2006.07.14., 2006. évfolyam, 28. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168óra
cimkék: Fábri Péter, kultúra, színház
Költő, színpadi szerző, dalszövegíró, jelent meg regénye is. Vezetőségi tag az Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesületben, elnöke volt a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának. Ötvenévesen iskolapadban ült: most írja doktoriját a színművészeti egyetem doktorképzőjén. Négy sikertelen próbálkozás után is színházigazgató akar lenni. Úgy véli: doktorként nagyobb eséllyel pályázhat, ha egyszer a magyar színházi világban is életbe lépnek az uniós normák.
Titkos könyv című regényének elején magyarázza a főhős: ő Friedman Péter. De a sztoriban inkább Fábri Péterként szerepel. Hogyan aránylik a műben valóság és képzelet?
A hihetetlen megtörtént, a hihető jórészt fikció.
A főhős gyerekkorának fontos színtere az egykori Egyetemi Színpad. Azt írja: „Korábban kápolna volt itt, majd harminc éven át színház, ahol anyám műsorokat szerkesztett, és ahol közgazdász apám húzta a függönyt, ha a színházi műszak leitta magát.” Elég meseszerű, hogy igaz legyen.
Édesanyám, Surányi Ibolya készítette ott az irodalmi műsorokat. Dolgozott például Mensáros Lászlóval, Mezei Máriával. Anyám beszélte rá Latinovits Zoltánt, hogy mondjon Ady-verseket. Latinovitscsal én is barátságba kerültem, Ady-lemezét szerkeszthettem a hetvenes években. Ami apámat illeti: neki is volt köze a művészethez. Mielőtt közgazdász lett, hegedűművész volt.
Miért tette le a vonót?
A Nemzeti Zenedét végezte, zsidóként nem járhatott az akadémiára. Munkaszolgálatra is elvitték, ahonnan megszökött. Később szólistaként lépett föl. Aztán abbahagyta, úgy érezte, nem elég tehetséges. Visszagondolva ez inkább annak a belső folyamatnak lehetett mélylélektani hatása, amit a zsidóüldözés váltott ki az én nagyszerű és bátor apámból. Komoly zeneértő emberek állították: csodálatosan játszott. Mégis eladta a mesterhegedűjét, és húsz évig nem vett kezébe hangszert. Aztán egy este – anyám, Latinovits és Ruttkai Éva társaságában – az Egyetemi Színpaddal szemközti Százéves Étteremben elkérte a prímás hangszerét egy százasért. Bach-szólószonátákat kezdett játszani. Akkor tört meg a jég.
Önre hogyan hatottak a színházi nagyvadak?
Például sokáig azt hittem, minden színész intelligens, művelt, szépen beszél és lelkiismeretes. Hatalmas tévedés volt.
Kiábrándultság vitte a bölcsészkarra a színművészeti helyett?
Középiskolásként tagja voltam Fodor Tamás Orfeo Stúdiójának is. Valójában író akartam lenni. Már fiatalon „sztárköltőnek” számítottam. Első kötetemet akkor adta ki a Magvető, amikor érettségiztem. A másodikat húszéves koromban. Kevés könyv jelent meg akkoriban fiatal szerzőtől.
Hogy fedezték fel?
Az utcáról állítottam be a kiadóhoz. Nem sokkal később felhívtak, hogy nekik ez tetszene, csak még dolgozni kell rajta. Csanádi Imre lett a szerkesztőm. Nagyszerű ember volt, szerettem bejárni hozzá.
Diploma után a Belvárosi Ifjúsági Ház művészeti vezetője lett. Mi vonzotta épp oda?
Sok alkotó volt a periférián, szerettem volna lehetőséget teremteni számukra. Kötelességemnek is éreztem: elég jó helyzetben voltam. Rendeztem esteket többek között Petri Györgynek, Csalog Zsoltnak, Eörsi Istvánnak, Dalos Györgynek. Nálunk lépett fel először a Bizottság Együttes, az URH.
A párt szemet hunyt?
Sok a mítosz ezzel kapcsolatban. Tudtommal három besúgó járt hozzánk. Egyikőjük Kornis-estünkről írt esztéta tollára való feljelentést. De száz férőhelyünkkel mi azért elég jelentéktelen hely voltunk.
Csak volt kockázat.
Bár a mai Belügyminisztérium „tudna” annyit a kultúráról, mint az akkori. Persze másképp.
A nyolcvanas években színházi dramaturggá avanzsált. Miért váltott?
Előbb színműíró lettem. Döme Zsolt barátom – a Sohase mondd! halhatatlan sláger szerzője – szólt: ki van tűzve A három testőr szolnoki bemutatója, de Verebes István még nem írta meg a színpadi változatot. Kérdezte, nem próbálnám-e meg. Két napot kértem, hogy átgondoljam, mit lehet kezdeni a regénnyel. Úgy láttam: van három fáradt, öreg profi, az elég
unott Milady és a munkamániás D”Artagnan. Az utóbbi pont olyan, mint egy ügybuzgó KISZ-titkár. Ebből már ki lehetett hozni valamit. A premier után rendszeresen hívtak színházakhoz: írtam, adaptáltam. De igazi színházi otthonom a mai napig a Kolibri.
