BÁTHORI CSABA
Ex libris
Somlyó György: Írjak? Ne írjak?
Somlyó György esszéi azért győzték meg az olvasót az elmúlt évtizedekben, mert megtalálta a költészet lényegéhez vezető szavakat. Olykor túl sokat is. Szemlélete a kézművesség szabályainak egy-egy pontjára figyelve fogalmaz meg némi kételyt, válasszal nem kecsegtető kérdést – néha az a benyomásunk, hogy Somlyó egyszerűen szeret hosszasan együtt élni a talányokkal. Ritka erény ez a magyar esszében; nálunk ugyanis a megoldások, ideológiák, csattogva habzó ajánlatok gyakran még a kérdéskört is elködösítik, sőt elfedik.
Somlyó gondolkodásának másik roppant erénye, hogy képes újra kérdéssé formálni a költészettel kapcsolatos megcsontosodott vélekedésünket. Például: idegen versforma-e a magyar versben a jambus? Mi a mondanivaló nélküli mondanivaló Weöresnél? Miért fakultak meg rohamosan az utóbbi években a hagyományos versformák? Miért fordult el az utóbbi évek magyar és világköltészete a modern költészet nagy kútfőitől (Baudelaire, Rimbaud)? A kérdések tehát: ez Somlyó lételeme.
Az esszékötet két részre bomlik. Az elsőben dokumentumokat olvashatunk, rövid kommentárokkal: Weöres Sándornak a szerzőhöz írt leveleit, Somlyó Psyché-elemzését, és két kis esszét Verlaine első kötetéről, majd Térey János Paulusáról. A ciklus legérdekesebb újdonsága: Somlyó kinyitja levelesládáját, s először itt adja közre könyvalakban két nagy dél-amerikai költő, a mexikói Octavio Paz és a chilei Pablo Neruda leveleit. (Weöres levelei ugyancsak egy eltűnt költői-eszméleti aranykort idéznek.) A szövegeket rövid elemzések övezik. Ismét érzékeljük itt – e nagylélegzetű, egyetemes szemléletű szellemek közelében – a kelet-európai költői gondolkodásminták bizonyos deficitjeit, az elvont, transzcendens kijelentések iránti viszonylagos érzéketlenséget. Neruda egy-egy sora beragyogja, csaknem megváltja a könyvet. „Lenni és nem-lenni sosem unok meg…”
A második esszécsoport többnyire magyar tárgyú elegyes-belegyes kazal: egy kisesszé Somlyó Zoltánról, elmélkedés a nyolcszáz éves szonett-műfaj kérdéseiről, pár szó Rimbaud-ról, s néhány kiállítás-megnyitó. A könyvnek ez a része nem újdonságaival fog meg, hanem azzal, hogy más-más formában, újra meg újra, megfogalmazza a poézisnek a posztmodern szőnyege alá sepert igazságait. Somlyó értekező prózája mindig ilyen volt: hosszú nekifutás, szeszélyes bolygás a reflexiók terén, néha feszélyező bőbeszédűség, lefegyverző műveltség, remek fordítás-betétek, vitalitás és vitakedv, és valamely üdítő, pezsdítő távlatosság, ókortól napjainkig érő lélegezni tudás. Itt is felsejlenek Somlyó örök tematikus vesszőparipái: a francia impair forma versengése a magyar hangsúlyos sorral; a forma és a költői érték viszonya (a forma önmagában kevés a nagy költészethez); vagy a shakespeare-i kérdés: miért hal meg az ember idő előtt? És itt olvassuk Emily Dickinson egyik gyönyörű versét Somlyó fordításában. „Végül is azt hiszem, előbb/ Költők – aztán a Nap -/ A Nyár – Isten az Egekbe fönn -/A lista ennyi csak/ De visszanézve – úgy tűnik,/ Az első: mind a négy -/ A többi mind fölösleges,/ Költők – ennyi elég.”
Lehet, hogy mindezt rég betéve kellene tudnunk.
