CSERNA-SZABÓ ANDRÁS
Háború és béke
Rádió
MM 85
Gyönyörűséges, ahogy a rádióban Törőcsik Mari elmondja Mészöly Miklós novelláját, a Varjakat, csak éppen a cselekményből nem sokat lehet érteni. Persze ez nem a színésznő hibája, sőt, szó sincs hibáról, egyszerűen ilyen ez a Mészöly-szerkesztés: elsőre szinte semmi nem derül ki. És a rádiót hallgatva lehetetlen visszalapozni, újra és újra nekiugrani a szövegnek.
A háború után vagyunk, a park fáin még sebhelyek éktelenkednek. Az öregasszony, aki gyűlöli a madarakat, a bombarágta házban él lányával, Júliával, aki orvos. Míg a nő rendel, az öregasszony, két társával, az előszobában kötöget. Kíváncsiak, hallgatóznak. A kecskeszakállas, asztmás férfi után egy kislány érkezik, tizenöt körül lehet. Villognak a kötőtűk. A lány bemegy a rendelőbe, Júlia szenvtelen hangja hallatszik, aztán csukló sírás. Itt ugrik egyet az elbeszélő, és utána már csak abba avat be, hogy a lány kitámolyog a kapun, a tölgyfának támaszkodva öklendezik, fölötte egy öreg varjú szalonnabőrt szaggat a párkányon.
Mi a fene történt itt?
Károlyi Csaba joggal jegyzi meg, hogy Mészöly gyakran teszi tanácstalanná olvasóját. Az egymás mögé szerkesztett, szinte dokumentumszerűen precíz történetfoszlányokban nem találunk elég információt a cselekmény összerakásához. Magyarul, fogalmunk sincs, mi a fene történt itten. Ezzel az író detektívi szerepbe kényszeríti olvasóját. Nyomozni kezdünk, kapaszkodók után kutatunk a szövegben, s lassacskán rájövünk, ha megoldást nem is találunk (csak számos megoldásokat), de az egyszeri, konkrét történet a kutakodás közben belehízik a világba. Valami olyasmi kerül napfényre, hogy nem is a megoldás fontos, sokkal inkább az oda vezető út. A történtek végiggondolása, melyről Mészöly úgy gondolja, nem csupán az író feladata, hanem közös ügy. Együtt kell elindulnunk az úton, és a szöveg nem a célhoz vezető térkép, legföljebb útitárs.
Ez a szöveg viszont elég furcsa. Hol szinte idegesítően aprólékos, hol elképesztően nagyvonalú, úgy ugrik át a cselekmény szempontjából létfontosságú részeken, hogy szinte beleőrülünk. Töredékes, kihagyásos, kavargó, feszült (Hitchcock!), a végén pedig szinte semmi nincs, se csattanó, se feloldás, legföljebb valami enigmatikus zárlattöredék, darabka zajos csönd – nem a megnyugvás csöndje, hanem vibráló hiány. A történetnek nincs egysége, valami mégis összefűzi a mozaikokat, valami mégis átível az egészen, valami mégis működteti a szöveg atmoszféráját az első sortól az utolsóig.
A káoszban halássza a rendet, ahogy Balassa mondja Mészölyről.
Ha onnan indulunk a nyomozásnak, ahonnan Balassa tette a Megbocsátás elemzésekor, akkor legelébb őstényeket kell keresnünk. Olyan archetípusokat, melyek talán betömnek néhány rést a cselekmény több sebből vérző falán (a Varjak házfala: „tátong, mint egy szétroncsolt fogsorú száj”.) Ahogy a Megbocsátásban a füst a központi kép, itt minden bizonnyal a fa, a tölgyfa lesz, mely nemcsak átível az egész novella fölött, de keretbe is foglalja azt.
Az írás elején megtudjuk a park egyik tölgyéről, hogy „ágyéka helyén üreg sötétlik”, hogy havazott, mikor gránát csapott bele, töve örökké bűzlik a kutyáktól. A végén ennek a tölgynek támaszkodva öklendezik a lány, tán le is hányja. A fa ágyékába csapódó gránát képéből rögvest közelebb vagyunk ahhoz, miféle orvosi beavatkozás történhetett a rendelőben (a faodú amúgy is ismert vulvaszimbólum). Innen már egészen másként hangzik az, hogy lány megszédül a kötőtűk villogásától, és hogy az öregasszony azt gondolja: „A padokat meg kidöntötték és elcipelték a bokrok közé. A fiatalság. Aztán a végén az ő lánya álljon helyt!”
A fa. Az örök fejlődés, a hármas tagolású tér (gyökerek: alvilág, törzs: középső világ, korona: felső világ) és idő (múlt, jelen, jövő), a család, a nemzetség jelképe. Ha csonka, megtépett, gránát roncsolta a fa, ott ugyanolyan a nemzetség – a múlt, a család – a jelen („Amióta megszülte a lányát, azóta együtt élnek.”), az anyaméh – a jövő is.
A tölgy. A hagyomány szerint Krisztus keresztje is tölgyből készült. És már rögvest a szenvedésnél vagyunk. Nem egy ötvenes évekbeli, valószínűleg némi pénzért elvégzett svarcabortusz kínjainál, hanem minden szenvedések összegénél, a Szenvedéstörténetnél. És a kérdésnél, hogy a szenvedés után van-e megváltás? (Van-e egyáltalán olyan, hogy „szenvedés után”?)
A tölgy az égi királyok szent fája (Él, Zeusz, Jupiter, Thor, Donar, Taranis fája), így apa- és férfiszimbólum is: a tölgyön élősködő sárga fagyöngy az égisten magja, a makk a férfi nemi szerv jelképe. A Varjak élőhalott tölgye a háború utáni férfitlen, apátlan, istentelen világ képe. Ebben a novellában nincs apja senkinek: se a lánynak, se a kikapart magzatnak, se az orvosnak; a nők magányosak, és Isten helyett is csak egy vasbeton harangláb szürkéllik.
A varjú. A gonoszság, az üzlet jelképe. A zsidóknál a halál madara. A kereszténységben a magány, a Sátán, aki elvakítja a vétkezőket. Helyben vagyunk. (És akkor még nem is szóltunk a varjú csőréről beugró szavakra: kivájja, kikaparja stb.) Ez a novella utolsó félmondata a varjúról: „már majdnem azt hitte, hogy elfeledkeztek róla”.
Persze róla nem lehet elfeledkezni. Mert csak a pusztulás örök ebben a középső világban, ebben a gránát roncsolta törzsben. És a háborúval nincs vége se az ölésnek, se a szenvedésnek. A béke éppoly kínos és véres. És tán a múltnak (kecskeszakállas öreg!) meg lehet bocsátani (bár elfeledkezni róla bajosan), de a jövő guanóját nem lehet hóvá gyóntatni. Ettől bűzlik a jelen, a tölgyfa töve.
Mészöly nem ad megoldást, de rengeteg kaput kinyit előttünk (a jelképtárak a tölgy és a kapu közötti kapcsolatról is tudnak). Sokfelé indulhatunk. Soha nem érkezünk meg. Nincs megoldás, csupán megoldások vannak. Ha Apollón és Korónisz mítoszának hófehér varjújától indulunk el, egész máshol lyukadunk ki. Ha a három kötögető vészbanyától, megint máshol. De megyünk, haladunk, nyomozunk, együtt a szöveggel – ez a lényeg.
Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.
(Varjak. Mészöly Miklós novelláját Törőcsik Mari mondta el. Bartók, június 23.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 26. szám
