Valóságérzékem egyszerre örülni kezdett valaminek, ami addig inkább szomorúsággal töltött el: tudniillik annak, hogy egyelőre semmi esélyünk ezüstéremre a foci-világbajnokságokon
Attól tartok, Uram, felkapja a vizet, amiért a futball-világbajnokság apropóján kerül címzettjeim közé. Ki az a hülye, kérdezheti, akinek épp a focival kapcsolatban jutok eszébe? Nos, ez a hülye, vagyis én, nem azért ír Önnek, mintha nem tudná, hogy kije-mije Zsolt Béla a magyar politikai publicisztikának, hanem azért, mert amit életében egyszer (az 1938-as vb-döntő után) a fociról írt, az messze nemcsak a focira és nemcsak az 1938-as vb-re érvényes. Hogy értse, miről beszélek, el kell mesélnem röviden, mik történtek öt évvel az Ön halála után, az 1954-es vb-n: csapatunk megverte a németeket, az „urukat”, a brazilokat, s ettől vérszemet kaptunk. Azt hittük, ezek után csakis a miénk lehet az aranyérem. Az Esti Budapest tudósítója például a meccs előtt ezt írta: „Tízmillió ember, az egész haza szíve azért dobog: tegyük föl a koronát arra a felejthetetlen sikersorozatra, amit felszabadult népünk elért.” Aztán következett a 3:2-es vereség a döntőben, a csapat ezüstérmes lett, a második legjobb a világon, de ezt a magyarok tragédiaként élték át, melynek súlyát legfeljebb az enyhíti, ha megtalálják a sorscsapás „okozóját”, és meg is találták Sebes Gusztávban, a kapitányban, aki épp a döntő meccsen változtatta meg a jól bevált összeállítást. A Béke és Szabadság bátran meg is írta: „Nem volt helyes a szélek megbolygatása: kár volt Budai helyére a balszélső Czibort tenni, Czibor helyére meg Tóth Mihályt. Puskás és Tóth nem értette egymást.”
Az ezüstéremmel hazatérő válogatottat és kapitányát lincshangulat várta Budapesten, és csak rendőri biztosítás mellett lehetett megóvni az utcán tüntetők haragjától. Fodor András költő naplója rögzíti, hogy 1954. július 5-én mi zajlott a pesti utcán: „a Bajcsy-Zsilinszky úton felbőszült emberek százai ordítják, hogy vesszen Sebes, éljen Kocsis!” 1954 őszén Kellér Dezső konferansza így örökítette meg a vb-döntőt követő napok légkörét: „Puskás Öcsinek egyetlen vesztett meccs után, amikor hazaérkezett, a kincseket érő, világhírű bal lábával nem volt ajánlatos a körúton végigmennie.”
És most (a később születettek kedvéért) el kell mesélnem röviden az 1938-as vb eseményeit is: csapatunk megverte „Holland-Indiát”, Svájcot, Svédországot, ettől vérszemet kaptunk. Azt hittük, ezek után csakis a miénk lehet az aranyérem. Aztán jött a 4:2-es vereség a döntőben, a csapat ezüstérmes lett, a második legjobb a világon, de ezt a magyarok tragédiaként élték át, melynek súlyát legfeljebb az enyhíti, ha megtalálják a sorscsapás „okozóját”, és meg is találták Dietz Károlyban, a kapitányban, aki épp a döntőben változtatta meg a jól bevált összeállítást. Az Új Magyarság bátran meg is írta: „Ahogy derék csapatunk egyre sorozta a győzelmeket, önbizalmunk ezzel egyenes arányban nőtt. A vasárnapi magyar gárdának azonban – ha összetétele idejekorán tudomásunkra jut – eleve sem adtunk volna esélyt a sikerre. A sportközönséget meglepte a kapitány kísérletezése, mellyel éppen a vb-döntő nagy felelősségű harcára legyöngített csapatot állított ki. Súlyos mulasztás volt a szinte