Stefan Lázár, vilag@hetivalasz.hu
KÖSZÖNJÜK, NÉMETORSZÁG! – NÉMETORSZÁG AZ 1954-ES „BERNI CSODA” UTÁN HASONLÓ TÁRSADAL-MI HATÁST KIVÁLTÓ „BERLINI CSODAKÉNT” KÖNY-VELHETI EL A VASÁRNAP AZ OLASZOK GYŐZELMÉVEL VÉGZŐDÖTT LABDARÚGÓ-VILÁGBAJNOKSÁGOT. „A PATRIOTIZMUS TÁRSADALMI RANGOT KAPOTT” – SZÖGEZIK LE A POLITIKAI KOMMENTÁTOROK. Folyt.
Az idei év legjelentősebb sporteseményének futballspecifikus mérlege váratlan és egyben nem éppen szórakoztató számokat mutat. A taktikai meggondolások, a védekezésre helyezett fő hangsúly – kevés kivételtől eltekintve – háttérbe szorították a rizikóvállalást, az ötletes kombinációs játékot. A játék öröme áldozatul esett a hűvösen kalkulált szervezettségnek. Azok a remények sem váltak be, hogy a globalizált futball fiatal képviselői – az ázsiai, afrikai, karib nemzetek – vagy a magukat a kerek játékszer zsonglőreinek tartó dél-amerikaiak szolgálnak majd a remélt kreativitással. Európa az „öreg földrész” reneszánszáról gondoskodott. A legjobb négy közé jutott olasz-francia-német-portugál kvartett erejével uralta a világbajnokságot és szolgáltatta azt az ünnepi keretet, amely felszabadult, vidám hangulatot terített a kontinens három sztárjának búcsúztatására. A 37 esztendős német kapuslegenda Oliver Kahnnak, a 34 éves Zinedine Zidane-nak és az egy esztendővel fiatalabb portugál Luis Figónak nem az „indultak még” csalódásával kellett pontot tennie karrierje végére. Az elismerés fénycsóváitól kísérve léphettek le e kulturális és mediális fenomén, a futball színpadáról. Még akkor is, ha a francia csapatkapitány végül tragikus figuraként tűnt el a berlini Olimpiai stadion katakombáiban.
Hozzá hasonlóan a brazilok bizonyultak a vébé szomorú hőseinek. Az első számú esélyesnek kikiáltott ötszörös világbajnok labdaművészei még a csalódás pillanataiban sem voltak képesek arra, hogy az összetartozás érzését keltsék. A franciáktól elszenvedett vereséget követően Ronaldo, Ronaldinho, Adriano magányosan és kifejezéstelen arccal osont le a pályáról.
A vébé atmoszféráját jellemző hazai krónikások az internacionális vidámság „rendkívüli állapotát” diagnosztizálták, azzal a váratlan felfedezéssel, hogy a németek önmagukon csodálkoztak a legjobban: a barátságos, közvetlen, udvarias, előzékeny vendéglátókon, a multikulturális nemzetköziség képviselőin. Az arénák hangulata átcsapott azokra a tömegrendezvényekre, amelyekről a nagyvárosok gondoskodtak, hogy a jegy nélkül maradt szurkolókat is közös élményhez segítsék. Közel huszonötmillióan a tereken felállított óriás kivetítők előtt, a közös átélés bűvöletében, agresszivitástól mentesen ünnepeltek. A Berlinben százezrek látogatta „szurkoló mérföld” szimbolizálta napról napra a rendezők jelmondatát: „A világ barátoknál vendégeskedik”, és bizonyította XVI. Benedek pápa meggyőződését: „A futball összeköti az embereket a hasonló szellemiség, a remény, az aggódás, a barátság és a szenvedély jegyében!”
A rendet felügyelő biztonsági szervek alkalmazottai igyekeztek feltűnés nélkül, a háttérből és megértően ellátni feladatukat – teljes sikerrel. Összehasonlítva a rendezvények résztvevőinek létszámával, az erőszakos cselekmények adatai jelentéktelennek mondhatók. A rendőrség a Dortmundban lezajlott német-lengyel találkozón állt a legnehezebb feladata előtt, miután – a lengyel kollégák hathatós segítségével – a két tábor több mint négyszáz huligánját vette őrizetbe. Egy rövid stuttgarti botránytól eltekintve még a rettegett angol szurkolótábor is békésen vett búcsút a világbajnokságtól, miután a portugálok Gelsenkirchenben elbuktatták kedvenceiket.
