Forrás: ÉS

PETŐCZ ANDRÁS

Agota Kristof, a svájci magyar frankofón regényíró

1.

Kétségtelenül napjaink kortárs frankofón irodalmának egyik legelismertebb szerzője Agota Kristof. Műveiről hosszú elemzések látnak napvilágot, regényei nemcsak a francia, de a német, japán, koreai eladási sikerlistákra is felkerülnek. Kristof sajátos szemlélete, gondolkodásmódja, valamint rövid, végtelenül lecsupaszított mondatai a szakma és a közönség figyelmét egyaránt felkeltették. Igazi világsikert aratott: első műve, A Nagy Füzet 34 nyelven jelent meg, számos helyen, különösen az ázsiai országokban a kortárs világirodalom egyik alapművének számít.

Kristof franciául ír, de nem anyanyelve a francia. Kötődése a nyelvhez és a francia nyelvi közösséghez többszörösen is bizonytalan. Svájcban él, abban az országban, ahol négy hivatalos nyelv létezik, és négy nemzeti közösség él egymás mellett, ugyanakkor, származását tekintve, magyar. Magyar, vagyis olyan nyelvi közegből jön, melynek anyanyelvi beszélői újból és újból saját egyedüllétüket tapasztalják meg a világban. A magyar nyelv az indoeurópai nyelvekhez képest mind mondatszerkesztésében, szórendjében, szóetimológiájában teljesen különálló, ilyen értelemben egy magyar író számára tanult idegen nyelven szépirodalmi művet létrehozni többszörösen is nehéz feladat.

Agota Kristof húszéves, amikor 1956 végén, a forradalom leverése után egy kisgyerekkel a karján az osztrák-magyar zöldhatáron keresztül elhagyja hazáját. Ekkor már két éve férjével él. Rövid ausztriai tartózkodás után Neuchâtelben, Svájcban telepszik le, előbb öt évig óragyári munkásként dolgozik, majd családi életének rövid válsága után másodszor is férjhez megy. Második férjével és az új házasságából származó gyerekeivel franciául beszél. Kezdetben a színház iránt érdeklődik, megismerkedik a helyi, neuchâteli színházi élettel, kisebb színdarabokat készít a városi társulatnak. Ebben az időszakban, tehát a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, verseket ír, verseit a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közli. Az írás számára természetes: számos interjúban nyilatkozott arról, hogy kisgyerekkorától írónak készül. Ami nem olyan természetes, az maga a nyelv. Verseit magyarul írja, de történeteit, néhány kísérlettől eltekintve, már franciául.

A nyelvhez való viszonyáról így ír nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvében: „Kezdetben csak egyetlen nyelv volt. A tárgyak, a dolgok, az érzelmek, a színek, az álmok, a levelek, a könyvek, az újságok ezen a nyelven léteztek. Nem tudtam elképzelni, hogy másik nyelv is lehet, hogy emberi lény kimondhat olyan szót, amit én ne értenék meg.”1

Kristof a kultúra letéteményesének, az emberi létezés legfontosabb szimbólumának tekinti a nyelvet, ami kiemeli őt és embertársait a teremtmények, a létezők világából. A kisgyerek számára a nyelv, és ebben az esetben a magyar nyelv, minden ember sajátja, tehát „elképzelhetetlen” a számára, hogy emberi lény által kimondott szót ne értsen meg. A kisgyerek Kristóf Ágota gondolkodásában minden „emberi lény” által kimondott szó magyarul hangzik, akik olykor nem beszélnek magyarul, azok nem is teljesen „emberi lények”: „Mondták, hogy a cigányok, akik a falu végén telepedtek le, egy másik nyelven beszélnek, de én azt gondoltam, hogy ez nem lehet igazi nyelv, hogy ez csak kitalált nyelv, amin ők egymás közt beszélnek, pont ugyanúgy, ahogy Yano bátyám és én, mi is kitalált nyelven beszélgettünk egymás közt, hogy az öcsénk, Tila, ne érthesse meg. Azt is gondoltam, hogy a cigányok azért csinálják ezt, mert a falu kocsmájában is megjelölt poharaik vannak, csak nekik való poharak, hiszen ki is akarna inni olyan pohárból, amiből korábban egy cigány ivott.”2

