SZÁNTÓ T. GÁBOR
Kultúránk öntudata
Immár huszonnégy tagország csatlakozott a néhány éve Stockholmban útnak indított Nemzetközi Együttműködés a Holokauszt Oktatásáért nevű kormányközi kezdeményezéshez, mely célul tűzte ki a civilizációnkat alapvetően megrengető vészkorszak kutatása és emléke megőrzésének támogatását. Hozzá kívánnak járulni ahhoz, hogy a veszteség jelentősége tudatosodjon országaik társadalmában, hasonlóképpen más népirtások, etnikai tisztogatások, a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet fenyegető veszélyéhez. Idén Magyarország a székhelye a nemzetközi együttműködésnek, az Oktatási Minisztérium ad otthont a szervezetnek; idehaza zajlanak történészek, pedagógusok és más szakemberek részvételével a tagországok konferenciái, mint például a május végi összejövetel, mely szinte a teljes magyar média figyelmét elkerülte.
Az elmúlt másfél évtizedben, a közép-európai rendszerváltások óta nyitott kérdés, hogyan lehet és kell oktatni a vészkorszak történetét, hogy az ne bűntudatot keltsen a vétlen utódokban, hanem együttérzést az egykori áldozatokkal, s védettséget azokkal az eszmékkel szemben, melyek a vészkorszakhoz vezettek. Ehhez azonban – álláspontom szerint – olyan elhatározás kell, ami kultúránk, sőt egész civilizációnk öntudatát érinti. Mert az az oktató, aki a holokausztról beszélve például csak az állampolgári jogegyenlőség megsértését, a diszkriminációt, majd a Németország nyomására és közreműködésével végrehajtott magyar, illetve más európai deportálásokat, illetve náci tömeggyilkosságok iszonyatát tanítja meg diákjainak, vagy az a kiállítás, mely szintén csupán ezt teszi, nem ad igazi, a gyerekek számára is érzékletes magyarázatot, felmerülő miértjeikre. Nem ad pozitív, empátiára késztető tudást az áldozatokról, ami a legvalószínűbb garanciája lenne annak, hogy a tanulók ne legyenek előítéletesek, és megértsék, mitől válhattak netán azzá elődjeik. Miközben az iskolákban számos esetben alázzák meg, rekesztik ki egymást gyerekek, nem csupán származásuk, hanem külső adottságaik, viselkedésbeli sajátosságaik miatt, az oktatás sok helyütt nem veszi kellőképpen komolyan, hogy a civilizált emberben is benne rejlő pusztító késztetésekre és előítéletekre felhívja a figyelmet, s hogy a tantárgyak mellett együttérzésre és emberségre kellene nevelniük diákjaikat.
Az európai zsidó-keresztény kultúrában az élet szent. Meg kell tanulnunk a megismételhetetlen, személyes élet tiszteletét. A vészkorszak áldozataira sem csak mint áldozatokra, tömbben kell emlékeznünk, hanem egyedi életükre – elzsidótlanodott falvak, városok egykori lakóira -, mely holtukban is visszaadja személyiségüket. Érdeklődést kell kelteni zsidó vallásuk, kultúrájuk, sőt helyi hagyományaik iránt, így valóban érzékletessé téve a veszteséget, melyet elpusztításukkal a zsidóság és az emberiség elszenvedett. Ehhez azonban a megölt zsidók életére és egykori szellemi jelenlétükre kellene emlékeznünk: a zsidó nép történetére, a nyugati világ öntudatának alapját képező vallására, szokásaira, az együttélés és a hasonulás folyamatára. Másrészt emlékeztetni kell a kereszténység zsidó származására, melytől nem szabadulhat: épp ebből keletkezik identitásválsága, melyből antijudaizmusa ered. S persze beszélni kell a politikai antiszemitizmushoz és a nácizmushoz vezető, XIX-XX. századi nacionalizmusokról és a modernizációs válságról is. A történelem- és irodalomtankönyvek legtöbbjének zsidóságról szóló ismeretanyaga igen szegényes és felülvizsgálandó, mert korántsem teszi világossá a gyerekek számára, mi a zsidóság, miért alakulhatott ki a pogány, majd a keresztény zsidóellenesség, hogyan született meg a modern antiszemitizmus, miként történhetett meg a holokauszt, és mi az, ami a zsidóellenességet, új formában, ma is újratermeli. Minderre természetesen nem elegendő a ritualizálódó és kiüresedő holokauszt-emléknap. A szemléleti változás mellett, részben önálló tankönyvek szükségesek, részben be kellene építeni a szükséges ismeretanyagot, akár továbbképzések révén is, a történelem és irodalom oktatásába, s persze az osztályfőnöki órák keretébe.
