Beney Zsuzsa (1930-2006)
Népszabadság * Ferencz Győző * 2006. július 14.
Kép: Móricz Simon Életének 76. évében, július 12-én elhunyt Beney Zsuzsa József Attila-díjas költő, író, esszéíró.
Kevesek költője volt, de nem a szakma költője, nem irodalmi költő. Nemcsak az olvasónak, hanem a szakmának is rá kellett találnia, meg kellett dolgoznia a találkozásért. Mintha úgy gondolta volna, hogy költészetet művelni akár költőként, akár olvasóként korántsem magától értetődő dolog. Kivételes, komoly, sorsfordító alkalom. Talán kezdettől így gondolta, talán csak később, mert így alakultak a lehetőségei, mindegy is: Beney Zsuzsa alkotó éveinek java részét az irodalom peremvidékén töltötte. Úgy állt ott, mint amikor nagyobb társaságba hívták: mindig kívül maradt, a zajos csoportok szélén, de nem lehetett nem felfigyelni rá, alakja körül sűrű atmoszféra képződött, az évek múltával egyre sűrűbb, de nem áthatolhatatlan. Magába zárt sorsa sűrűsödött így köré.
Ez a sors – irodalomban nem ritka az ilyen – két életet is kitöltött. Beney Zsuzsának volt polgári foglalkozása, gyógyított: a diplomától a nyugdíjazásig, 1954-től harminchárom éven át tüdőgyógyász szakorvosként végigjárt egy teljes orvosi pályát. Közben pedig, ugyancsak az ötvenes évek közepétől, folyamatosan építette írói életművét. Fülep Lajos, Weöres Sándor környezetéből indult, de csak sokára jutott szóhoz: már közel járt a negyvenhez, amikor egy antológiában Weöres bemutatta, negyvenen túl jelent meg első önálló kötete. A késői kezdés azonban nem jelentett megkésettséget, Beney Zsuzsa pályáján nem volt semmi sürgető, semmi behoznivaló, annak az embernek a nyugalmával, aki tudja, mi a dolga, írt verset, regényt, tanulmányt, gyerekverset és verselemzéseket gyerekeknek. Aztán, amikor orvosi pályáját befejezte, páratlan erővel elkezdett egy újat, 1993-ban kandidátusi címet szerzett irodalomból, és azóta egyetemen tanított. Ahogy sok műfajában mindig ugyanarról beszélt, valószínű, hogy a gyógyítás és tanítás is ugyanannak a tevékenységnek két formája volt csupán.
Hiszen ha verset írt, ha regényt, ha József Attilát vagy Weöres Sándort elemezte, ha Radnóti Miklós költészetével viaskodott, mindig az emberi szenvedés, pusztulás, kiszolgáltatottság, veszteség mélyebb és mélyebb bugyraiba hatolt. Onnan próbálta megfejteni, hogy a kétféle, születés előtti és halál utáni semmi között mi is az a tünékeny, sérülékeny jelenség, amit mint saját életünket kell megélni. Biztos alapja volt ehhez: saját tragédiái. Ezek nem engedték, hogy az írást könnyen vegye. Az írást soha nem tudta szerepnek látni, soha nem tudott mást írni, mint amit legbelsőbb önmagával vélt azonosnak.
Csakhogy ez a látszólag oly egységes életmű gyötrelmes kétségek között érlelődött ilyen egységessé. A látszólag eltéveszthetetlen hang, sűrű atmoszféra, sötét sugárzás mögött rettenetes kínok tépázták azt az embert, aki létrehozta belőlük egységes életművét. Alig fél éve, idén február 24-én – és ez is milyen jellemző örökké megismerni vágyó szellemére – internetes naplóban vallott szüntelen szorongásairól, puszta létezése miatt érzett bűntudatáról, hiábavaló alkalmazkodási kényszereiről, beleégett megaláztatásairól. Arról, hogy mennyivel jobb volt, ha cigánynak nézték, mint ha zsidónak. Arról beszélt itt, amiről korábban nyilvánosan soha. „És miért kell ezért lelkiismeret-furdalást éreznem? Mert be kell vallanom, hogy én választottam hazámul a félelmet, a kitaszíttatást, identitásomul az identitás hiányát.” Beney Zsuzsa ebből tudott erőt adó költészetet formálni. Hiányokból és a hiány szavaiból olyan hazát épített, ahol nem kell félni, amely befogad. Nem áltatta magát azzal, hogy saját idegenségét megszünteti ezzel. Az most szűnt meg. Az életmű lezárult és kinyílt.