A torna vitathatatlan veszteseinek a szélsőjobboldali politikai erők mondhatók. A neonácik tervei, hogy a világbajnokság nyújtotta platformot a „barna ideológia” és az idegengyűlölet propagálására használják fel, eredménytelenek maradtak. Ingo Wolf, a legsűrűbben lakott és három FIFA-stadionnak otthont adó tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália belügyminisztere e próbálkozások teljes csődjéről beszélt, hála az egész köztársaságra kiterjedt egészséges patriotizmusnak.
A vendéglátók számára az új nemzeti öntudat kialakulása meglepő fordulatot jelentett. A piros-fekete-arany színű zászlóerdők, a lobogókkal díszített autók és épületek, a nemzetiszínű sálak, mezek, trikók és sapkák tömkelege, a múltban hasonló odaadással csak ritkán énekelt himnusz („Egységet, igazságosságot és szabadságot a német hazának…”) a következő megállapításra, majd kérdésre késztette a legnagyobb példányszámban megjelenő német napilap esszéistáját: „Ha mi, németek azt mondtuk, hogy szeretjük a hazánkat – akkor ez veszélyt rejtett magában. Furcsa nemzet voltunk. Mi történt, hogy az országot most egyszerre, szégyenkezés nélkül szerethetjük?” Találó válasszal a The New York Times zsidó származású tudósítója szolgált: „A világháború utáni Németország felérkezett hosszúra nyúlt pszichológiai útjának a csúcsára. A német büszkeség már nem rejt ellentmondást magában.”
Hatvanegy esztendővel a Harmadik Birodalom összeomlása után lassan enyhül annak a tragikus tehernek a nyomása, amelyet a hitleri erőszakrendszer tett az utódok vállára. A nemzet fogalma a német önérzékelés szerint továbbra is magában rejtette a militarista agresszivitást, akadályt állítva a nemzeti öntudat új definíciójának megfogalmazása elé. A nemzetiszocialista múlt bűneinek a beismerése, a gazdasági csoda, a szabad Nyugathoz való csatlakozás, az újraegyesítés ellenére még mindig hallható a notórius óva intők hangja a történelmileg terhelt, gőgös, jobbra orientálódó nemzeti öntudattól.
Ezen a küszöbön lépett most át – ha talán csak átmenetileg is – Németország, a világégést követő második és harmadik generáció. Felbátorította és magával ragadta őket annak a csapatnak a példája, amely fiatalos lendületével, nemzeti hovatartozásának csillogtatásával, elszánt küzdeni tudásával, öntudatos optimizmusával, az USA-ból visszaimportált szakember, Jürgen Klinsmann bátor reformötleteinek maradéktalan magára vállalásával tökéletes szimpátiahordozónak bizonyult. Azt követően is, hogy nem sikerült bekerülnie a döntőbe. A gazdasági élet egyik vezető menedzsere szerint: „Ez a nemzeti tizenegy elérte azt, hogy a németek ismét hisznek önmagukban.” Hasonló gondolatok foglalkoztathatták Franz Beckenbauert is, amikor a világbajnokság szervezőbizottságának nevében közölte: „Minden jól működött. Kritikára alig volt ok. Mindannyian nyertünk! Vesztesek nincsenek!”