A megemlékezések hatékonysága kétséges mindaddig, amíg nem teszik világossá a diákok számára a saját kultúrájukban gyökerező előítéleteiket, s legfőképpen nem teszik számukra ismertté és élményszerűvé a zsidóságot, és saját európai, keresztény hagyományú, magyar kultúrájuk feloldhatatlan kapcsolódását hozzá. Mert nem bűntudatot kell kelteni a múlt miatt, hanem jelezni egymásrautaltságunkat. Együttérzésre késztető tudást nyújtani a jelen és a jövő érdekében, így teremtve védettséget bármiféle pusztító eszmével szemben. Nem kell félni jelenségek egymás mellé állításától sem. Beszélni kell ebben az összefüggésben arról is, hogy a múltfeldolgozást, a felelősség tudatosítását nehezíti, hogy a magyarság a XX. században áldozatként is tekinthet magára (Trianon, német, majd orosz megszállás). Nem relativizálás az sem, ha a gyerekek Auschwitz mellett a Gulágról is hallanak, és megértik, miben hasonlít, és miben különbözik e két totalitárius diktatúra, egyben világossá válik számukra, hogy mindkét tömeggyilkos rendszerrel szembeni alternatíva csak a szabadság, a magántulajdon és az individuum tisztelete lehet.
Az oktatást az alapoktól kell kezdeni, ám lehet, hogy nem csak az iskolapadban és tankönyvek által, minthogy más lehetőségeink is akadnak, s véleményem szerint a társadalom nagy részének és kultúránk egészének igénye lehet e tudásra.
Néhány éve nagyszabású médiaeseménnyé vált a Mindentudás Egyetemének párhuzamos előadása pészahról és húsvétról az országos főrabbi és Magyarország bíborosa jóvoltából. Nemcsak mély, szellemes és jó hangulatú előadásokat láthatott-hallhatott az ország, hanem számos reflexió: interjú és publicisztika is kísérte előadásaikat. Hiányzik, hogy nem következett folytatás. Miért is ne lehetne végigmenni többi ünnepeinken, hasonló, párhuzamos előadások formájában jelezve az öszszefüggéseket, a keresztény ünnepek mögött a zsidó gyökereket, a szellemi rokonságot, illetve az eltérő sajátosságokat? S miért is ne lehetne sorra venni azokat az ünnepeket is, ahol nincs közvetlen megfelelés, ám a rabbi és a pap médiabeli együttes megjelenése nemcsak példát nyújt a civilizált párbeszédből, hanem alapvető civilizációs ismeretanyagot is ad mindenkinek.
Zsidóság és kereszténység – akarjuk vagy sem -, kultúránk alapja, öntudatunk része, melyre hétköznapi kommunikációnk nap mint nap tudattalanul ráépül; megszólalni nélkülük akadozva tudunk csak. A gyűlölet is részben abból ered, hogy sokan menekülnének e terhes tudástól.
A modern szekuláris társadalom főként politikai identitásokat kínál – ráadásul a rendszerváltás utáni Magyarországon élesen szembenálló azonosságtudatokat. A jelentős anyagi különbségek szintén megosztják a társadalmat. Meggyengültek azok a hagyományos közösségképző erők, melyek valaha az emberi együttélés összetartói voltak, s a létezés struktúráit jelentették. Súlyos előítéletek is származtak egykor belőlük, de kultúrát is teremtettek. Töredezésük a modernizáció folyamatában ahhoz vezetett, hogy saját identitás hiányában az egyes társadalmi csoportok egyre inkább ellenségképek által határozták meg töredékes azonosságtudatukat. S tudjuk jól, ez hova vezethet, ha politikai ideológiák települnek rájuk.
Valljuk meg, ki vagyunk éhezve az összetartozás élményére, mely túllép a politikai identitások anyagi érdekektől is maszatos horizontján. Nagy szolgálatot tehetünk magunknak, ha modern individuális és közösségi krédóink mellett újragondoljuk, és modern eszméinkkel kiegyensúlyozva komolyan vesszük mindazt, amit a történelem során felhalmoztunk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 26. szám
