SZILÁGYI ÁKOS
Hogyan tovább, ha nincs tovább?
Gábor György: Abszolút tenger. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006. 252 oldal, ármegjelölés nélkül
„Ismét lóversenyek vannak, és társaságunk megint megcsappant” – kezdi egyik prédikációját Aranyszájú Szent János a Római Birodalom népét kékekre és zöldekre osztó fogathajtó-versenyek kiváltotta őrületre utalva. Azért kezdem ezt a kis könyvbemutatót most én is ezzel a mondattal, mert – mint tudják – ismét lóversenyek vannak, társaságunk azonban egyáltalán nem látszik megcsappanni. Úgy látszik, ez egy ilyen társaság. A cirkuszi fogathajtó-versenyek szerepét ezekben a napokban a futball-világbajnokság tölti be, a prédikációét pedig e pillanatban ez a kis laudáció. Abszolút tengerről beszélni a globális birodalom egyik provinciájának nagyvárosában futball-világbajnokság idején körülbelül olyan, mint az Atya és Fiú egylényegűségéről értekezni Antiokhiában, amikor kezdődtek a lóversenyek.
Persze, a tenger – abszolút, a lóverseny és futball-világbajnokság pedig nem az. Bár ez ma már korántsem magától értetődő. Azt persze mindenki tudja, mi az abszolút foci, az abszolút vodka, az abszolút hülyeség. De mi az, hogy Abszolútum? Hogy kerül a csizma – a Ledöntött Abszolútum csizmája – megint az asztalra? Hát nem arról volt szó a nevezetes gyászjelentésben, hogy az Abszolútum halott, s bármiből bárki abszolútumot csinálhat? Mondjuk, egyikünk a szárazföldből csinál abszolútumot, másikunk a tengerből? Hát nem egészen.
A tenger Gábor György könyvének címében és e könyv szerzői önértelmezésében, noha kétségkívül metafora, korántsem valamilyen minőség, állapot, körülmény túlzó jelzője, melyet a következő pillanatban vagy helyzetben másvalamire lehetne átruházni. A tenger az Abszolútum, a mindenben jelenvaló, a káoszból világot alkotó szellem metaforája, amely e könyv szerzője számára legrosszabb esetben is legfeljebb tetszhalott. Tenger nélkül nincs megérkezés és útra kelés, nincs szárazföld, vagy ha van, olyan is: halott föld, sivár, kiégett földje, átokföldje, sziklasivatag. Ezért kell ragaszkodni a tengerhez, az Abszolútumhoz, amely mint eleven és éltető szellem, mindent mindennel öszszeköt, összefüggésben tart, létre-hoz; kavargásában hol a káosz ölt szemlélhetetlen, hol a kozmosz szemlélhető alakot. Az abszolút tenger – szövegtenger, a textuális emlékezet hol háborgó, hol lecsillapult tengere, az értelem véget nem érő hullámostromának, megsemmisülésének és újraképződésének színtere. Az szellem és vele a szabadság létrejövésének helye.
A nagy tömegű, minden szárazföldet körülölelő, összekapcsoló víz tehát metafora: a minden megszilárdult értelemben, minden szövegben jelen levő, de rögzíthetetlen, de folytonosan új utakra kelő és lelő, mindent újra felfedező és feltáró, s ezáltal életben tartó szellem metaforája. Valóban így kapcsol össze egymással e könyv szerzője minden textuális szárazföldet, egész kontinenseket és kicsiny szigeteket, mindent, amivel gondolkodóként, történészként, kutatóként, kommentátorként, műélvezőként, állampolgárként szellemileg érintkezik, amivel képzeletileg találkozik, amivel az életben kapcsolatba kerül, vagy amit ő maga hoz termékeny kapcsolatba egymással, legyen szó Josephus Flavius történetírói és Spiró György regényírói történelem-elbeszéléséről, Oblomov és Hübele Balázs, e két kelet-európai „felesleges ember” tipológiai párhuzamáról, a XIX. századi rendszerváltó kiegyezés és a XX. századi kiegyezéses rendszerváltás két magyar századvégének összeérintéséről, a gótikus passió-ábrázolások és a XX. századi Jézus-filmek megfeleléseiről vagy Izrael „támasztott népének” és Izrael állam nemzetének, a vallási (a történelem végeként megvalósuló) és a politikai (a történelemben megvalósuló) messianizmusnak a paradox kapcsolatáról a huszadik században.
Az abszolút tenger, az értelmezés tengerének hullámverése azonban minden írásban ugyanazt a ritmust követi, s az egymás sarkába hágó gondolatok hullámai is rendre ugyanarra a partra futnak ki, arra a partra, ahol a part szakad. Ennek a partnak a neve: Auschwitz. A kérdés pedig, ami valójában nem is kérdés, inkább mindent megkérdőjelező kérdőjel, így hangzik: „Lehet-e egy olyan világban Istenre, szellemre, transzcendensre hivatkozni…, ahol a világ megtagadja, visszavonja a szellemet?” (124.)