A tudósítók szemével
„Németországot eddig csak a moziból ismertem. Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders és Volker Schöndorf filmjei szomorú, aggályoskodó, szürke ország képét festették fel, nyomott hangulatú lakosokkal. De most okultam. Ez egy vidám nemzet, depressziós alakoknak nyoma sincs. Udvarias, jó modorú, segítőkész, vidám hangulatú emberek. Remekül szervezett és mégis feszültségmentes nemzet.” (Artur Xexeo, Brazília)
„Egy labdarúgóedzőnek köszönhető, hogy Németország mint modern ötletekkel rendelkező, progresszív nemzet mutatkozik be. A német lélek számára Klinsmann reformjai megfizethetetlen értékeket jelentenek. A szövetségi kapitány elérte azt, ami Helmut Kohlnak csak papíron sikerült: egyesíteni a Keletet és a Nyugatot, hogy közösen, egy nemzetként örvendezzenek!” (Robert Misset, Hollandia)
„A rendőrség kiválóan dolgozik, és emellett szinte észrevehetetlen. Ha huligánok provokálják is, villámgyorsan ura a helyzetnek! A szurkolók ünnepei elragadóak, a legmagasabb szintű szórakoztatást nyújtják!” (Carro Sannucci, Olaszország)
„A varázslat lehelete érződik a levegőben. Az ország, amelynek története mély sebeket hagyott hátra, az életvidámság, a könnyedség kitörését éli át. Hatvan esztendővel a nulla óra után Németország kezd felszabadulni, játékosan – egy labda bűvöletében!” (Roger Cohen, USA)
Az örök kritikus kalapot emel
A német válogatottat irányító Jürgen Klinsmann módszereit kezdetben kevesen kritizálták úgy, mint a kákán mindig csomót kereső, akadékoskodó Uli Hoeness. Most mi a véleménye a Bayern München menedzserének?
„Szuperteljesítménynek mondható az, amit a német válogatott nyújtott. Játéka és annak szórakoztató értéke felülmúlhatatlan. Az sem baj, hogy az elődöntőben – a világbajnokság legjobb meccsén – vereséget szenvedtek a későbbi világbajnoktól. Ilyen produkció után csak egyet tehetünk: le a kalappal!”
A vb után is fennmarad az az országot átható nemzeti öntudat, amelyet mint új német patriotizmust emlegetnek?
„Minden bizonnyal! Mindannyiunknak nagyon sokat jelent, amit Jürgen Klinsmann és az együttes adott nekünk! A szívekből nem lehet kitörölni a világbajnokság hatását.”
Mit hozott a torna a német futballnak, a „bajor bőrnadrágosoknak”?
„A Bayern München válogatott labdarúgói kivétel nélkül azt nyújtották, amit vártunk tőlük! Hozzájárultak ahhoz, hogy a német futball értéke külföldön ugrásszerűen megemelkedett. Egyben remélem, a világbajnokság varázsa arra készteti majd a fiatal fiúkat és lányokat, hogy futballozzanak – ahelyett, hogy a számítógépek előtt töltik az idejüket!”
Magasra tett mérce
Joseph „Sepp” Blatter ünnepelt: „Minden idők legpompásabb és leghangulatosabb világbajnokságát éltük át!” A FIFA-elnök egyben gondokkal küzd! A németek által oly magasra tett mérce megoldhatatlannak tűnő feladat elé állítja a 2010-es vb rendezőit. „A dél-afrikai torna egyelőre nyomasztó kalandnak tűnik. De nem szabad elveszteni a bizalmunkat!” – ismételgeti a nemzetközi szövetség dirigense, holott a nehézségek hegyeivel találja szemben magát. A rendező országnak előírt tíz stadionból mindössze hat áll – rozzant állapotban, alapos renoválásra várva. Négy arénát még fel kell építeni. A kormány e célra hatszázhuszonhétmillió eurót ígért, de a költségvetés kiszámíthatatlansága arra késztette például Fokváros polgármesterét, hogy városában leállítsa a munkálatokat. „Stadiont építsünk, vagy a nyomorban élőket lássuk el ivóvízzel?” – hangzott Helen Zille kérdése. És mi történik a monumentális létesítményekkel a vb után? A dél-afrikai futball strukturális gyengesége közismert. További gondot okoz a kijelölt városok közlekedési infrastruktúrája, mert pillanatnyi helyzetükben nem képesek arra, hogy megbirkózzanak a külföldi vendégek szállításának feladatával.
A megszeppent Sepp Blatter prominens politikus támogatásának sikerében bízik. A FIFA megnyerte magának az év végén a tisztségéből távozó ENSZ-főtitkárt. „Kofi Annan fontos szerepet kap az előkészületek felgyorsításában!” – hangoztatta a FIFA-elnök Berlinben. A ghánai politikus lenne a dél-afrikaiak Franz Beckenbauere?
