Forrás: ÉS

J. GYŐRI LÁSZLÓ

Wagner-ünnep Budapesten

Fischer Ádám karmesterrel J. Győri László készített interjút

Június 10-én és 17-én a Parsifal előadásával vette kezdetét az a 2013-ig tervezett fesztiválsorozat, amelynek keretében Fischer Ádám Richard Wagner operáit vezényli a Művészetek Palotájában. Fischer Ádám négy évig volt a gazdája a bayreuthi Ring-előadásoknak. Az idén a Parsifal-produkció dirigálását veszi át a Festspielhausban.

– A Wagner-irodalomban rengeteg szó esik a Parsifal történetéről, spirituális üzenetéről, tudjuk, Wagner úgy rendelkezett a végrendeletében, hogy a Parsifalt csak Bayreuthban lehessen játszani. Ma teljesen más darabot hallgatunk, mint amilyennek annak idején szerzője szánta. Vajon mit kezdünk ma a Parsifal spirituális üzenetével?

– Erre nehéz egyértelmű választ adnom, hiszen a zenét egészen másképp hallgatom, mint ahogy a szöveget olvasom. A zene sokkal többet elmond a szövegről, mint amennyit a szöveg maga. Ez a darab a zenéjében él, zene nélkül a szöveg kibírhatatlan lenne. Ami a spirituális és a vallási hátteret illeti, erre vonatkozóan a legkülönbözőbb interpretációk léteznek. Ha filozofikus hangulatomban lennék, azt mondanám, minden zenében van valami idealista és vallásos érzés, meg hogy minden zene alapvető emberi érzéseket fejez ki, a kérdés csupán az, hogy az emberek mennyire ismerik fel tulajdon érzéseiket. Én – ellentétben másokkal – a Parsifalban nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget a vallásos misztikának. Ez egy mélyen emberi mű, emberi érzésekről szól, amit a harmadik felvonásban, amikor a nagypénteki varázsról van szó, szinte ki is mondanak. Ezen a ponton arról szól a szöveg, mennyire örül a természet, hogy újjászületik. Hogy lehet örülni nagypénteken, amikor az a legnagyobb gyásznap? Erre Gurnemanz azt válaszolja, hogy igazad van, ám ez még sincs így, hiszen a természet mégiscsak örül, és a Megváltót úgy gyászoljuk a legméltóbb módon, ha örülünk. Én ezt az örömöt, ezt az egyszerűséget és ezt a bizalmat érzem ki ebből a zenéből.

– A Parsifalt sokáig csak a Festspielhausban volt szabad játszani. Ennélfogva a Parsifal évtizedekig kizárólag Bayreuth, a Wagner-örökösök kezében volt. Ez nyilván azért hosszú-hosszú időre megszabta a darab előadási hagyományát és rengeteg mindennel megterhelte a művet.

– Wagner forradalmasította a zenét, a színházat és a zenés színházat, a bayreuthi színház pedig az a színház, amely a legjobban megfelel az általa véghezvitt változásoknak. A Wagner esztétikai elképzeléseinek megfelelő akusztika, a fedett zenekari árok lehetővé teszi, hogy az énekesek minden szava világosan hallható, a szöveg, a deklamáció pontosan érthető legyen. A Festspielhaus azért épült föl, hogy megszólalhasson benne a Ring, a Parsifalt pedig már a színházban elhangzott Ring tapasztalataink birtokában komponálta meg Wagner. Ez volt az első „méretre szabott” műve, amelyről úgy érezte, annyira összenőtt Bayreuthtal, hogy végrendeletében kikötötte, másutt nem szabad játszani, csak itt. A végrendelet tiltása csak harminc évig volt érvényben, halála után harminc évvel fölszabadult.

