A kulturális hídverés el sem kezdődött
A londoni merényletek évfordulójának előestéjén az al-Dzsazíra arab hírtelevízió exkluzív felvételeket sugárzott. Shehzad Tanweer, az észak-angliai Leeds lakosa, másodgenerációs brit állampolgár egy nyilvánvalóan korábban rögzített videofelvételen baljós ígéretet tett. „Amit most láttatok, az még csak a kezdet…” Sir Ian Blair londoni rendőrfőnök szerint 2005. július 7. óta emberei három merényletkísérletet hiúsítottak meg.
Hanem a londoni lapok nagyon felháborodtak. A Daily Mail és a Daily Mirror egymást túlharsogva küldte a pokolba, annak is a legmélyebb bugyraiba az öngyilkos merénylőt, mert a felvétel bemutatásának időzítésével „el akarta lopni a show-t” a múlt pénteki gyászos évforduló, a 7/7 méltóságteljes megemlékezéseitől. „Az volt a cél a felvétellel, hogy minél mélyebben vájkáljanak az áldozatok hozzátartozóinak sebeiben” – mondta Andy Hayman, London helyettes rendőrfőnöke. Itt és most – mindig – a mi gyászunk a legfontosabb.
A terrorizmusról lehet a végtelenségig moralizálni. Azt azonban a hozzáértők igen nagy százaléka kénytelen volt megállapítani, hogy egy évvel a londoni – vagy több mint két évvel a madridi és csaknem öt évvel az amerikai – merényletek és támadások után alig vagy semmivel sem jutottunk közelebb a terrorizmus igazi gyökereihez. Leginkább az előtt áll teljes értetlenséggel a világ, hogy miként lesz egyik pillanatról a másikra „a mi kutyánk kölykéből” terrorista. Hogyan lehetséges, hogy brit környezetben, brit kultúrában felnőtt brit állampolgár – a négy londoni merénylőből három ez volt, a negyedik a „gyarmatokról” jött – felrobbantja önmagát és honfitársait. Mitől kattant be a 22 éves Shehzad Tanweer? A videojátékoktól? Attól, hogy a tévéből Oszama bin Laden mélyen a szemébe nézett?
A megalázottságtól, a gettóléttől, a diszkriminációtól, a másod-, harmad- és tizedrangú állampolgárságtól. A biometrikus útlevéltől: az arabok, muszlimok íriszét hétszer is megvizsgálják. Ha Tanweer moziba ment, az akciófilmen arab/muszlim terroristák térítették el a repülőgépet/luxushajót. A régebbi filmeken a Nagy Fehér Ember arab törzsekkel harcolt, a Szentföldön gyűrte le őket, misszionáriusai terjesztették a hitet, vagy pedig a világjó érdekében felállította olajkútjait.
Ami a közelmúltat illeti, Irak már a csak a „prolongált robbanás” példája. A nagyhatalmak akkor gyalogoltak be Afganisztánba, Libanonba vagy Szomáliába, amikor erre kedvük szottyant. Mentalitásukat legutóbb Vlagyimir Putyin orosz elnök illusztrálta: felhatalmazást kért és kapott arra, hogy külföldre küldje – nyilván jégcsákányos – kommandósait, „amíg fel nem számolják az Oroszországot vagy polgárait onnan fenyegető terroristatevékenységet”. A britek a minap már akkor agyonlőttek egy muszlimot, amikor békés háztartását bombagyárnak tartották.
A huszadrangú politikusok – elsőrangú rég nincs -, ajkáról ki nem fogy az „értékrend”. A csapból is a Biblia folyik, a Koránról akkor tud meg valamit az utca embere, ha egy robbantás ürügyén kommentálják. Európa azon veszekszik, hogy elvetélt alkotmánya tartalmazza-e előszavában a kereszténységre való hivatkozást, és biztos, hogy alig van politikus, aki hallott volna – mondjuk – az arab csillagászokról, matematikusokról, gondolkodókról, költőkről és az európai kultúrára való hatásukról.
A globális világról papoló Európa provinciális, ha az „értékrend mentén” való politizálásról van szó. A britek például alaposan kidolgozták a terror elleni harc részleteit, és szellemesen négy „P pontba” szedték (prevent, pursue, protect, prepare), tudják, mitől döglik a légy. Alighanem hasonló plánumuk van a hollandoknak, franciáknak és más veszélyeztetett nemzeteknek.
A kulturális hídverés el sem kezdődött. A fiatal muszlimok úgy érzik, hogy őseiket, vallásukat is terroristának bélyegzik. Túlreagálnak mindent (prófétakarikatúrák), mert nem akarnak megalázottak lenni.
Londonban „forráshiánnyal” magyarázták, hogy nem sikerült megakadályozni a merényleteket. Szóval még több pénzre van szükség, hogy minden potenciális terrorista sarkába ügynököt állítsunk. Örök éberségre vagyunk kárhoztatva, ha a világ szénakazlában meg akarjuk találni az aktuális, robbantani készülő terroristát.
Európa – Amerika társaságában – kiülhetne egy lila-rózsaszín hajnalon Bagdad valamelyik teraszára, és meghallgathatná a müezzin imáját: különbözik a zsidó-keresztény kántorok énekétől, és mégis ugyanaz.
Fodor György
munkatárs