áttörhetetlen Korányi-Bíró hátvédpár megbontása. Turayt kimerültsége miatt nem szerepeltette a kapitány, a csatársorból pedig a legnagyobb áttörő erőt, erélyességet és lendületet képviselő Toldit kihagyta.” Másnap Az Est első oldalon, tragikus hangú vezércikkben jelentette: „Nem a miénk a labdarúgó világbajnokság!” Az Újság Ladányi Lóránt nevű tudósítója pedig június 22-én arról számolt be, hogy „tanúi voltunk a viharos botránynak, melybe az ünneplésnek indult fogadás fulladt a Keleti pályaudvaron. A rendőrök a legnagyobb erőfeszítéssel se tudták fenntartani a rendet. Egyre dübörgőbb lett az ordítás: Fuj, Dietz! Éljen Toldi! Amikor fokozódott a tüntetés, a kapitány rendőri védelem alatt hátul távozott. A Baross téren ezrek és ezrek dübörögték Toldi nevét. A teret elözönlötte a sokaság. Rendőrlovak gázoltak az emberek közé, gumibot puffant, példátlan volt a vihar a Keleti előtt. A Festetics utcába nyomták be a rendőrök a zavargók egy részét, akik sehogy sem akartak szétoszlani. Fél órával később a Szövetség utca sarkánál ismét összeverődött egy sereg fiatalember. Ugyanott, ahol három nappal ezelőtt Szálasit éltették a nyilasok.”
Ilyen előzmények kellettek ahhoz, hogy az Újságban másnap, Győzelem vagy semmi címmel Ön írjon a történtekről vezércikket, melyben előbb leszögezi, hogy „a futball rokonszenves és ártalmatlan sport, és semmi köze a szélsőséges mozgalmakhoz”, de – írja ezek után – lehetetlen nem észrevenni, hogy „ezt a tömeget az utóbbi évek politikai nevelése csak esztelen rajongásra, csodavárásra vagy erőszakra és bosszúra állította be. E sorok írója történetesen belekeveredett a futballforradalom rumlijába: elképesztő volt felismerni azokat az eltorzult, átszellemülten nagyra tátott szájakat, melyek szombat délután a Nagykörúton a futballkapitány helyett még a zsidókat akarták felhúzni a lámpavasra. Ennek a tömegnek a sekélyes indulatait épp úgy viharosra tudja korbácsolni egy elvesztett futballvilágbajnokság, mint egy hazug, felelőtlen vád, mely a gazdasági válságért a bűnbakságra pillanatnyilag legalkalmasabb csoportokat szolgáltatja ki a forrongó gyűlöletnek. Harc! Győzelem! Jövünk! – harsogják ennek a tömegnek a fülébe, nem csoda tehát, ha nemcsak a futballpályán, de a nemzet életére-halálára menő fontosabb hadszintereken sem bírja el a fiaskót. Ahogy a sportdemagógia napok óta fűtötte a drukkerek nemzeti reménységeit, hogy a magyar csapat csak nyerhet, ugyanúgy fűtik a kritikátlan tömegekben dicső nemzeti ábrándok közeli valóra válását, s ha ezek elmaradnak, a csalódás ugyanolyan könnyen járhat veszedelmes kirobbanásokkal, mint a párisi csalódás után.” Ez pedig azt szemlélteti, zárja sorait, hogy „veszélyes a nemzeti hiúsággal felcsigázni a már holnap beváltható sikerek reményét, s a valóságérzék helyébe káros, alaptalan illuzionizmust, kétes értékű jelek túlbecsülésére való hajlandóságot iktatni…” Tudja, Uram, az Ön cikke különös dolgot művelt velem: valóságérzékem egyszerre örülni kezdett valaminek, ami addig inkább szomorúsággal töltött el: tudniillik annak, hogy – úgy tűnik – egyelőre semmi esélyünk ezüstéremre a foci-világbajnokságokon. S így arra sem, ami ezzel (a jelek szerint törvényszerűen) együtt jár.
Nyerges András
író