– Az örökösök „a Parsifal elrablásáról” beszéltek, bár igazából nem sokat tehettek volna a tiltás meghosszabbításáért…

– Addigra már mindenki Parsifal-lázban élt. Magyarországon akkora volt a Parsifal-őrület, hogy 1914. január elsején már előadták a darabot, sőt, akadt, aki rögtön éjfél után el akarta kezdeni az előadást. Kérdés, hogy mi a különbség a bayreuthi és a többi előadás között. Az a tapasztalatom, hogy minél régebbi egy színház, annál rosszabb az akusztikája. Bayreuth az egyik nagy kivétel. Az ottani hangzás valóban páratlan, ugyanakkor meg kell különböztetnünk azt az akusztikát, amit a közönség hall, és azt, amit a résztvevők hallanak. Hogy ők egyáltalán hallják-e egymást? Ebből a második szempontból a bayreuthi akusztika egészen katasztrofális. Ott az előadók szinte semmit sem hallanak egymásból. Sok mindent vakrepülésben kell csinálnia a karmesternek.

– A fedett zenekari árokból a hang fölmegy a színpadra, ahonnan visszaverődik, és összekeveredik az énekesek hangjával. A karmester helyéről mit hallani mindebből?

– A karmester is egészen mást hall, mint a közönség. Neki „át kell állítania” a reflexeit. Jóval hangosabban hallja a zenekart, az énekesek hangja pedig egy kicsit később jut el hozzá. A zenekarnak egy kicsivel hamarabb kell megszólalnia, mint egy normális színházban. A többi színházban körülbelül ugyanazt hallom, mint a nézők, Bayreuthban viszont egészen más technikával kell vezényelni.

– Ez nyilván nehezebb…

– Nem nehezebb, hanem más. Elvégre egy korrepetitornak, aki a színfalak mögött mondjuk két trombitát vezényel, tudnia kell, hogy a két trombitának egy kicsit előbb kell játszania, hogy a hang időben érjen a nézőtérre, és egy kicsit hangosabban is kell szólnia, hogy a nézők hallják. Valahogy így kell nekem is Bayreuthban átállítanom a hangzást, hogy a zene optimálisan szóljon. Ez technikailag próbára teszi az előadókat, ők ugyanis nemigen hallják egymást. Persze erre azt lehet mondani, hogy ez luxus, kit érdekel, nem azért fizetnek bennünket, hogy élvezzük, hanem azért, hogy olyan hangképet állítsunk elő, amilyen a közönségnek kell. Ebben Bayreuth egyedülálló.

– Az ottani hangzásnak nyilván mintául kell szolgálnia más előadások számára is…

– Az olyan új, a legmodernebb technikával megépített hangversenytermek, amilyen a Művészetek Palotája, sok többletet adnak. Itt sokkal finomabban tudunk reagálni egymásra, mint Bayreuthban. Ezért például itt kevesebb próbára van szükségünk, mint a Festspielhausban. Itt halljuk egymást és kamarazenélünk, ami sok lehetőséget nyit meg előttünk.

– A Parsifal sok tekintetben problematikus mű. Azzá tette az előadástörténet is. Akármi volt is Wagner szándéka, egy sor minden hozzátapadt a műhöz. Mennyire vagyunk képesek előítéletek nélkül hallgatni és nézni Wagner operáit – köztük a Parsifalt?

– Tény, hogy a hitlerizmus után minden másképpen hat, mint ahogy előtte hatott. A világirodalom számos klasszikus alkotását másképp kell ma értékelnünk, mint korábban. Hitler után sokáig A velencei kalmárt sem lehetett eljátszani. A probléma valós. Wagner antiszemitizmusát viszont nem lehet összemosni Hitler zsidógyűlöletével. A tizenkilencedik század antiszemitizmusa még egészen más volt. Igaz, mi tudjuk, hová vezetett az, úgyhogy másképp érezzük. Egyébként biztosra veszem, hogy maga Wagner egyébként sokkal kevésbé volt antiszemita, mint a környezete. Éppen a Parsifal esete mutatja: ragaszkodott hozzá, és családja minden tiltakozása ellenére keresztül is vitte akaratát, hogy a bemutatót Hermann Levi vezényelje. Zenéjében pedig végképp nyoma sincs az antiszemitizmusnak. Ez a zene fantasztikus, olyan érzéseket kelt, mint semmilyen más szerző zenéje. És ha elkezdenénk azzal foglalkozni, hogy milyen ember volt egy-egy zenemű szerzője, egy sor komponista művét egyszerűen nem volna szabad előadnunk. Muszogszkijét például, aki viszolyogtató ember volt, de csodálatos zenét írt. Engem nem érdekelnek a komponista emberi kvalitásai. És ez fordítva is igaz: a lehető legjobb és a legszeretetreméltóbb embert zenéjét sem vezényelném el, ha az nem jó.