A kisgyerek stabil értékrendjében tehát a nyelvi furcsaság, az a tény, hogy a cigányok valamiféle „titkos” nyelven beszélnek, nem okoz alapvető zavart, hiszen az ember nyelve akkor is a magyar, itt csupán arról van szó, hogy a cigányok valamiért nem teljesen emberek, még a kocsmában is külön poharuk van. Senki nem iszik cigány után, ahogy normális ember nem eszik bele a kutya táljába sem, meséli a kisgyerek, igazolást kapva világának arra az alaptételére, amire saját nyelvi biztonsága épül. További önigazolást keresve arra a szóbeszédre is utal a kisgyerek, hogy a cigányok egyébként is „lopják a gyerekeket”3, ezért vigyázni kell velük. Az a tény tehát, hogy idegen szót hallott olykor-olykor a cigányoktól, nem zavarta meg stabil világképét.

Az első elbizonytalanodás kilencéves korában éri a szerzőt, amikor egy határ menti városba költözik szüleivel, és ott felfedezi, hogy vannak, akik németül beszélnek. Itt, ebben a kisvárosban már nincs kétség, ezek nem cigányok, akik öltözködésben, viselkedésben és mentalitásban is különböznek a „normális emberektől”, ezek ugyanolyanok, mint ők, és mégsem lehet érteni, amit mondanak. A gyerek fejében, ahogy azt Agota Kristof megfogalmazza, új fogalom jelenik meg: az „ellenséges” nyelv. A nyelvi világ tehát bonyolódik, létezik egy nyelv, az anyanyelv, amelyik mellett legfeljebb csak „titkos nyelv” létezett eddig, most pedig megjelenik egy olyan nyelv, amelyik az igazi nyelv helyére akar betörni, uralkodni akar, ez az „ellenséges” nyelv. Kristof harcnak fogja fel a nyelvek egymás mellett élését, a kérdést úgy teszi fel saját magának, hogy identitását, biztonságát megőrizheti-e, avagy egy másik nyelv „uralma” alá kerül. A németet mint „ellenséges” nyelvet értékelni a kilencéves gyerek számára annál is könnyebb, mert ténylegesen háború van: 1944-et írunk ekkor, a kilencéves Kristóf Ágota a háború összes borzalmával szembesülni kénytelen. Az „ellenséges” nyelvet gyakorlati értelemben is hódítóként fogja fel és értékeli, gyerekként azt látja, hogy ahhoz a nyelvhez, amelyik „nem magyar”, katonák, tankok, fegyverek társulnak, ennek a fegyveres jelenlétnek pedig az elszenvedői a magyarok, vagyis mindazok, akik ugyanazon a nyelven beszélnek, amin ő maga.

Egy évvel a határ menti városba költözés után még egy új, idegen és szintén „ellenséges” nyelv jelenik meg: az orosz. Idegen katonák árasztják el az országot, és az iskolákban ezek a katonák kötelezővé teszik a saját nyelvük tanulását. Újabb kihívás a nyelvi identitás ellen: Kristóf Ágota változatlanul őrzi integritását, nem akar behódolni az újabb idegen és „ellenséges” nyelvnek, de természetes azonosságtudata mellett végképp ott van a felismerés: több nyelv is létezik a világban, és közülük a magyar, vagyis az anyanyelve, csak az egyik. Az orosz nyelvvel való ismerkedés nem borítja fel lényegesen nyelvi azonosságtudatát, mert, mint írja, általános volt a szembenállás az orosz nyelvvel kapcsolatban. Játék, hogyan lehet elszabotálni az idegen nyelvi oktatást, ennyi az egész: „Részt vettünk egy szellemi és nemzeti szabotázsban, egy természetes, önmagából adódó, nem szervezett passzív ellenállásban.”4 A „szabotázs” sikeres, a gyerek és kamasz Kristóf Ágota nyelvileg nincs veszélyben.