Mert?
Novák Jánossal való régi barátságom az alapja. Együtt írtuk az első színházi dalaimat még „77-ben, a Thália Színházban. A Fiatal Művészek Klubjából ismertük egymást.
Ha jól sejtem, létezett egy intellektuális közeg, amelybe bekerülve a tehetség szinte automatikusan jutott lehetőségekhez.
Nagyképű, filozofikus megfogalmazással: akkor még voltak „nagy narratívák”. Magyarán: elég tájékozatlanok és műveletlenek voltunk. Azt hittük, a világ egységes. Ez persze előnynyel is járt. Ha nem ismersz más kultúrákat, nem is érzed elveszettnek magad. A mainstreamba bekerülve még akkor is biztonsággal lehetett közlekedni, ha az ember amúgy szembehelyezkedett az elfogadott világértelmezéssel.
Regényében úgy fogalmazott: amikor eljött a szabadság, megszűnt a transzcendencia.
Kicsi, gebinbe kapott szabadság addig is jutott. De a rendszerváltás idején megszűnt az a hitünk, hogy máshol annyival jobb. Kiderült, a világ tele van problémával. Thomas Mann írja: vannak erkölcsileg könnyű korszakok. A Kádár-rendszer ilyen volt. Tudtuk, haragudni kell azokra, akik a KISZ Központi Bizottságában dolgoznak. De a mai világban egy szocialista-liberális szavazó már nem igazán foglalkozhat azzal, mennyire haragudott rájuk.
A kilencvenes években az Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesületben vállalt komoly pozíciókat. Nem túl artisztikus jogdíjakon vitázni.
Dalszövegíróként kerültem az Artisjus különböző bizottságaiba, később a vezetésbe. Komoly vitákban vettem részt, olyan konszenzuskényszerben, amely megtanított tárgyalni. A szerzői jogvédő világszervezetének egyik bizottsági ülésére is elkerültem, és mire körülnéztem, megválasztottak elnöknek.
Nem unalmas bizottságokban ücsörögni?
A kreativitást sokféleképpen lehet használni. Némelyik bizottságnak pedig érdekes, alkotó emberek a tagjai. Egyikőjük például az Onedin család című tévésorozat rendkívül szellemes walesi rendezője.
Egy ideig amerikai szoftvercégnek volt kreatívigazgatója. Ennek mi a sztorija?
A saját jogdíjaimból elég jól elvagyok. De megesik, hogy unatkozom. Ilyen helyzetben mentem el egy fejvadászcéghez. Mondták, kultúrában nem nagyon van fejvadászat. Azért kitöltöttem a tesztjeiket, és megállapították: jó pénzügyes lennék, kár, hogy nem közgázt végeztem. Fél év múlva mégis kiközvetítettek az amerikai játékfejlesztőkhöz. Érdekes volt, de nagy félreértés.
Ötvenévesen ült újra iskolapadba: jelentkezett a színművészeti egyetem doktori képzésére. Kompenzált valamit, unatkozott, vagy konkrét céljai voltak a dologgal?
Négyszer pályáztam már színigazgatói posztra. Máig nem tettem le arról, hogy egyszer sikerül. Az a hír járja színházi berkekben, hogy az uniós normák szerint előbb-utóbb szükség lesz a doktori fokozatra. A jelentkezés másik oka az volt, hogy úgy éreztem: nem vagyok kellőképpen integrálva a kortárs színházi életbe. Mert bár fordítóként, dalszövegíróként, adaptálóként folyamatosan vannak bemutatóim – de mégiscsak bölcsészvégzettséggel érkeztem a pályára.
2001 és 2004 között a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának is elnöke volt. Felkészületlenül érte a megbízatás?
Olyan embert kerestek, aki beszél nyelveket, van fogalma a színházról, és ráér. Utóbbi kategóriának színész vagy rendező nem tud megfelelni. Ami a szellemi felkészültséget illeti: egy dolog, ha az ember azt gondolja, hogy tud valamit. A másik, amikor például egy doktori disszertáció megírása közben szembesül a saját ellentmondásaival.
Miért akar színigazgató lenni?
Egyszerűsítve: olyan tevékenység, ahol az ember szintetizálhatja különböző képességeit. Ráadásul a színházművészet itthoni és külföldi állapotát is elég jól ismerem.
Miről szól a disszertáció?
A címe: A színész és a telefonkönyv – a színházi szöveg világa. Mondják, a jó színész a telefonkönyvet is elő tudja adni. Sőt még szövegre sincs szüksége a színpadon. Én másként látom. Az ember történetekben érti meg a világot. Az antropológia szerint túlélési értéke van, hogy mindezt képes verbalizálni. Így gyors, könnyen működő eszközzel össze tudja foglalni magának mindazt, amit a történetekből megért. A szöveg tehát emberi lényegünkhöz tartozik.
Mit felel, ha ismeretlen kérdezi a foglalkozását?
Ha nem akarom bonyolítani, annyit mondok: író. Amúgy a manapság ritkán idézett Karl Marxszal értek egyet: az lesz az igazi szabadság, ha az ember reggel vadász, délben halász, este pedig kritikai kritikus.
