Könyvének előszavában Jehuda Lahav – lapunk izraeli tudósítója – a Hold számunkra is látható oldalához hasonlította mindazt, amire a közel-keleti híradásokban fény vetül: erőszak, uszítás, gyűlölködés. De ahogy a Holdnak van egy számunkra láthatatlan oldala, úgy vannak az izraeli-palesztin viszonynak is a távoli hírfogyasztó számára ismeretlen, ám az előbbieknél olykor vígasztalóbb mozzanatai. Ezeket kívánja velünk megismertetni a szerző „Ösvény a megértéshez” című cikkgyűjteménye.
Egy 1996-os cikk első részéből az izraeli-palesztin viszony túlságosan is jól ismert, borzalmas oldala tárul elénk: több, alkalmi útitársával együtt öngyilkos merénylet áldozata lett három, buszon utazó fiatal lány. Egy libanoni palesztin menekülttábor lakói a hír halatán táncra perdültek örömükben, az izraeli jobboldal pedig az akkori izraeli miniszterelnök, Simon Peresz fejét követelte, amiért – szerintük – túlságosan is elnéző a palesztinokkal szemben.
A cikk második részében azonban számunkra meglepő fejleményekre derül fény: Gázában palesztin diákok tüntetéseken ítélték el a merényletet. Ez talán az akkoriban még a tárgyalásokban érdekelt Arafat utasítására történt, ám az, hogy Gázában többen véradásra jelentkeztek, így segítendő a merénylet izraeli sebesültjein, bizonyosan önkéntes akció volt. A béke mindkét oldalon megtalálható híveinek összefogása talán megállíthatta volna a helyzet romlását, de sajnos nem így történt. A Hamász további merényletei és az azokat követő válaszcsapások nyomán végletesen elmérgesedett a két nép viszonya. Jehuda Lahav katonai szakértőket idéz, akik szerint a Hamász katonai szárnyának gerincét akkoriban mindössze néhány tucat ember alkotta. „Ez a kis csoport tartja a torkánál fogva majdnem az egész világot, főleg azonban az izraeli és a palesztin nép többségét. E többség pedig minden kétségen felül békét kíván.”
Ugyancsak az izraeli-palesztin viszony számunkra ismeretlen oldalát eleveníti meg a könyvben található azon cikk, melyben egy, főként izraeli arabokból regrutálódott és egy tisztán zsidókból álló labdarugócsapat kupadöntőjéről van szó. A mérkőzésre nem csak izraeli arabok, a csapat helyi szurkolói mentek el, hanem a megszállt területek futballbarát lakosai is. Az arab együttes fölényesen győzött, amit a zsidó csapat szurkolói fegyelmezetten, tapssal nyugtáztak. Gratulációk pedig nem csak palesztinoktól jöttek, hanem olyan arab és más muzulmán országokból is, ahol mindaddig hírét sem hallották az izraeli futballnak.
Nehéz helyzetben vannak a béke izraeli hívei – derül ki Jehuda Lahav könyvének egy másik részéből. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy amikor keresetlen szavakkal illetik náluk sokkal kevésbé békepárti honfitársaik ideológiáját vagy cselekedeteit, akkor munícióval szolgálnak a szélsőséges palesztinok vagy éppen az európai antiszemitizmus számára. Így járt Jesajahu Leibovic professzor, a jeles orvos és egyetemes tudású lexikonszerkesztő is. Hívő ember létére keményen bírálta a zsidó vallási vezetést és – politikai színezettől függetlenül – azokat az izraeli kormányokat, amelyek tartóssá tették a palesztin területek megszállását. Ő nevezte „judeonáciknak” azokat, akik semmibe veszik a palesztinok emberi jogait. De azután mi történt? A kifejezés megtetszett a muzulmán világbeli és európai antiszemitáknak, és ezek úton útfélen használják ma is – természetesen nem úgy, ahogy azt Jesajahu Leibovic tette, hanem az egész izraeli, illetve zsidó népet illetve vele.
Jehuda Lahav könyvében sok frappáns, a helyzetet és annak fonákságait kitűnően megvilágító megállapítás olvasható. Például: Izrael olyan ország, ahol a katonák – miután a libanoni háború hadszinteréről 24 órás eltávozást kaptak – Tel-Avivba siettek egy háborúellenes tömeggyűlésre. Vagy Kishont Ferenc, a hazánkból elszármazott izraeli humorista író sokat idézett, szellemes mondása, amely szerint Izrael az az ország, ahol az anyákat gyerekeik tanítják meg közös anyanyelvükre.
Jehuda Lahav könyvét egy szlovákiai magyar kiadó adta ki. Magyarországi kiadásra nem akadt vállalkozó.
Kepecs Ferenc
