Forrás: Index

Gazda Albert

Kevés volt a hely a Klezmaticsnek és a Danubia Szimfonikus Zenekarnak a Művészetek Palotájában. A világ első számú posztklezmer együttesének legújabb projektje nem abszolút siker, de ettől még változatlanul ők a legnagyobbak.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, nem vagyok eminens koncertbuzi, van vagy három zenész, akik ha jönnek, lehetőleg morfondírozás nélkül elmegyek meghallgatni őket. (Persze, a szlávokat leszámítva, de hát ők úgysem nagyon járnak erre. Igaz, egyszer, vagy három éve, volt a zseniális, a folkpunkot feltaláló ukrán Vopli Vidopljaszova a Petőfi Csarnokban, a Kaláka fesztiválján, de nem tudta senki, mi ez, így mire jöttek a végén, jószerével kiürült a terem, csak a pesti orosz-ukrán kolónia maradt, bár az teljes létszámban. Nagy volt így is. Zárójel bezár.) Szóval, abból három zenészből az egyik Nick Cave, a másik David Eugene Edwards. A harmadik meg Lorin Sklamberg, a Klezmatics énekes-harmonikása. (Még egy zárójel: tavaly nyáron ki volt velem szúrva, egy napon volt a Szigeten mind a három, Cave és a Klezmatics ugyanúgy este kilenctől. Akkor az ausztrált választottam. A Klezmatics jön évente háromszor, hazajárnak már-már, ezért.)

A Klezmatics egészen elképesztően jó. Pont húsz éve alakult New Yorkban, a szakirodalom szerint akkor, amikor Ámerikában már lecsengett az első klezmerhullám, és az addigiak úgyszólván minden vidámat és szomorút kihoztak a vigadva sírós jiddis lakodalmasból, amit tradicionálisan lehetett. A Klezmatics másképpen csinálta elejitől kezdve, túlléptek a sztenderdeken, amit ők játszanak, az nem is klezmer, hanem a fene tudja, micsoda. Avagy más megközelítésben: minden, ami belefér. Blues, dszessz, rock, mindenféle kelet-európai és közel-keleti nép-, valamint kortárs komolyzene, de lehetne sorolni még, hiszen hozzányúltak a gospelhez meg a countryhoz is. Levilágzenézni sem érdemes, más, több. Jó hallgatni, könnyű befogadni, de nem kommersz egyáltalán.

Ami utána van

A Posztklezmer fesztivál arról szól, hogy mi van a klezmer után, és egy ilyen programot megnyitni nyilván a Klezmatics a legjobb választás. Utána sem érdektelen zenekarok jönnek mindazonáltal, szombaton az amerikai Brave Old World koncertezik a lódzi gettó dalaival, vasárnap a Cracow Klezmer Band zár.

Szóval, határozottabban lehetne felsorolni, mi az, ami hiányzik belőle, és az egész mégsem heterogén, benne van a zsidó szomorú vidámság, vagy mi, megjelennek a színpadon, és muszáj boldogan vigyorogni, előre, amikor még el sem kezdték, amikor meg már igen, akkor egyre jobban. Meg van benne hatalmas energia, ha mulatósnak mondanám magamat, hazudnék, a Klezmatics mégis táncra perdít, engem kis híján, a közönség egyéb részét mindenestül. Lorin Sklamberg hangja pedig varázsol, cseng és bong, mint egy kántorbajnoké, ha van olyan.

Na. Ehhez képest a Klezmatics szimfonikus projektje nem sikerült igazán jól. Ez a legújabb dobás, szimfonikus zenekarral közösen játszani ismert dalokat. A Művészetek Palotájában a híresen tehetséges Héja Domonkos által vezényelt Danubia Szimfonikus Zenekarral álltak össze és keresték az összhangot. És nem nagyon találták meg, sajnos.

Valahogy kevés volt a hely nekik, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nagyon tele volt velük a színpad, nem fértek el. A Klezmaticsnek tér kell, sok tér, ráadásul mintha megilletődöttek lettek volna. De meglepő módon nem is szólt jól, különösen az elején, hol a szimfonikusok vesztek el az elektromos hegedű meg Frank London trombitája alatt – mellesleg néha úgy fújja, mint Miles Davis, frenetikus -, hol Sklamberg éneke susogósodott el, hol pedig kaotikussá zajosodott az egész. És elég hangos sem volt, holott ezt cédén is hangerősen muszáj hallgatni. Akárhogy is, nehezen sikerült egybegyúrni a Klezmatics kócos, energikus rohanását és finom búsongását az egyébként invenciózus szimfonikusok másmilyen, profi fésültségével. Ebből adódóan akkor volt a legjobb, amikor vagy az egyik, vagy a másik játszott. Meg a lassúbb, könnyebben kortárs komolyzenésíthető, érzékeny, egzaltált daraboknál.

A lényeg, hogy a Művészetek Palotája ezek szerint nem ideális hely ehhez, a közönség sem extázisra hajlamos itt, mint a Szigeten vagy a Lizsében. Ám az sem kizárt, hogy csak gyakorolni kéne még ezt, jó sokat. Hiszen a végére azért belejöttek, a Shnirele Perele már ütött rendesen, ha nem is pattant fel senki, a héromszoros visszataps megvolt, az Ale Brider mint szokott ráadás dettó. Mondjuk azt, hogy érdekes kísérlet volt ez. A következő koncerten pedig – bármit is találnak ki – remélhetőleg ott leszek így is, úgy is.