Egészen más a helyzet az emigrációban. Huszonegy évesen Agota Kristof véletlenek összjátékaként kerül a francia Neuchâtelbe. A korszak, ahogy azt egyébként a szerző Hier (Tegnap) című regénye is jól mutatja, nem kedvez az ideiglenes jelenlétnek: az emigráció élesen veti fel a természetes nyelvi közegtől való elszakadás kérdését. Az Hier történetében pontosan nyomon követhetjük, hogy Kristof számára nem volt sok választás, vagy megharcol az új, az idegen, az „ellenséges” nyelvvel, és megpróbálja ezen a nyelven kifejezni önmagát, vagy elsüllyed az idegen nyelvi közegben. Az Hier számtalan példát hoz arra, hogyan veszítik el identitásukat, és kerülnek egzisztenciálisan is kilátástalan helyzetbe az emigrációban azok, akik nem képesek nyelvileg is alkalmazkodni. Kristof így fogalmaz: „Itt kezdődött a harcom ennek a nyelvnek a meghódításáért, egy hosszú és ádáz küzdelem, ami egész életemet végigkíséri.”5

Az író legfőbb eszköze a nyelv. A frankofón irodalomban számos szerző van, akinek tanult nyelve a francia, amelyen dolgozik. Agota Kristof így foglalja össze azt a tényt, hogy munkaeszköze, a nyelv, számára nem természetes közeg: „Több mint harminc éve beszélek franciául, húsz éve írok is, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, hogy így hívom, és ez utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”6

2.

„A Nagy Városból érkezünk. Egész éjjel utaztunk”7, így kezdődik az első, mind a mai napig leghíresebb könyv, A Nagy Füzet. Nyelvi szempontból két dolog tűnik fel rögtön: egyrészt a rövid, szinte csak alanyból, állítmányból álló tőmondatok, másrészt az időhasználat. A Nagy Füzet végig jelen időben íródott, leszámítva a beidézett második mondatot, ahol befejezett múlt időt, úgynevezett „passé composé-t” használ a szerző, majdnem minden egyéb mondat jelen idejű. A könyv megjelenésekor éppen ezzel a sajátos nyelvhasználattal keltett feltűnést. A francia nyelv múltidő-használata közismerten bonyolult egy nem anyanyelvi beszélő számára, a jelen idő tehát „kényelmesebb” megoldást jelentett az írónak. A Nagy Füzet nem vált idősíkot, az, ami történik, az most, ebben a pillanatban történik, még akkor is, ha érzékeljük a történés múltbeliségét.

A nyelvi puritanizmust, a nagyon rövid, nagyon egyszerű mondatszerkesztést és a múlt idő használatának teljes kiiktatását Kristof a narrátori szerep átruházásával oldja fel. A narrátor itt nem az író, aki elmondja, kivel mi történik, de nem is egy egyes szám első személyű elbeszélő. A narrátori szerepet ebben a regényben a „mi” veszi át, a többes szám első személyű, de teljesen egytudatú két hős közös elbeszélését olvashatjuk. Az ikerfiúk mondják el saját életüket, nem hétköznapi szörnyűségekkel tarkított hétköznapjaikat.

A beszélő tehát két személy, két gyerek, de ez a kettő valójában egy. Ők együtt látják a világból azt, amit látnak. A „mi” cselekszik: „mi ezt tesszük, mi így látjuk, velünk ez történik”. Veszélyhelyzetben vannak, kiszolgáltatottak, saját túlélésükért küzdenek. Tudatuk erre a túlélésre koncentrál. Kristof pontosan tudja, hogy a borzalom, ami a fiúkat körbeveszi, le is egyszerűsíti a világot körülöttük, tudatuk tehát beszűkül, hiszen egyetlen egy dolog biztos, küzdeni kell a túlélésért. Ennek megfelelően a rövid, szikár és nagyon egyszerű mondatok elnyerik funkciójukat. Kristof feloldást kap, nem nyelvi bravúrra, páratlan kifejezőkészségre van szüksége, ez nem is lenne célszerű. Nem prousti körmondatokat kell írnia, nem is tudna ilyeneket írni. „Csak” a tényeket kell nagyon keményen közölnie. Ráadásul gyerekek beszélnek, tehát az egyszerű, tulajdonképpen primitív nyelvi szint indokolt.