(Nap Kiadó, Budapest, 2005. 240 oldal, 2540 Ft)
Stefan Zweig: Csillagórák
Stefan Zweig életműsorozatának második kötetében az író irodalmi esszéit, arckép-rajzait, történelmi sorsfordulókról festett pillanatfelvételeit olvashatjuk. Kedvenc művészkortársaihoz Zweiget részint személyes barátság, részint fordítói élvezet sodorta közel. Hofmannsthal, Rilke vagy Rodin közeli-távoli barátja volt, Thomas Mannt, Joyce-ot vagy Freudot messziről csodálta, Verhaerent pedig ő fordította németre. Zweig esszéi a lendülettől, a tarka leírásoktól elevenek. Ha már foglalkoztál azzal, akiről ír, felismered; ha azonban nem ismered, mind egyformának tűnik. Zweig nem a kétely kis kémlelőablakain át pillant be az ábrázolt művészek életébe, műhelyébe; előzetes, már-már cáfolhatatlanná erősödött lelkesedése (sőt néhol lelkendezése) a személyek általános vonásait rajzolja meg, s aztán még ezt és még azt, de többnyire ugyanabban az irányban. Figyelőállását nem olyan pontra helyezi, ahonnan mélybe láthat, hanem a kráter peremére, ahonnan szabad szemmel is meglát egy-egy jellegzetességet. Rilkéről – mondja Zweig – soha nem tudtuk, éppen merre jár; az ember elküldte neki levelét, s a válasz jöhetett Franciaországból, Capriból, vagy Egyiptomból. Ha az ember kölcsönadott neki egy könyvet, mondja, azt sima selyempapírba burkolva s tarka szalaggal átkötve kapta vissza a költőtől. Zweig maga is – noha könnyebb súlycsoportban – a tökély fanatikusa volt; másban is ezt csodálja. A régi európai viselkedéskultúra olyan alakja ő, akitől türelmet, mértéktartást, osztatlan érdeklődést tanulhatunk. Amit ő Rilkéről mond, őrá is illik: ha beszélgetett vele az ember, utána napokig képtelenné vált a közönséges gesztusokra. Toscaniniben is az „abszolút tökély” keresését tisztelte, az igaz embert, aki a művészetet az erkölcsiség legmélyebb értelmezésének vélte. Zweig több helyütt hangsúlyozza: a művész minden lépésben újra kezdi a művészetet; a rutin semmiféle új művet nem képes érvényessé mesterkedni. Egyszer Nietzsche kifejezését idézi: a valódi művész nem ismeri az önelégültség hiú, hízelgő érzését, a „barna boldogságot”; örökös harcot folytat valami ismeretlenért, átváltozásért, más síkok elérése érdekében. Zweig történelmi miniatűrjei is (Bizánc 1453-as elestéről, a waterlooi „pillanatról” vagy Lenin vonatáról) a történelmi mozgások középpontja felé igyekeznek, hirtelen világosságot kívánnak gyújtani az események szeszélyes fordulópontjain. Itt inkább az események mesés részleteit élvezzük, semmint a szűk térre szorított meggyőző elemzést. (A törökök nagyágyújának tüzetes leírása majdnem olyan döbbenetes, mint Zrínyi sorai: „Könnyű had és bátor és gyors, mint az árvíz,/ Úgy tetszik, kezében mindenik halált visz”).
A könyv, mint nemrég írtam ugyanezt az életműsorozat Sakknovella című kötetéről [Határok, természetesen, ÉS, 2006. 13. szám, 27. oldal – a szerk.], egy fölöttébb kurta fülszövegtől eltekintve semmiféle kísérőanyagot nem tartalmaz. Az olvasó néha kíváncsi volna az író életének egy-egy adatára, a művek keletkezési idejére, a felvonultatott tudásanyag eredetére, olykor kritikai megjegyzésekre, a válogatás szempontjaira, az összkiadás tervére és szándékaira, a fordítások adataira, Zweig magyarországi hatástörténetére, és általában bizonyos értékelő szempontokra. Mindennek hiánya csökkenti a kiadás tekintélyét, és alkalmasint régebbi Zweig-könyvekhez kényszeríti az embert. Egyébként a fordítások mindegyike szép, áramvonalas, fürge szöveg.
(Szerkesztette Lendvay Katalin, fordította Gergely Erzsébet, Horváth Zoltán, Mészáros Károly, Molnár Imre, Száva István, Vámos Magda, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 284 oldal, 2500 Ft)
Huszadik századi francia novellák
A Noran Kiadó Dekameron-sorozatának egyik kötetét Réz Pál a huszadik századi francia rövidpróza klasszikus alkotásaiból válogatta.
