GYÖRGY PÉTER
Öt történet
W. G. Sebald: Kivándoroltak. Fordította Szijj Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 263 oldal, 2500 Ft
Winfried Georg Sebald, eddig nálunk szinte ismeretlen, felnőttkorát Angliában leélt német író 1992-ben megjelent kötete, a Kivándoroltak hosszú évek óta az európai irodalom- és kultúrtörténet megkülönböztetett figyelemmel kísért dokumentuma. Sebald 1944-ben született a bajorországi Wertrach am Allgauban, ugyanabban a hónapban, amikor – mint egy 2001-ben, a halála előtt adott interjúban megjegyezte – Franz Kafka testvérét Auschwitzba deportálták. A születés és halál ekként való egymás mellé állítása mintegy Sebald élet- és írói problémáját is keretbe foglalja. A háború után nevelkedett egyetemi ember, majd író számára nem a németek felelősségvállalásának miértje, hanem mikéntje lett az életművét determináló sorskérdés. Sebald 1966-ban hagyta el Németországot, előbb Manchesterben élt, majd egy rövidebb svájci kitérő után 1970-ben a kelet-angliai Norwich egyetemén dolgozott, amikor, már közel a világhírhez, a Nobel-díj esélyeseként, autóbalesetben egy angliai mellékúton meghalt.
A Kivándoroltak, mint az a német kiadás alcímében is áll, Vier lange Erzahlungen, tehát négy hosszú elbeszélésből áll, amelyet mintegy keretbe foglal egy azokba beleírt ötödik történet: a szerző önéletrajza. A négy történetet elbeszélő narrátor, illetve Sebald azonossága nem magától értetődő, ennek a prózának az értelmezéséhez számos út vezethet, de talán mindegyikben feltűnik az önéletrajz, életrajz, illetve a valóság és fikció közötti átmenet, pontosabban a határok folyamatos eltüntetése. Sebald 1990-ben megjelent Schwindel.Gefühle (az angol kiadásban Vertigo) című, ugyancsak négy utazási történetet, önéletrajzi elemeket rögzítő szöveget tartalmazó kötetében a fikció és dokumentum határai teljesen elválaszthatatlanok. Ugyananakkor már Sebald 1990-es kötetében feltűnnek az aláírás nélkül közölt szövegközi képek, amelyek nem illusztrációk, hanem a szöveggel egyenértekű közlések. Amikor tehát Sebald alkotói sajátosságairól ejtünk szót, tehát a folyamatos műfaji átmenetekről, a valódi és áldokumentumokról, a különféle fikciókból szőtt művekről, akkor azokban a textuális és vizuális narrációk egymásra játszásának is kiemelkedő szerep jut. Sebald értelmezése legalább annyira tartozik a Bildwissenschaft, illetve a visual studies kutatóira, mint az irodalomtörténészekre.
A négy, Sebald által rekonstruált, illetve létrehozott történetből háromban az emigránsok, ha részben is, de zsidók, míg a negyedik, családtörténetként előadott történetben a gazdasági okoknál fogva Amerikába került kivándorolt rokonok életében, sorsában játszanak fontos szerepet ugyanők. A Dr. Henry Selwyn című kötetnyitó történet mottója „Ne bántsátok a végsőt / Az emlékezést”, Hölderlin Elégia című versének átirata. („Verzehret das letzte / Selbst die Erinnerung nicht?”) Az emlékezés képessége, mikéntje Sebald hőseinek, illetve alteregóinak alapkérdése. A makacs kérlelhetetlenséggel visszatérő kérdés a traumák összegződésével együtt járó elfojtás, felejtés, majd a kísértetek – mint több történetben áll – a holtak visszatérése. Dr. Selwyn a litvániai Grodnóban született Hersch Seweryn néven, s 1899-ben hagyta el szülőföldjét, hogy hite szerint családjával Amerikába utazzon. A valójában Londonba érkezett család gyermeke nevet vált, nyelvet cserél, orvosegyetemet végez, nem zsidó lányt vesz feleségül, származását elhallgatja. A múlt „képei évtizedekre eltűntek az emlékezetemből, de az utóbbi időben, mondta, ismét jelentkeznek és folyton visszatérnek.” (24. o.) Az emigráció ára a teljes, feloldhatatlan magány, a növényekkel és állatokkal való társalgás, majd az öngyilkosság választása. A könyv legrövidebb írása többszörös keretként teremti meg a kötet szerkezetét. A textuális és vizuális narratívák ismét és ismét átjárják egymást, az utalások a mondatok és képek között Möbius-szalagként járják útjukat, erősítik, illetve kérdőjelezik meg egymást. Az emlékezet elvesztésétől elnémuló, majd visszaszerzésébe belepusztuló hős pedig Sebald archetípusa, a nyelvét, gyermekkora