Népszabadság * Inotai Edit * 2006. július 8.
A tárlóban a VW BogárKép: Máté Róbert Van abban valami kétségbeejtő, ha az ember egy kiállításon három óra nézelődés után is csak a középkornál tart, és a termek fele még hátravan. Ráadásul a kiállítás a német történelemről szól, amiről sokáig hirdették: valójában csak 1870, a német egység óta létezik, előtte kizárólag bajor, porosz vagy Rajna menti királyságok léteztek. Ennek a hatása máig tart, hiszen a legtöbb német ismerősöm még ma is elsősorban bajornak, szásznak vagy berlininek tartja magát, másodsorban európainak és csak harmadsorban németnek. Kivéve a foci-világbajnokság eufóriájában, amikor váratlanul mindenki (újra)felfedezte Németországot.
A berlini Német Történeti Múzeum június elején megnyílt Német történelem képekben című monumentális kiállítását nem is lehetett volna jobban időzíteni. – Az első tervek ugyan még húsz évvel ezelőtt születtek, de magát a kiállítást öt éve készítjük elő. Jól számítottunk, a német identitás és a patriotizmus kérdése abszolút napirenden van – magyarázza lapunknak nem kis büszkeséggel Hans Ottomeyer, a múzeum igazgatója, és mindjárt meg is toldja: – Egy egészséges kis patriotizmus nekünk, németeknek sem árthat. A reneszánszát élő fekete-piros-aranysárga zászló láttán például nem kell rosszra gondolni: ez a demokratikus Németország zászlaja, semmi köze a császári vagy a hitleri Harmadik Birodalomhoz. Az 1848-as forradalmak idején Berlinben történetesen éppen a Zeughausra, a jelenlegi múzeum épületére tűzték ki először. Bismarcknak bezzeg túl forradalmi volt, így ő megmaradt a fekete-fehér-piros mellett – mondja diadalmasan.
A nyelv volt a kapocs
A zászlókérdés megoldódott Kép: Máté Róbert
A zászlókérdés ezzel meg is oldódott, de ettől függetlenül bel- és külföldiek tömegei bolyonganak a több ezer négyzetméteren, két és fél szinten kiállított nyolcezer tárgy között, és keresik a választ arra: kik is a németek, és mi tartja össze őket? Hiszen a világot megrengető, de mindössze 12 évig tartó nemzetiszocialista időszakon kívül van itt még 2000 évnyi történelem, aminek eddig csak a széleit dolgozták fel különféle kiállításokon.
– Ilyen jellegű történeti kiállítás Európában csak Moszkvában és Budapesten látható. Jellemző, hogy még a patrióta franciáknak sem sikerült tető alá hozniuk, pedig háromszor is próbálkoztak, köztük Napóleon és Lajos Fülöp is, csak egyiküknek sem maradt rá ideje – szúr oda egy kicsit a szomszédoknak Ottomeyer.
Ez ugyanis nem hagyományos kiállítás: a történelmet nemcsak szöveges tablókon vagy térképeken, hanem hétköznapi tárgyakon, ruhákon és művészeti alkotásokon keresztül mutatják be. Nincs szájbarágás, mindenki alakítsa csak ki a saját értelmezését, találja meg az összefüggéseket. Kezdetben erős is az emberben a kétely, hogy tényleg német történelemről van-e szó. A kelták és a rómaiak mellett nyüzsögnek a termekben a franciák, a Bourbonok, a Habsburgok. Napóleonnak és Richelieu-nek egyenesen kitüntetett hely jut. – Ez nem véletlen, a német történelem mindig a szomszédok története is – figyelmeztet Ottomeyer. Közép-Európa és a német birodalom nemegyszer francia, brit, svéd vagy orosz érdekek küzdőtere volt. Összekötötték őket a családi szálak is, hiszen az uralkodóházak egymás között házasodtak, igaz, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy állandóan háborúzzanak: II. Vilmos, az utolsó német császár például félig angol volt, az első világháborúban mégis saját rokonai ellen hadakozott. Ezektől az európai keretektől állami szinten, de magánemberként sem lehetett függetlenedni. Nem tehette a pfalzi Elisabeth Charlotta sem, aki XIV. Lajos fivérének feleségeként élt a párizsi udvarban, de leveleiben rajongás helyett igencsak kiábrándító képet festett a Napkirály környezetéről. „A fiatalok durvák és bárdolatlanok, az idősebbeket csak a politikai intrikák érdeklik, így a legjobb visszavonultan élni, csak az meg sajnos nagyon unalmas” – írta egy nagynénjének.