A gyerekek maguk által kreált „feladatokat” hajtanak végre, amiről a saját, kissé beszűkült nyelvi tudatuk közvetít. A „koldulás feladata” az ikrek számára ezt jelenti: „Koszos és szakadt ruhát veszünk fel, levesszük a cipőnket, bekoszoljuk az arcunkat és a cipőnket. Kimegyünk az utcára. Megállunk, várunk. Amikor elmegy előttünk egy idegen katona, jobb kézzel tisztelgünk, tartjuk a bal kezünket. Erre ő benyúl a zsebébe, pénzdarabot és egy darab csokoládét nyom a piszkos markunkba, és tovább megy fejcsóválva”. (9) A mondatok szinte bántóan egyszerűek, mint amikor valóban nagyon egyszerű és nagyon kicsi gyerek beszél. A francia olvasó különösen megdöbbenve érzékeli a személyes névmás és az ige számára túlzottan is direkt használatát, a folyamatos cselekvést a mondatban, azt, hogy Kistof sem határozói igenevet, sem melléknévi igenevet nem alkalmaz. A mondatszerkesztésből kitűnik, hogy Kristof a fejében magyarul fogalmaz, a magyar nyelv cselekedteti így a cselekvőt, a magyar nyelv az, ami hátterét adja Kristof igehasználatának.

A frankofón szerzők sajátja ez: a frankofón, tehát nem franciaországi, pontosabban nem feltétlenül francia anyanyelvi szerzőknél fedezhető fel a dupla nyelvi sík, az, hogy a francia nyelvhasználat mögött megjelenik mindig egy másik, egy háttérben álló nyelv. Nem feltétlenül az egyik nyelvről a másikra történő fordításra kell itt gondolni, hanem egyfajta nyelvi mentalitásra. Valószínűleg egy született francia író valami olyasmit írt volna, hogy „benyúlván a zsebébe pénzdarabot és egy darab csokoládét adott”, tehát kiiktatna egy igét, azt helyettesítené határozói vagy melléknévi igenévvel. Ezt nyilván Kristof is megtehette volna, vagy éppen a kiadó szerkesztői „átírhatták” volna ilyen formában Kristof szövegét. Csakhogy akkor az már nem lenne ugyanaz. Itt éppen a direkt cselekedtetés, az újból és újból megjelenő cselekvő ige lesz fontos, és nyelvileg különös a francia olvasó számára is. A világ lepusztultságát, direktségét így jobban tudja jellemezni a szerző. Az általa leírt történet éppen a nyelvi „pongyolaság” által lesz még erősebb, a leegyszerűsített nyelvhasználat tehát a könyv erejét, nem utolsó sorban nyelvi erejét adja.

Hasonlóan különös Agota Kristof viszonya regényeinek teréhez és idejéhez. Nem tudunk meg semmit arról, hol is játszódnak történetei, nem nevez meg várost, falut, sőt, nem nevezi meg az országot sem, ahol hősei élnek. Nem könnyű feladat úgy történetet mesélni, hogy a helyszín csak körülírható, néven nem nevezhető. Ami szintén különös, nyelvileg sem behatárolható Kristof hőseinek a világa. Természetesen franciául ír a szerző, regényeit tehát – eredetiben – franciául olvassuk. Ugyanakkor helyszíneinek vajmi kevés köze van a francia nyelvterülethez, vagy pláne Franciaországhoz. A Nagy Füzet című regényben egy határ menti kisvárosban élnek a hőseink, ebből adódik, hogy a főhősök által beszélt nyelv mellett létezik a történetben olyan szereplő, aki idegen nyelven beszél. Sőt, rosszul beszéli a főhősök által beszélt nyelvet. Tehát töri a nyelvet. Az ikrek, a két fiú, vagyis a „mi”, akik elmesélik a történetüket, egy pusztulóban lévő ország pusztulóban lévő nyelvén szólalnak meg, és szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a háború miatt ott lévő idegen katonák idegen nyelven, vagyis – ahogy Kristof fogalmaz önéletrajzi könyvében – „ellenséges” nyelven szólalnak meg. Majd a regény, a történet végén egy másik nemzet katonái jelennek meg, akik egy másik idegen nyelven, vagyis egy másik „ellenséges” nyelven beszélnek.