terét, közösségét, vallását, hitét, hitetlenségét, mindenét elvesztő utazó, az elbeszélhetetlen történetek súlyától szenvedő magányos férfi, akit több szöveg mesél el, s akiben mintha a narrátor magára, saját sorsára ismerne. A kötet második történetének hőse, a háromnegyedrészt árja Paul Bereyter, a narrátor elemi iskolai tanítója ugyancsak öngyilkossággal vet véget az életének, évtizedekkel a III. Birodalomban történtek lezárulása után. A német identitásában bizonyos hős számára a nácizmus a tanítóságtól való eltiltást jelenti. Az apai tanácsra emigráló Beyerter azonban visszatér Németországba, s hat évet tölt el különféle frontokon a Wermacht kötelékében. A szöveget meg-megállító képek egy része a családi albumból származik, ha ennek a bizonyosságnak van valami értelme. A katonaság alatt, valamelyik, a nácik által megszállt országban készült kép alá tördelt, tehát aláírásnak ható, valójában folytatólagos mondat a történet szerint Paul Beyerter saját szövege a kép hátoldalán. „…légvonalban mindig 2000 kilométer távolságra, de honnan?”, szól az idézet, majd tovább folytatódik Sebald saját szövege. Ez az apró példa világosan rámutat a Sebald-féle intertextuális, másként multimediális módszer aprólékosságára, arra a végtelen műgonddal létrehozott szerkezetre, amelyben a különféle hatásmechanizmusok, hitelessé tévő, illetve azt folytonosan kérdésessé tévő elemek váltják egymást. Arról nem beszélve, hogy az évtizedekkel később bekövetkező, holokauszt-traumákkal összefüggő öngyilkosságok történetei, így Jean Amery, Primo Levi, Sarah Kofman történetei újabb sötét árnyékot, keretet vonnak a szövegek köré. Ahogyan a gyermekkori nyelvet, családot elvesztő túlélő gyermekek önéletrajzai is épp ugyanabban a periódusban láttak napvilágot, mint Sebald művei. A „recovered memory” gyakran tragikus félreértésekhez, vagy mint az Binjamin Wilkomirski esetében is történt, szélhámosságokhoz is vezető eljárása fontos módszertani eszköz volt Sebald számára is. A kötet harmadik novellája, az Ambros Adelwarth az egyetlen, amelynek hőse nem zsidó. A narrátor családi történetének hőse ugyancsak az emlékezés és felejtés betege. „…arra a következtetésre jutottam, hogy Adelwarth bácsinak ugyan csalhatatlan emlékezete van, de valahogy nincs meg neki hozzá az emlékezés képessége. Az elbeszélés tehát valódi kín volt neki, ugyanakkor kísérlet arra, hogy felszabadítsa, megmentse, de ezzel könyörtelenül tönkre is tegye magát.” (112. o.) Az emlékezet (Gedachtnis) mit sem ér, mint Sebald mondja, az emlékezés (Erinnerungsfahigkeit) nélkül. Az emlékezésre alkalmatlan emlékezet az, amely képtelenné tesz az elbeszélésre, tehát az élet történetkénti megformálására. S ez a reménytelen és leküzdhetetlen igény az, amely e kötet negyedik főszereplőjét mozgatja éppúgy, mint Sebald utolsó regényének, az Austerlitznek a hősét. A negyedik novella hősének neve a német kiadásokban Max Aurach, amely utóbb az idegen nyelvű változatokban, így a magyarban is Max Ferberre változott. A novella narratíváját Sebald legalább két forrásból, valódi német zsidó emigránsok élettörténetéből állította össze. Az egyik forrás a fordító és irodalomtörténész Michael Hamburger élete volt, ő egyébként feltűnik az 1995-ben megjelent Die Ringe des Saturn VII. történetében is. A másik élettörténet az ugyancsak Berlinből 1939-ben Angliába költözött festő, Frank Auerbaché. Ennek megfelelően a német kiadásban szerepel is Frank Auerbach egy rajza (240. o.), valamint egy róla készült fénykép is. (265. o. Fischer Taschenbuch Verlag, 1994.) Auerbach festési technikája, illetve a narrátor írásmódjának analógiája, amit a szöveg hangsúlyoz, így egy vizuális bizonyítékot is kap.
Az angol, illetve a további fordításokból a két kép Frank Auerbach kérésére került ki, ahogyan ő ragaszkodott a név megváltoztatásához is. Holott az Aurach névnek még további konnotációi is voltak, ahogy arra Richard Sheppard, Sebald egykori kollégája és barátja egy tanulmányában rámutat. Mint megállapítja, a név egyszerre utal Sebald kedvelt írói egyikének, Adalbert Sifter egyik hősére, Risachra, valamint Walter Benjamin aura fogalmára.