Tizenkilenc szerző rövidebb-hosszabb műve fért be a könyvbe; az első Anatole France Crainquebille-je, az utolsó Patrick Modiano Ki volt Harry Kessel című novellája. Úgy tűnik, a francia rövidtörténetes formát a próza újabb nagyjai csak alkalmanként használták, kötetünkben is uralkodnak a novella kereteit néhol túlfeszítő, kisregényszerű írások (Anatole France, Martin du Gard, Marguerite Duras, Michel Tournier). Mindegyikben érzékeljük az írói személyiséget, de nem mindenütt az író valódi jelentőségét (François Mauriac bűntudattól füstölgő, mélyen katolikus terhektől gyötört, sötét ragyogású könyveinek izzását itt kevéssé csodálhatjuk meg). Camus ma is lenyűgöz erkölcsével, stílusának takarékos szárazságával, valódi élettapasztalatával. Felfedezés? Ilyen is akad ebben az ízléssel megtervezett külsejű kötetben. André Pieyre de Mandiargues Az erdész című novellája például bámulatos, csillogó modorban mond el valamit az erotika és a fantasztikum összefüggéséről. Az író, aki egész életében megvetette a hírközlő eszközök manipulációit, csaknem húsz évig hallgatott, s közben csupán néhány verset, elbeszélést és festészeti esszét adott ki a kezéből. Ez az írása a kötet egyik legerősebb darabja, egy titokzatos, büszke szellem alkotása, aki de Sade márki filozófiáját képes a szürrealizmus szemüvegén át újra meglátni, hitelesíteni, s felvenni az erotikus francia hagyomány családi ezüstjébe. A válogatás szempontjait nem ismerjük meg a kötetből, de az inkább klasszikus ízlésre vall, s az utolsó rikkantásokkal szemben úgy rémlik, némileg – talán joggal – tartózkodó. (A legfiatalabb szerző, Patrick Modiano is elrúgta már a hatvanat.) Hogy kit hiányolunk? Én szívesen láttam volna valamit Emmanuel Bove-tól; nem hagytam volna ki Samuel Beckett nagy erejű francia nyelvű történeteiből legalább egyet; vagy bizonyára felvettem volna valamit Antoine de Saint-Exupérytől. És hová bújt Francis Jammes? A szép könyv nagy igényeket mozgósít: vártam volna egy kis kedvcsináló elő- vagy utószót, betájolást, szíves kalauzt a francia irodalmi kontinensen; kíváncsi lettem volna a szerzők életére kissé, írásművészetük kacskaringóira. Vajon fiatalon írták ezt? Öregkorukban? És hol helyezkedik el életművükben ez meg az a szöveg? És ha már gyönyörködöm: örömmel olvastam volna pár sort a fordítókról; mikor készítették munkájukat? Megjelent művekről van-e szó, vagy újraközlésről? És mely eredeti kiadásokból dolgoztak? Azok mikor és hol jelentek meg? Olyan meghíváson éreztem magam olvasás közben, ahol ugyan átléphettem a küszöböt, de odabenn mindenki magamra hagyott a tömény szeszek és erős dohányok között. Mert a fordításokon csak elvétve akad meg a szem: zömük gördülékeny, kiváló munka. És még mi jut eszünkbe? Az újabb hullámokból is többet olvastunk volna. De hát ez nyilván a rejtett elégedettség éretlen mohósága, az új iránti – később gyakran csalódással járó – túlkívánalom, a kisgömböc olvasó falánksága. Szép, gazdag könyv ez, kötelező megállni egy rövid töprengésre némelyik darabja után. Egyet semmiképpen nem lapoznék át: Jules Supervielle A jászol szamara meg az ökre című bűbájos legendáját. Ez az író csakugyan „ajándékot hányó vulkán volt”, ahogy Henri Michaux mondta. Ez a kis elbeszélés, az állatok párbeszéde a jászol körül, ez is harmóniát, az egész teremtéssel szembeni együttérzést áraszt. Supervielle, mondja Michaux, „veszélytelenné tette a valóságot”. És még ennyi: „Aki a tárgyakkal, állatokkal ugyanúgy viselkedett, mint az emberekkel, az mindenki másnál jobban megérdemelte a paradicsomot itt a földön.”