A narráció nyelve, a nyelv, amin a könyv íródik, természetesen a francia. De maga a háttér, a környezet az magyar, a meg nem nevezett színhely Magyarország. A regényben meg nem nevezett idegen, „ellenséges” nyelvek, az idegen katonák által használt nyelv, a német és az orosz. A magyar olvasó, akár franciául, akár magyar fordításban olvassa Agota Kristof regényét, ráismer a helyszínre, a környezetre: tipikus magyar vidéki város, határ menti település, kis, düledező vályogházak, tanyaszerű kertes épületek, földpadlós szobák, nappali funkciót is betöltő konyhák, ez a helyszín Magyarország a második világháború idején. Sopron, Kőszeg és Szombathely, azok a városok, amelyek Agota Kristof életének a helyszíneit adták emigrációja előtt. A helyszínhez hasonlóan Kristof az idő megjelölését sem tartja fontosnak: csak annyit tudunk, hogy háború van, de nem tudjuk, milyen háborúról van szó, melyik évben járunk. Természetesen az olvasó, különösen a magyar olvasó ezt is kitalálja: a második világháborús években vagyunk, illetve a regény történése közvetlenül a háború után fejeződik be, akkor, amikor az orosz-szovjet megszállás legnehezebb időszaka volt Magyarországon.

Az olvasó, aki kicsit is ismeri a történelmet, az eseményeket rögtön értelmezni tudja: német katonák, zsidóüldözés, a zsidók deportálása, a zsidók bújtatása, a kommunista ellenállás, a szovjet hadsereg bevonulása, a vasfüggöny kialakulása, az ötvenes évek üldözései, ezek mind-mind megjelennek a regényben, de egyikről sincs kimondva, hogy éppen erről van szó. Még a zsidók deportálásáról is csak annyit tudunk, hogy egy „embercsoportot”, „emberi nyájat” terelnek a katonák, hogy vannak köztük gyerekek és öregek, hogy sejteni lehet, hogy a halálba mennek. Ennyi. Hogy zsidókról van szó, azt nem mondja ki Agota Kristof. Ahogy nem mond ki semmilyen népnevet, nem beszél magyarokról, németekről, cigányokról vagy oroszokról, úgy zsidókról sem beszél regényében, A Nagy Füzetben.

A helyszín és az időpont tehát nincs megnevezve, nem tudjuk, hol, melyik országban játszódik a cselekmény. Következtethetnénk a nevekből, de Kristof ebben is meglehetősen következetes: nem használ neveket. Az ikrek, a két fiú valójában egy, pontosabban ők a „mi”. A nagymama, akinél a fiúk nevelkednek, egyszerűen Nagymama vagy boszorkány, neve neki sincs. És nincs neve az összes többi szereplőnek sem, legfeljebb a foglalkozásuk vagy kinézetük alapján nevezi őket el a szerző, az egyik lányt például testi hibája alapján „nyúlszájnak” hívja, vagy a papot is csak plébánosnak nevezi. Kristof kerüli a névhasználatot, nehogy ez önmagában orientáló tényező legyen, nehogy emiatt lehessen helyszínhez kötni magát a történetet. A névhasználat később, az első regény megjelenése után némileg módosul, de nem úgy, hogy magyar neveket ad hőseinek, hanem úgy, hogy a nevek, amit kapnak, gyakran csak egy kezdőbetűből állnak, vagy éppen olyan keresztnevet választ Kristof, ami keresztnév lehetne német, francia, angol, de akár magyar is, tehát nem tipikus. A névhasználat különössége a leginkább az önéletrajzi munkájában, a L”analphabète-ben érhető tetten: Kristof átírja a magyar neveket, hogy a francia olvasó, illetve az idegen, a magyar nyelv hangzásvilágát nem ismerő olvasó is könnyen kimondhassa a nevet, és az nagyjából megfeleljen az eredeti hangzásvilágnak: így lesz Yano a Janó, Guéza a Géza, Véra a Vera. A magyar nyelvet is ismerő Kristof-olvasónak az a benyomása támad, hogy a szerző a lehető legkevesebb magyar motívumot akarja használni, illetve a magyar motívumokat általánossá akarja tenni, a magyar nyelvi kirekesztettségtől meg akar szabadulni.