– Ön egy hónap múlva Bayreuthban dirigálja a Parsifalt. A mostani bayreuthi rendezésről, egy Christoph Schlingensief nevű rendező munkájáról még senki egyetlen jó szót sem írt vagy mondott. A produkcióban résztvevő művészek nyilvánosan el is határolódtak a színreviteltől. Emlékszem, Ön korábban a rendezés önkényessége miatt nem vállalt közösséget egy Aida produkcióval. Hol a határ, amíg még el lehet vállalni egy előadást, amelynek szcenikai megvalósítását nem érzi magáénak?

– Erre nincs szabály. Természetesen bárkinek joga van kijelenteni, hogy nem vesz részt egy neki nem tetsző produkcióban. Ugyanakkor éppen a Parsifal különleges státusza miatt – tehát hogy erre a színpadra írták -az egyik legnagyobb dolog, ami egy karmesterrel történhet, ha Bayreuthban, az ottani akusztikai körülmények között eldirigálhatja. Ez egy életben egyszer adatik meg – ráadásul nagyon keveseknek. Elhatároztam, hogy vállalom, legfeljebb nem nézem a színpadot: amíg a Parsifalt Bayreuthban vezényelem, felfüggesztem a művészi lelkiismeretemet. Tudom, ez gyenge érv, olyan, mint a behódolás a diktatúrának. Nem tudok szabályt felállítani. Karmesterként nem engedek beleszólni a zenébe. Manapság annyi mindent megcsinálnak, amit korábban nem csinálhattak volna meg. Egyedül a lelkiismeretemre támaszkodhatom. Amíg tetszik valami, addig csinálom, amikor nem tetszik, nem csinálom.

– Említette, hogy az operaszínpadon manapság sok minden megtörténhet, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ma a rendezői színház divatját látjuk az operaházakban. Sok-sok jelentős rendezés mellett rengeteg példáját látni a rendezői inkompetenciának. Ezen hosszasan merenghetünk, de tény, hogy új időknek vagyunk a tanúi. A világ operajátszása megváltozott. Egyre kevesebb az a hagyományos, illedelmes, régimódi rendezés, amilyen gyerekkorunkat jellemezte. Ma az opera nagyon sokszor kimondottan provokál.