Talán nem volt felesleges ennek a látszólag apró változásnak a megemlítése, mert ez is azt bizonyítja, hogy Sebald milyen fáradhatatlan rafinériával szőtte az európai és német kultúrtörténet szálait össze, milyen mélységesen bonyolult és sűrű szövet az, amelyet az író megfejtésre kínál olvasói számára. Aurach, illetve Ferber traumája ugyancsak a nyom nélkül hagyott gyerekkor, a soha többé nem látott szülők, a használaton kívül helyezett anyanyelv utáni életből ered. Manchester egykor ugyancsak a bevándorlók, a folyamatosan érkező idegenek városa volt. Aki itt ragadt, itt marad, annak semmiféle otthonra nincs szüksége ezen a világon. Az otthontalanság alapélménye, a Heimat bármiféle formájának, élményének elvesztése köszön vissza Sebald prózájának számtalan további eleméből: a szállodák iránt érzett vonzódástól, a melankolikus tájak, kertek leírásának makacs ismétlésén át a nyelvek közötti vándorláson, a történetek megszállott kereséséig. Az idegenség, a máshol lét volt az az állapot, amelyet Sebald egyre inkább – s ez az ötödik történet, az övé – otthonának tekintett, s nem az a Németország, amelybe rövidebb látogatásoktól eltekintve soha nem tért vissza. A saját sorsának emigráns létkénti elbeszélése vezetett arra, hogy – Alfred Hitchcockhoz hasonlóan – folyamatos megjelenjen saját szövegeiben. Az Austerlitz narrátora egy Therezienstadt, azaz Therezinben lévő porcelánbolt kirakatáról számol be, s Sebald mellékel egy képet az abban látható porcelánlovasról. S a kirakatüvegben ott tükröződik a fényképet készítő Sebald arca. De ugyanígy feltűnik az író arcmása a Schwindel. Gefühle egyik lapján, amint a Die Ringe des Saturn egyik oldalán is. Mert az emlékezés kérdése magának Sebaldnak is a saját egzisztenciális kérdése lett. Német volt, s egy olyan traumát kellett megtanulnia, amelyet nem élt át, de amely például meghatározta a szülei, illetve gyermekkori otthona egészét. Miként tehet a jóvátehetetlen ellenében valamit az, aki későn született. Sebald válasza erre az irodalom maga: „Sokféle írásforma létezik, de az csak az irodalmi formáról mondható el, hogy túl a tények rögzítésén és a tudományon is túl, a restitúcióra tesz kísérletet.” Az irodalom nem változtathatja meg a jóvátehetetlent, de végül igazságot szolgáltat.
A magyar kiadás az Európánál jelent meg, s a közeljövőben várható az Austerlitz is. Ha mindez annyit jelent, hogy a kiadó vállalkozik Sebald további műveinek a kiadására is, az igazi örömhír. Azonban Sebald esetében minden apróságnak komoly jelentése lehet. Nem tudom például, hogy a magyar kiadásból miért maradt el a Vier lange Erzahlungen, tehát a Négy hosszú elbeszélés alcím. S talán több megfontolást, óvatosságot érdemelt volna a borítón, illetve a címlapon látható fénykép kiválasztása is. Szilágyi Lenke önmagában remek, hegyvidéki, havas tájat ábrázoló felvétele teljes egyértelműséggel a Dr. Henry Selwyn című írás felé tereli a figyelmet, ami önmagában is kérdéses. Ugyanakkor viszont illusztrációként értendő, azaz oly módon tesz hozzá a szöveghez, amit maga Sebald mindig is radikálisan elkerült. Az 1994-es Fischer Verlag-féle kiadás címlapján például egy Georg Eisler-kép (Strasse mit Laufenden) reprodukciója látható. A német zeneszerző ugyancsak emigráns fia művének modora pedig Frank Auerbach munkáira utal. Tehát a címlap többféleképp is utal a kötet alaptémájára, illetve a szövegek és képek együttes élményére. A 2003-as zsebkönyv kiadás borítóján azonban már egy rejtelmes alkonyati épületfotó látható. Nem állítom tehát, hogy van standard megoldás. A Sebald-kötetek címlapjainak esetében tehát igen sok szempont együttes figyelembevételére van szükség. S nyilván a kiadó igyekszik érvényesíteni a saját vizuális normarendszerét, tehát a magyar olvasók számára félreismerhetetlen Európa-könyvet kívánt az asztalra letenni. Az Austerlitz esetében azonban, azt hiszem, elkerülhetetlen lesz a német és angol kiadáson látható fénykép átvétele. Ez ugyanis – a regény fikciójának megfelelően – a főhőst ábrázolja egy évtizedekkel később megtalált fényképen.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 26. szám