Ez a folyamat része annak, amit Kristof leír önéletrajzi munkájában is. Ahhoz, hogy francia nyelvű író lehessen, újratanulta az olvasást, mint egy analfabéta. Szimbolikus történet: eljutunk attól a stabil értékrendtől, hogy mindenki magyarul, tehát „érthető nyelven” beszél, addig, hogy új nyelvet kell elsajátítania, mint egy tudatlannak, mint egy analfabétának, ahhoz, hogy létezni tudjon a világban: Kristof valóban újratanulta az olvasást. Két évig tanult újra írni és olvasni, „analfabétaként”. Két év után mondhatta el magáról, hogy „tudok olvasni, újra tudok olvasni. Olvashatom Victor Hugót, Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-t, Camus-t…”9

Különös hangulata lesz annak, amikor a szerző A Nagy Füzet című regényében egy-egy hősét úgy beszélteti, mint aki „töri” a számára idegen nyelvet. A német katona nem jól beszéli az ikrek anyanyelvét, tehát sok főnévi igenevet használ feleslegesen: „Magam lenni segédtisztje a kapitánynak. Ti mit csinálni itt?”10 A főnévi igenév használata jellemző lehet egy franciául vagy egy magyarul rosszul beszélő idegenre is, mégis ez a nyelvi „hiba” is inkább magyar: egy franciául rosszul beszélő többnyire a ragozást véti el, kevésbé használ igenevet. Mégis, maga a helyzet hitelessé teszi a szerzőt, bármilyen nyelven is olvassuk regényét, érzékeljük, hogy a nyelvet töri az idegen katona.

Kristof tehát úgy kölcsönzi a magyar hátteret regényeinek, hogy az olvasó csak annak sajátos hangulatát érzékeli, de azt nem köti Magyarországhoz, sem térben, sem a szereplők, vagy azok viselkedése által. Sikerrel absztrahálja a környezetet, eltávolítja regényeinek történését Magyarországtól, miközben nem tud, de nem is akar francia vagy svájci történetet írni: „Tudom, soha nem fogok úgy írni franciául, mint a született francia írók, úgy írok, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban. Nem én választottam ezt a nyelvet. Nekem ez a nyelv adatott a sors által, a véletlen által, a körülmények által. Franciául írni, erre vagyok kötelezve. Ez kihívás. Kihívás egy írástudatlan számára”. (12)

Agota Kristof trilógiáját, A Nagy Füzet (Le Grand Cahier), A Próba (La Preuve) és A harmadik hazugság (Le troiseme mensonge) című regényeket a világ 34 nyelvére fordították le, sok-sok százezer példányban fogytak el. Az olvasók a regények világát, a környezetet nem kötik Magyarországhoz, a háttér ugyanúgy absztrakt, mint egy Beckett- vagy egy Ionesco-műben. A magyar olvasónak pluszt jelent felismeri az absztrakció mögött a konkrétumot, ráismerni a kisvárosra (például Kőszegre), ahol az események zajlanak. A Próba című regényben az egyik legszebb rész, amikor egy háborús hadirokkant a város egyik pincekocsmájában részegen egy, a totalitariánus rendszer által betiltott dalt kezd el dúdolni, majd énekelni. Kristóf idézi is a tiltott „slágert”: „Megbűnhődte már e nép / a múltat s jövendőt (Ce peuple a expié déjà / Le passé et l”avenir)”.12 Vajon tudja-e a francia, a japán, a német, a koreai vagy az ausztrál olvasó, hogy a magyar nemzeti himnuszból olvasott két sort? Hogy a himnusz valóban tiltott volt az ötvenes években Magyarországon a szovjet megszállás idején? És vajon kellene-e tudnia? Kristof elvonatkoztat, és ezzel már válaszol is a kérdésre. A magyar háttér felfedezése a filológus, és nem az olvasó feladata.

1 Agota Kristof: L”analphabète, Editions Zoe, 2004., p. 21. (Petőcz András fordításai)

2 i. m., p. 21.

3 i. m., p. 22.

4 i. M., p. 23.

5 i. m., p. 23.

6 i. m., p. 24.

7 Agota Kristof: Le Grand Cahier, Éditions du Seuil, 1986, p. 7.

8 i. m., p. 38.

9 A.K.: L”analphabète, p. 54.

10 A. K.: Le Grand Cahier, p. 22.

11 A. K.: L”analphabète, p. 54.

12 A. K.: La preuve, Seuil, 1988, p. 23.

Ezen írás francia változata az Hauteurs című irodalmi folyóirat 2006. márciusi számában jelent meg.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 26. szám