– Sajnos egészen friss tapasztalatom van az ellenkezőjéről. Arról, hogy milyen borzalmasan unalmas tud lenni egy-egy ártalmatlannak mondott, konzervatív rendezés. A közelmúltban két ilyen produkciót is vezényeltem. Legutóbb éppen tegnap. Rémes volt. Az ember olykor annyira szeretné, hogy végre történjen valami botrányos dolog, az is jobb, mint mikor az énekes odaáll a rivaldához, a súgólyuk elé, és szívhez szólóan áriázik. A probléma sokkal mélyebb. Az opera nagyon érdekes és nagyon komplex műfaj. Hiszek benne, hogy jó operaelőadásokkal sokkal több embert lehetne bevinni az operaházakba. Nagyon remélem, hogy azzal a Ringgel, amelyet Pesten fogunk megcsinálni, olyanokat is sikerül idehoznunk, akik esetleg még nem is jártak operában. Ha ez nem sikerül, akkor nem értük el a célunkat, vagyis rossz munkát végeztünk. De visszatérve a kérdésre: az utóbbi mintegy nyolcvan évben nem születtek olyan operák, amelyek annyira megmaradtak a repertoárban, mint a korábban írottak. Ezért mindig a régi repertoárt kell játszani, és nagy kérdés, hogy ezeket el lehet-e játszani muzeális előadásokon. A színház sosem lehet múzeum. A német operaházakban egy-egy muzeális előadásra esetleg tíz-, de legfeljebb százezer ember kíváncsi. Ahhoz viszont, hogy a német színházakat üzemben tartsák, milliószámra kellenek a nézők. A legkevésbé sem vagyok biztos benne, hogy ez jól van így. Mindenesetre ez az oka, hogy a német operaházakban annyira igyekeznek a rendezők valami újat mutatni. Mivel nincs új darab, a régieket próbálják új felfogásban játszani, hátha sikerül új nézőket megnyerni a Carmen és a Bohémélet számára. Persze fennáll a veszély, hogy mindenkit sikerül elriasztaniuk.

– Korábban a videó, most meg a DVD megjelenésével megváltoztak a dimenziók. Lassanként csak pénz kérdése, hogy egy operafanatikus teljesen tisztában legyen a világ operajátszásának minden aktuális irányzatával, stílusával. Hozzáférhetőek a tavalyi bécsi, zürichi és New York-i előadások.

– Valóban. Már az is új, hogy mindent felvesznek és megőriznek. Ugyanakkor az élő színházat nem lehet videón visszaadni. Egy élő előadást át kell élni. Föl akartuk venni ezt a pesti Parsifalt, de nem éri meg. Az ember a térben éli meg az előadást, hallja, hogy melyik hang honnan jön, ki hol lép be. A DVD sosem fogja feleslegessé tenni az élő előadást.

– Ilyet nem is mondtam.

– Sokan mondják. Már a hanglemezek megjelenésekor azt jósolták, hogy a lemez az élő zene halálát fogja előidézni. Mindenki felteszi a lemezét, az olcsóbb és egyszerűbb, mint a koncert. Mindenesetre az is tény, hogy a látvány még inkább ellenáll annak, hogy konzervbe zárják, videóra vagy DVD-re vegyék, mint a hang.

– Viszont éppen e konzervek segítségével hihetetlenül tájékozott, fölkészült közönséget nyerhet az élő zene. Ez egy ünneplésre méltó fejlemény.

– Ez igaz. És például a Wagner-operák esetében minél fölkészültebb a közönség, annál többet ér az előadás. A DVD funkcióját én a fényképekéhez hasonlítanám. Egy előadás DVD-n sosem olyan izgalmas, mint élőben. De ha valaki látta az illető előadást, a DVD fölidézi benne az előadás emlékét.

– 2013-ig a Művészetek Palotájában minden évben megrendezik a Wagner-ünnepet. A Wagner-kánonba tartozó valamennyi mű megszólal. Mi a fesztivál alapgondolata?

– Az alapgondolat egy olyan fesztivál létrehozása, amely alternatívája a nemzetközi Wagner-fesztiváloknak. Olyan előadásokat csinálunk, amilyenek másutt nem lehetségesek. Úgy fest, hogy erre már nemzetközi kereslet is mutatkozik: már most rendeltek jegyeket 2008-ra és 2009-re is. Az utazási irodák már most érdeklődnek. Magyarországról még most is folyvást azt állítják, hogy zenei nagyhatalom. Mármost ez szerintem nem azt jelenti, hogy aki Magyarországon születik, megállja a helyét Japánban és Új-Zélandon is, és hogy büszkék vagyunk Kaliforniában és Szibériában sikeres honfitársainkra. Budapestnek kell olyan zenei központtá válnia, ahová az érdekes előadók szívesen jönnek. Hogy Londonban rangot jelentsen, ha valaki föllép Budapesten. A Wagner fesztiválunk egyebek mellett ezt a célt szolgálja. Nekünk alternatívaként kell megjelennünk a többi Wagner-ünnep mellett. Más stílust kell képviselnünk. Új színpadi megoldásokat keresünk.

