A 2006-os választások Magyarországon a polgári demokrácia kialakult és intézményileg megszilárdult rendszerében, a szabad, bár még korántsem tiszta küzdelmeiben dőltek el. Felületes számomra a mai helyzetet a mintegy húsz évvel ezelőtt elindult „rendszerváltás”-ból levezetni. A demokratizálás, a piacgazdaság, a nemzetközi illeszkedés már régen lezárult, még akkor is, ha egyes demagóg érvek éppen a kommunizmussal való végleges leszámolást tűzték ki lobogójukra.
Ezt, az ötödik teljesen szabad, többpárti választások évét sajátos esztendőnek kell tekintenünk. Az új történelmi korszak, amelyet a lefordíthatatlanság következtében mi is globalizmusnak hívunk, egyértelműen bevonja a Magyar Köztársaságot e világrend haladó és ellentmondást hordozó folyamatának körébe. Évek óta tartó, folyamatosan eszkalálódó és a kezelés metodikáját el nem fogadó nemzetközi válságok mind a tudatvilágban, mind a gazdaságban, az orientációs politikában, katonai költségekben és energiagondokban egyaránt terhelik az országot, a politikai elitet és a lakosságot. A jóléti rendszer liberális kapitalizmusra jellemző modellje, a giddensi harmadik út válsága lényegében bukással végződött, a globalizmus negyedik utat követel. A költségvetési és valutáris jelenségek koránt sem csak hazánk nehézségeiben jelentkeznek, világjelenséggé válnak, kétségessé teszik az európai integráció bizonyos kritériumrendszereinek fenntartását. Az új utat világgazdaság kutatóinak egész sora keresi.
Ez a szavazás egy olyan országban történt, amelyik éppen a korra jellemző internnacionalizálódásnak megfelelően az Európai Unió lényegében beilleszkedett, teljes jogú tagja. Ez a helyzet világos tengelyt jelenít meg a fejlesztési programokban, de a politikai attitűdben is. Az európaiság meglétét egyértelműsíti, hogy az EBESZ mindkét oldal felé megtagadta a választások nemzetközi ellenőrzését, mint valóban méltatlan, csak a működésképtelen államok esetében alkalmazható eljárást. huszonnégy ország demokratikus etalonja, azonos érdek és értékrendje kétségtelenül befolyásolja a hazai viszonyokat, azok visszatükröződését a választók döntéseiben, a kampányfolyamatban.
Elég Európában a lengyelországi majdnem szélsőséges fordulatra, a német nagykoalícióra, a francia belpolitikai feszültségekre gondolni, vagy az amerikai közvélemény-kutatás tendenciáit figyelni. Nem lehet az elemzésekben mellőzni a latin-amerikai erős balratolódást, ami több ennél, egy sajátos szocialista államrend körvonalai mutatkoznak meg. A kínai piachódítás a gazdaságfelfogásban radikális – a belpolitikában a közeljövőben feltételezhetően megjelenő – váltás az egész Távol-Kelet szerepét felnagyítja. Ezek a tények behelyeződtek a magyar választási kampányba is, (egy korábbi külügyminiszter elámító kifejezése: itt az ideje hátat fordítani az oroszoknak), szélsőségesek egyszerre történő kommunistázása és „karvalytőke” emlegetése, és a tétovaság, hogy most arabellenesek, vagy antiszemiták vagyunk-e?
Mindezek, főleg a globalizmus világstratégiájának, elemzésének, hatáskutatásának teljes hiánya mellett jelentősen befolyásolták a hazai politikai vetélkedők hiányos, illetve cikk-cakkos, több területre fókuszált programbeharangozásait, a választópolgárok politikai percepcióit, illetve manipulálhatóságukat. Sokan, akik méltatják ezt az írást annyira, hogy el is olvassák, számolni kezdenek, nem értik a huszas számot. Pedig a pártállamot leváltani akaró evolúció kezdetei a nyolcvanas évek második felére tehetők. Megjelent és formálódott a demokratikus ellenzék, az állampártban, bár nem nagy súllyal, szerepet kaptak a modernizációt akaró technokrata nagypolitikusok, a kezdeti szovjet befolyás elleni halk rebelliók, a nyugati orientáció, és végül, de korántsem utoljára a glasznoszty már azt a szellemi előkészítést jelentette, mint harminc évvel korábban a Petőfi kör hatása. A halvány „többjelöltes” választás után ellenzéki mag jelent meg a parlamentben, a 87-es „pártbeszélgetéseken” kiborult a liszt, Bécsben tárgyalások indultak és 56 a helyére került, pontosabban a megvalósulás útjára lépett. Ha elismerjük, hogy a revolúciók a világban nem mindig erőszakosak, akkor Antall Józsefet cáfolva, azt mondhatjuk: lényegében forradalmat tetszettünk csinálni.
Ez az ország igazából eddig nem lépett a független polgári demokrácia útjára, az antalli „gyűjtőpárt” eleve sokféle ideológiát hordozott, maga a miniszterelnök sem a lakiteleki csoporthoz tartozott. A hiányos jövőkép ösztönösen a múlt, a szovjetizált korszak előtti kép felé fordult, a nyugati demokráciatudat exportja nehezen talált utat magának. A nemzetközi kép identitászavarban volt. Az antalli gondolat tehát konstruktív, de tétova produkciói nyomán a rendszerváltó többi erő, beleértve a megreformált MSZP-t is, kereszttüzbe került. A lakossági nosztalgia nem a rendszer, hanem az individuum napi létének kérdései iránt jelent meg.
A folyamatos kormányzati fluktuáció, más-más arculattal, szerkezettel, ideológia deficittel, átgondolt programhiánnyal, koncepciótlan útkereséssel megosztotta az országot. A választási eredmények 1998 óta egyértelműen a kemény 50 százalék, a fél ország szembenállását tükrözik.
Az ország 2006-ban is meg van osztva, és ebben mindkét félnek van felelőssége. A kormányzat válaszhiányos rögtönzéseinek, cikk-cakkjainak halmaza, a pártokban és közöttük kritikus pontra jutott viták és részben ennek következtében a demagógia elleni fellépés erőtlen, hivatalos védekező, majd ellenvádló, nem meggyőző volta miatt ebben jelentős felelősséget visel. És ez a megosztottság korántsem a francia forradalom konventjében kialakult, nehezen értelmezhető jobb és baloldal között áll fenn, hanem – eddig – az előző hatalom és ellenzékének pártolói között.
Mára a választópolgárnak elege van a változtatásból. Nem, hogy nem volt kormányváltó hangulat, jó részénél éppen ellenkező reflexiók voltak érzékelhetők. A nem szavazunk, a ne váltsunk, nyugalom érdekében maradjanak, és az azok sem tennék jobban álláspontja alakult ki. Az első folytonosság, úgy vélem, a húsz év arculat és karakterformálást lezáró programja alapján jött létre.
A szerző válságelemző
Deák Péter