(Válogatta Réz Pál, Fordította Kürti Pál, Brodszky Erzsébet, Réz Pál, Benyhe János, Gyergyai Albert, Pór Judit, Bajomi Lázár Endre, Nagy Nóra, Justus Pál, Fázsy Anikó, Boldizsár Gábor, Antal László, Szávai János, Barta András, Noran Kiadó, Budapest, 2005. 490 oldal, 3500 Ft)
Sebastian Haffner: Egy német története
Sebastian Haffner (1907-1999) német történész és újságíró hagyatékából előkerült egy kézirat; 1939-ben írhatta, már 1938-as kivándorlása után, Angliában. (Haffnert sem nyilvános politikai szerepvállalás, sem származás, sem egyéb kényszerítő ok nem késztette arra, hogy elhagyja hazáját; csupán gondolkodói ízlése, közéleti szimata, egyre erősödő balsejtelmei).
Könyve a lelkiismeret könyve. Olyan fiatalember munkája, aki csak szuverén módon képes tagja lenni a közösségnek, és aki – mihelyt az országban hatalomra került politikai rendszer az emberi együttélés elemi szabályait is felrúgja – kész elszakítani a honfiúi kötelékeket. A könyv első fele Haffner felhőtlen ifjúságát ecseteli, az első világháború előtti idillt, majd a zilált, viszontagságos húszas éveket, a forradalmakat, a gazdasági válság előzményeit, s mindezt egy lassan ébredő közösségi tudat pontosságával. Aztán hirtelen- még a szerző jogi diplomája se melegedett meg – egyszerre felpattannak szemünk előtt az 1933-as német év lidércei: csizmák csattogása, harsány utcai szétszéledések, a nem-árja boltok ajtajában lábnak támasztott fegyverrel álló SA-keretlegények, csinnadratta – valamint egyenruha, bajonett, acélsisak minden emberi húson, halandón.
Haffner árnyaltan, egy szépírót megszégyenítő gonddal ábrázolja a hétköznapok elbarnulását, a brutalitás részletről részletre ugró terjeszkedését, az emberi kapcsolatokat beárnyékoló közfélelmet, azt az észrevétlen belső emberi folyamatot, amelyben a német emberek egymás Gestapójává romlottak. A mű nagy erénye, hogy a lelkiismeret gyengülését, vékonyodását, majd megszűnését személyes hitellel mutatja be, az éleslátás tudatával, és tehetetlen keserűséggel. Megdöbbentő olvasni Haffner elemzéseit arról, hogyan alakul át a porosz puritanizmus közös gyilkolási vággyá, hogyan rongálja és semmisíti meg az egyéni felelősség tudatát egy vérszomjas, felbujtott, menetelni kész politikai közösség. A szerző éleslátására vall, hogy 1939-ben papírra vetett ítéletei, sajnos, igazolódtak. Noha Haffner a mű második felében főleg az 1933-as évet tárgyalja, s annak is csak német vonatkozásait, gondolatait átitatja egy bizonyos egyetemes szemlélet: német, de még előbb ember; a közösségi érdek láncszeme, de még előbb az emberiesség barátja (bármit értsünk ezen). Ezt, pontosan ezt bámulom benne: a „sorskérdéseket” képes egy európai polgár szempontjából mérlegelni, és esze ágába se jutna bármely nemzeti érdeket elválasztani a nagyobb szomszédos közösségek érdekétől. Könyve bizonyíték: az úgynevezett nemzeti sorskérdések, főleg író-ideológusaink tálalásában – az egész emberi nem csődjét jelentő náci antiszemitizmushoz és ipari emberirtáshoz képest – másodlagosnak és szűklátókörűnek tűnnek az európai történelem egyik kurta, éppenséggel a kis nemzetekre nézve végzetes szakaszában. Haffner könyve azt az időszakot mutatja be, amelyben a mocsok varázslatossá iparkodott átlényegülni, impotens vademberek a hatalom csúcsán husáng után nyúltak, a tömeg nagyobbik része pedig gondtalanul, szíves-örömest zúdult a gyűlöletbe, gyűlöletből a gyilkosságba, gyilkosságból a háborúba.
Sebastian Haffner könyvét Liska Endre gondos, gördülékeny fordításában olvashatjuk. Nem világos, ki írta a rövidke utószót. S ha már a legjobb magyar kiadóról beszélek, hadd említsem meg: ízlésem, tájékozódási igényem elvárt volna egy utószót, vagy legalább egy utószófélét. Haffner, semmi kétség, magáért beszél. De róla is szólhatott volna valaki egy-két jó szót.
(Fordította Liska Endre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 360 oldal, 2400 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 27. szám