Az európain belül létezik azért egy német történelem is, de ennek összetartó erejét elsősorban a német nyelv jelentette. – Hiába hiszik sokan, hogy a soknemzetiségű államot a XX. század végén találták fel, valójában ez volt Közép-Európa természetes közege. Az egyszerű germánok, kézműves kelták, és az asszimilálódott római katonák és kereskedők között az egyetlen kapcsot az jelentette, hogy nem latinul, hanem németül beszéltek egymással – mutat rá Ottomeyer. De tévedés lenne azt hinni, hogy Németországból emiatt nem lett egységes állam egészen a XIX. század végéig: a megosztottságnak (amelyből később a föderalizmus kialakult) több oka volt, nem utolsósorban a pénz. Nem elég, hogy a fejedelmek egy része megtagadta az adók fizetését a Német-római Birodalomnak, még politikai értelemben is demokratikusabb, kevésbé hierarchikus struktúrákra vágyott. A törésvonalakat csak elmélyítette a vallási (protestáns/katolikus) ellentét, és a külső orientáció is: a fejedelmek egy része atlanti irányba (London, Koppenhága felé), a másik fele a kontinentális Európa (Párizs és Bécs) felé orientálódott.
Lakat a harcos száján
– Az identitás kérdése először az 1500-as években kezdte foglalkoztatni a németeket. Ekkor bukkantak rá egy kolostorban Tacitus Germaniáról szóló írására, amiből arra következtettek, hogy az összes német egy törzsből származik – magyarázza Ottomeyer. Az etnikai alapú nacionalizmusra mégis évszázadokat várni kellett. A német történelmet először feldolgozó humanisták, majd a weimari klasszikusok is a nyelvet és a kultúrát tartották a német identitás alapjának. A szövetségi, lazán összekapcsolódó Német-római Birodalomban létezett ugyan egyfajta azonosulás a császársággal (Reichspatriotismus), de ez a nacionalizmus igencsak visszafogott formája volt. Főleg a birodalmi kiváltságokkal rendelkező városokban dívott, ahol a császár némi védelmet nyújtott a helyi arisztokrácia túlkapásaival szemben. A kiállítás tanúsága szerint egyébként igen vidám élet folyt a középkori német városokban: a monumentális Augsburger Monatsbilder című festményen télen karneváloznak, tavasszal vásári mulatságokat tartanak, nyáron az aratást ünneplik, ősszel a szőlőt és a bort.
– A politikai nacionalizmus a francia felsőbbség hirdetésére (superiorité) és a napóleoni támadásokra válaszul születik meg. A franciák előszeretettel csúfolták barbároknak vagy hunoknak a németeket, akik lassan létrehozták saját etnikai „nemzetüket”. Teljesen mesterségesen, hiszen valójában továbbra is csak a nyelv tartotta össze őket. Német állampolgárság is csak 1918-tól létezik – teszi hozzá a múzeum igazgatója. A többi már ismeretes: Németország az utolsó európai nemzet, amely a nacionalista kalandba bocsátkozik. Megkésve, de elsöprő erővel.
A politikai manipuláció, az ellenségképgyártás és a lakosság háborúra buzdítása persze már jóval korábbi eredetű. A kiállított festményeken, karikatúrákon és plakátokon keresztül legalább olyan jól követhetők a történelmi fordulatok, mint a kronologikus tablókon. Egy Luthert és Kálvint ábrázoló középkori festményen a reformátorok őrzik az igazságot jelképező gyertyát, miközben a körülöttük settenkedő, ördöggel szövetkező katolikusok próbálják elfújni a lángját. Alig néhány évtized múlva pedig máris dúltak a vallásháborúk Európában. Napóleon tündöklése és bukása a karikaturistáknak adott hálás témát: a korzikai rém először felzabálja Európát, de a lipcsei népek csatája után játékszer lesz belőle. Az osztrák Schwarzenberg herceg és a porosz Blücher tollaslabdázik az egykori császárral. A francia hódoltság alól kitörő németeket egy Michel nevű barbár jelképezi: a leláncolt harcos száján lakat, balról Metternich piszkálja, jobbról egy angol masztif húzza ki a zsebéből a pénzt. A folytatásban aztán szétcsap maga körül, és mindenki fut, amerre lát.
