VÉGSŐ ZOLTÁN
A klezmer után
Zene
A Cracow Klezmer Band úgy tartozik a világ legjobb klezmer zenekarainak sorába, hogy tulajdonképpen nem is klezmert játszik. A háromnapos „Posztklezmer Fesztivál” elnevezése jól közelít a lényeghez, amit a fellépők közül leginkább a krakkóiak testesítenek meg. Nézzük meg, merre halad a tradicionális zsidó kultúrából táplálkozó muzsika, az utóbbi évek milyen változásokra késztették a műfaj képviselőit és mi történik, ha modern zenei törekvések érintik a műfajt! Az történik, ami mindig is történt a klezmerrel: beleolvad, szinte eggyé válik a megjelenésének teret biztosító közeggel, a helyi hagyományok számos eleme természetesen épül a hozott dallamkincsbe. A különbség csupán annyi, hogy a keveredés eddig jobbára földrajzi megoszlások alapján zajlott, azonban az utóbbi, mondjuk tíz évben, a klezmer könnyedén társul létezési helyétől függetlenül is.
A zenekart 1997-ben alapította a harmonikás Jaroslaw Bester, ami pont a klezmer nyitásának időszakára esett – talán éppen ez vezérelte a kvartettet a formálódásban. Első, De Profundis című lemezüket rögtön John Zorn vette gondozásba, és a radikális zsidó kultúra iránt elkötelezett kiadójánál, a Tzadiknál meg is jelentette 2000-ben, majd ugyanígy tett a további négy albummal is. Az utóbbi két lemezen Zorn-kompozíciók hallhatók: az idei, újabb még langymeleg, a boltok polcaiig sem ért el (nálunk valószínűleg nem is fog, ahogy az eddigiek sem), a tavalyi pedig Bruno Schulzra alapoz, konkrétan a Szanatórium a homokórához című ciklus volt az ihlető. Ennek alapján nem járunk rossz úton, ha humorra, groteszkre és szakralitásra gondolunk, bár a Cracow Klezmer Band előadásának ezek nem lényegi részei, mégis gyakran úgy érezhetjük, hogy a rétegek mélységeiből ilyesfajta nyelvezeten kiáltanak felénk. Ami viszont lényegi és nem kerülheti el a hallgató figyelmét, az a nagyon jól kitalált hangzással vegyített rendkívül cizellált előadásmód. A négy zenész élőben is képes azt nyújtani, mint lemezen, ami ebben az esetben nem jelenti azt, hogy konzerv-ízű volna a produkció, hiszen feszes, precíz kompozíciók szerepelnek a repertoáron. És ezen a ponton lépjük át a hagyományos klezmer határait és indulunk el a kortárs kamara irányába. A felállás még csak-csak nevezhető szokásosnak: a már említett Bester mellett (aki egyébként a bemutatott kompozíciók többségét is írja, ha éppen nem Zorn van terítéken) Jaroslaw Tyrala hegedül, Wojciech Front bőgőzik és Oleg Dyyak játszik ütőhangszereken, vagy esetenként klarinéton és harmonikán. A kiérlelt megszólalás a Masada String Trióra emlékeztet, a darabok élettel telt rezgése, a formailag és szellemileg egyaránt erős kulturális utalások nyomán pedig nem véletlenül jut eszünkbe Bartók és a kamaradarabjaihoz elengedhetetlen előadói habitus. Bester kiemelkedik a zenekarból, játéka hol könnyed, hol brutálisan vad, döbbenetes fölénnyel kezeli hangszerét, a virtuozitás már csak mellékkörülmény a muzikalitásához képest. A harmonikát gyakran használja effektezésre, ütögeti, vagy csak némán a levegőt préseli át rajta; ilyenkor a főszerep Tyralát illeti, aki a megbízhatónál szintén sokkal jobb képességű muzsikus, bármelyik szimfonikus zenekar első hegedűsei között helyet kaphatna – korábban talán kapott is. Általános koncertlátogatói hozzáállással mindenképpen meglepődik az ember a dinamikai izgalmakon, a rövid frázisokon belül is szélsőséges erőteljes váltásokon. A Cracow Klezmer Band produkciójának esszenciája innen eredeztethető és a bátor, kötöttségektől mentes ritmikai képletek alkalmazásából, ami ismétlem: nem szabad zenén, hanem több fejezetből álló összetett szerzeményeken alapszik. Jellegükben kétségtelenül Astor Piazzola kései korszakának erőteljesebben hangszerelt tangói köszöntek vissza lépten-nyomon. Nem tudnék olyan körmönfont fejtegetést elővezeti, amely bárkit is meggyőzne arról, hogy a klezmer-alapú, igaz, rendkívül sok irányba kitekintő modern kamarazene rokona volna a tangónak, még ha annak a táncparkettekről a pódiumra ültetett változatáról is van szó. Hogy mégis ez az érzés kavargott a teremben, annak sokkal spirituálisabb magyarázata van a stílus-halmazok metszéspontjainak keresgetésénél: a jó zene egyszerűen felismerhető, bizonyos jelek ugyanoda vezetik a muzsikust ha már egyszer rátévedt a számára legmegfelelőbb útra. A krakkói fiúk pedig jó irányba tartanak.
(Cracow Klezmer Band, Posztklezmer Fesztivál, Művészetek Palotája Fesztivál Színház, július 1.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 27. szám