– Félig szcenírozott előadásokat hoznak létre?

– Nem, egészen szcenírozottakat. Új dimenziókat próbálunk létrehozni a színpadi játékban. Kicsit absztrakt előadásmódot, ami lehetővé teszi, hogy viszonylag rövid próbafolyamattal nagy eredményt érjünk el. Árnyjátékkal, táncosokkal, bábokkal, színészekkel, a japán színház elemeivel akarjuk tágítani a határokat. Csak egy példa: Alberich sárkánnyá nő, majd békává megy össze. Ezt árnyjátékkal, vagy bábokkal gyönyörűen meg lehet jeleníteni. Erre Hartmut Schörghofert nyertem meg, aki Salzburgban dolgozik, és aki az egyik legpoétikusabb látványtervező és rendező, akit ismerek.

– És milyen énekesekkel fog dolgozni Pesten?

– Olyanokkal, akikkel korábban sokat dolgoztam, és akik sokat dolgoztak egymással. Velük igazi színházat csinálunk, ami méltó Wagnerhez és nem kell hat hetet próbálni előtte, mert attól nem lesz jobb az előadás.

– Hogyan képzeljük majd el a Wagner-napokat, amikor már nem csak egy mű szerepel műsoron?

– Wagner eleve úgy képzelte el a Ringet, hogy a négy mű négy egymást követő napon szólaljon meg. Ezt ma egyetlen operatársulat sem engedheti meg magának, mert szétfeszítené a kereteket.

– És nagyon megterhelő lehet…

– Persze, de akkor is így kell játszani. Váltani kell az énekeseket. A fiatal Siegfriedet például más játszhatja, mint az Istenek alkonya Siegfriedjét. A Siegfried végén Brünnhilde és Siegfried egymáséi lesznek. A nász új embert formál Siegfriedből, ezért a negyedik darabban már egy másik énekes alakíthatja. Aztán a Siegfriedben Wotan a vándor alakjában jelenik meg, őt itt megint csak énekelheti más. A zenekarnak és a karmesternek valóban fárasztó, a közönségnek nem különben, de ha így, együtt megnézi a Ringet, látni fogja, hogy az egész egy új jelentést kapott. A budapesti Ring a világon egyedülálló módon így, négy egymást követő napon fog elhangzani. Ezt csak fesztiválok tudják, hagyományos operaházak nem. A Parsifal volt a próba, amiből sokat tanultunk. Jövőre jöhet a Rajna kincse és a Walkür.

– A Parsifal-előadásnak különös aktualitást kölcsönöz, nem lehet nem gondolni rá, hogy miközben Pesten áll a bál az Operaházban, éppen egy botrányos igazgatóváltás után vagyunk, azonközben Kovalik Balázs a Millenárison megrendezte a Mozart-maratont, a Művészetek Palotájában pedig a Wagner-ünnepen diadalmas sikert aratott a Parsifal. Ki tudja, talán az egész magyarországi operajátszásnak jelölnek ki „elterelő útvonalat” ezek az előadások. Azt üzenik, hogy van operaélet az Operaházon kívül.

– Engem a Wagner-fesztiválon kívül nem foglalkoztat most más. Nem is lehet összehasonlítani ezt a vállalkozást az operaházakéval.

– De impulzust azért adhat…

– Ennek megítélése nem az én dolgom. Egy viszont biztos: ez nem konkurencia a meglévő operaházaknak. Ahogy Bayreuth sem verseng az a drezdai, bécsi vagy a müncheni Wagner-előadásokkal. Bayreuth más. Azt szeretném, ha ez a Wagner-fesztivál is más lenne. Én nem operaházat akarok csinálni, hanem operaelőadásokat akarok létrehozni.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 26. szám