Az első és a második világháborús plakátokat vagy a nácik uszító posztereit nem kell bemutatni, bár kicsit meghökkentő, hogy a britek az első világháborúban a vérszomjas hunok inváziójától óvják népüket és sürgetik, hogy mindenki jegyezzen békekölcsönt. (A hunok nyilván a vad németeket szimbolizálják.) A békekölcsön volt a lakosság nagy átverése, a németek 97 milliárd márka értékben jegyezték, remélve, hogy majd a győzelemből visszakapják: duplán rosszul jártak, nemcsak 700 ezer katonát vesztettek az első világháborúban, hanem még a mészárlások anyagi költségeit is velük fizettették meg. A politikai plakátok valójában a húszas évektől élik virágkorukat, és a propaganda nemegyszer uszításba csap át. „Védjük meg a német nőket a színesbőrűektől”- tiltakoznak a Rajna menti francia megszállás ellen, a kép közepén egy szerecsen katonával. Nyíltan antiszemita a „Nézd meg az arcokat és döntsd el, hova tartozol” című plakát, amelyen a Hitlerre szavazó „becsületes német katonaarcok” és arisztokraták igyekeznek rokonszenvet kelteni a Hindenburg-párti gyanús (és zsidó) értelmiségiekkel szemben. A német sas már egyértelműen küldetést teljesít, amikor elfoglalja Európát, és a porba sújtja az összes ellenséget, britet, zsidót, franciát.
Az üres terem
Az eredmény? A világháborús teremben romok, kiégett autók és repülőgépmotorok, mészárlás, holokauszt és szándékosan fekete-fehér fényképek. Elrejtve egy átjáróban Hitler földgömbje, amelyet egy szovjet katona átlőtt (de Bécset találta el) és a Führer íróasztala. Sajátos ellenpont is van: a német filmipar eközben virágzott, és Rökk Marika csábította moziba a hátországban maradottakat.
A német nemzettudatot a háborús vereség mintha eltörölte volna a föld színéről. Még a szomszédos országokból kitelepítetteket sem németeknek, hanem „áttelepülőnek” nevezték. A kettéosztott Németországban mások az azonosulási pontok: nyugaton az anyagi gyarapodás, keleten a munkás-paraszt állam építése és a valahova tartozni vágyás dominál. A kissé sematikus tárlókban egyik oldalon a kihagyhatatlan Trabant, a másikon egy VW Bogár. Keleten a kisdobos egyenruha és a Sztálin-képek, nyugaton a Bravo magazin és az amerikai filmek. – Az NSZK-ban 1968 után egy időre el is törölték a történelemoktatást, magát a kifejezést is száműzték, mert a történelem kizárólag a nemzetiszocialista időszakot jelentette. Helyette politikai világszemléletet tanítottak. Az NDK-ban a hagyományos feudalizmus-militarizmus-nacionalizmus-fasizmus-kommunizmus kapcsolatrendszert tanították, amivel csak az a gond, hogy tizenhat századot kifelejt a történelemből – magyarázza Ottomeyer. Erich Honeckerék a 80-as években váratlanul felfedezték a múltat: beemelték a nagy németek közé a korábban száműzött Luthert és Bismarckot, sőt, még a zsidó kultúrát is saját örökségük részeként ünnepelték. (A háttérben állítólag az állt, hogy szerettek volna pénzt kapni az amerikai zsidóságtól.) 1990, a német újraegyesítés után a kiállítás váratlanul véget ér. Az utolsó terem üres. – Ide behoztam Angela Merkelt is, és csak annyit mondtam neki: ha valami fontosat alkot, akkor akár ő is bekerülhet a múzeumba. A történelem persze sajátos ítész, nem mindig tudni, mi a maradandó az utókor szemében. A szó, a betű általában keveset ér, a tárgyak, a műalkotások vagy az épületek viszont akár évszázadokra emlékezetéssé tehetnek valakit. A mai politikusok persze erre kevésbé gondolnak.
A futballisták legalábbis megpróbálták.
Berlin, 2006. július