Hogyan tovább, ha nincs tovább? Sehogy. De mi az, hogy nincs tovább? Hogyan kell a Nincstovább-ot elgondolni? Lehet-e egyáltalán? Nem úgy van-e inkább, hogy amíg lehet, addig van tovább? Igen, de csak akkor van, azért van, azáltal van, hogy a Nincstovább-ot elgondoljuk. Mondhatni: továbbgondoljuk. Hogyan gondoljuk el tehát? Mindenekelőtt olyan helyként, ahol vagyunk. Nem külön-külön, hanem együtt. Alighanem ez az egyetlen hely ez idő szerint, ahol még együtt vagyunk. A Nincstovább: a Hely helyére lépő hely, amennyiben A Hely – Isten, azaz Isten volt, amíg – mint a mesében – meg nem halt. Halt a halál! – vethetné közbe Isten. Vethetné, de nem veti. Én vetem közbe helyette, ami persze nem azt jelenti, hogy helyettesíteni szeretném, vagy hogy vitát akarnék kezdeményezni Róla – Vele, akár ebben a negatív formában. Pusztán csak konstatálom e hiányt mint világtapasztalatot: Isten mint a Hely halott. Ezt jelenti a Nincstovább.
Teológiai szempontból persze, éppen Isten az, akinél nincs tovább. Akkor hát ez a Nincstovább nincs tovább. Isten Nincstovább-ját az ember nincstovábbja váltotta fel. Az ember nincstovábbja azonban nem az örökéletet, hanem az örök halált, nem az üdvösséget, hanem a kárhozatot jelenti, már ha e szavaknak van jelentésük még. Ha itt többé nincs tovább, ha az embernek nincs tovább, akkor értelmét veszti minden. Akkor minden hiába volt és hiába van. Hiába megy tovább, hiába nő, fejlődik, gyarapodik, épül egyre magasabbra. Hiába: valóság – mint e végállapotot metszően pontos szójátékkal döfte le korán távozott kortársunk, Balassa Péter egyik írásában.
De ha nincs tovább, akkor hogyan lehetséges, hogy vagyunk, és itt vagyunk? Mi ez a következetlenség? Lehet, hogy már rég nem volna szabad lennünk? Létezésünk, fennállásunk csupán egy üzemi baleset következménye? S mi a magunk részéről csak halogatjuk a felzárkózást a makacs tényekhez, amelyekbe az van beleírva, hogy Nincstovább? A halálos ítélet már kimondatott, csak a végrehajtás napját próbáljuk mindegyre kitolni? Igaz, talán nem azért, hogy még egy kicsivel tovább élhessünk, hanem hogy életünk – mint szellemi élet, és mint emberi élet – egyáltalán fennmaradhasson.
Mi hát a Nincstovább? Új Utópia? Paradicsom? Pokol? Örökkévalóság? Ugrópont? Világállapot? Tudatállapot? Attól függ, kinek a Nincstovább-ja? Ki int e világnak Nincstovább-ot, s miért? Minek a metaforájaként alkalmazzák és minek az elképzelésére? Gábor György könyvében a Nincstovább az a hely, ahol a történelem kilyukadt. Auschwitz – A Hely. Ez az a hely, ahová a Történelem Mozdonya, a teremtményekkel fulladásig zsúfolt marhavagonokkal befutott, ahová egyszer s mindenkorra megérkeztünk, ahol megleltük hazánkat – Nincstovább-ot. Auschwitz – mert ez a Nincstovább neve, nem pedig az, hogy „holokauszt” – a botrányban, a feltételes módban megrekedés helye, mint Pilinszky János írta egykor: mert amennyiben megtörténhetett – botrány, amennyiben viszont megtörtént, kivétel nélkül szent. Így vette viszsza, ami nincs, ami véget ért, ami nincs tovább. Minden valódi szellemi mozgás azóta semmi más, mint visszavétel, mint próbálkozás e bezárult hely és lezárult idő – Nincstovább! – megnyitásával. S valóban: Gábor György könyvében a műértelmezések színpompás kavalkádját ez a szellemi mozgásirány rendezi egységes egésszé, a visszavétel intenciója hatja át minden szavát, bármiről beszéljen is éppen, bármilyen távol legyünk is a tematika szintjén vagy a történeti időben magától a Helytől. A Szó mindig erről a Helyről hangzik fel, mert máshonnan nem hangozhat fel többé.
Akkor most van tovább vagy nincs tovább? Nincs, de kell, legyen. A Legyen „legyen”-je ez. Úgy látszik, a „legyen”-nek még egy, mondhatni előzetes „legyen”-re is szüksége van, hogy lehessen. Kell, legyen, hogy lehessünk, hogy létezésünk ne rekedjen meg a botrányban, a feltételes módban. A „tovább vagy nincs tovább” kérdése mindig a létezőkre és a bennük létezőkre – tehát a bennük élő halottakra is – vonatkozik, mindenkire, aki van és – a létezők közül egyetlenként – tudja is, hogy van: az emberre. De hogyan legyen a Legyen? Tud-e még lenni? Ama gyászhír, majd az ezt követő világhalál után? Mik a feltételei annak, hogy a Nincstovább holtpontján túllendüljünk, hogy a Nincstovább-ot szellemi ugróponttá alakítsuk át, és magunkkal rántsunk mindenkit, aki eljutott már legalább erre a pontra?
Ha kellő távolságra hátrálok Gábor György könyvétől, s összeáll a kép, mást sem látok, mint ezt a túllendülést és túllendítést, ahogy hullámok lendülnek túl a partszegélyen, újra meg újra visszavonulnak és újrakezdik a part ostromát. Gábor György egyfolytában – és nem csak ebben a könyvében – ezt a sokak szemében talán sziszifuszi munkát végzi: e szellemi mozgás keretfeltételeinek megteremtésén dolgozik. E feltételek nélkül ugyanis a holtpont nem válhat ugróponttá: nincs tovább. Nincs továbbélés, továbbalkotás, továbbgondolkodás. Nincs írás és nincs olvasás. Semmi sincsen. Ebben is lehet persze élni – a semmi olykor nagyon lakályossá tehető – csak minek.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 27. szám
