Népszabadság * Munkatársunktól * 2006. június 30.
Tisztelgés
Nem a vendéglátótól kötelezően elvárt udvariasság, hanem a valósághű tájékoztatást kedvelő ember szólal meg belőlem akkor, amikor néhány megjegyzést teszek a Molnár Lajos nem kért a sajtóból címmel (június 13.) megjelent íráshoz.
Danó Anna nyitómondata, miszerint „Ma nyilván valami különleges reggeli lesz…”, mintha azt tükrözné, hogy a hajléktalanok a kórházban nem normális ellátást kapnak. Szeretném eloszlatni az újságolvasók aggodalmát: kórházunkban a reggeli mind mennyiségében, mind minőségében megfelel a magyarországi kórházakban szokásos ellátásnak.
Miközben a miniszteri látogatást az újságíró a miniszter szájába adott szavakkal mindössze PR-akciónak minősíti, elfelejti leírni azt a minden bizonnyal meg nem hallott mondatot, mely szerint a látogatás fő oka tisztelgés az előtt az áldozatos és színvonalas munka előtt, melyet az itt dolgozó kiváló szakemberek végeznek, köztük a 81 éves Samu István főorvos, akit a miniszter tanítómesterének tekint.
Ezen túlmenően Molnár Lajos egyben ígéretet tett arra is, hogy mint az első miniszter, aki személyesen is meggyőződött a kórház példaértékű tevékenységéről, szemét továbbra is rajta tartja az intézményen. Látogatásával azt is ki kívánta fejezni, hogy még a legelesettebbek sorsáért is kíván tenni. Távozásakor a miniszter az intézmény kapujában hosszasan válaszolt a sajtó kérdéseire.
Dr. Iványi Tibor
Az Oltalom Karitatív Egyesület hajléktalankórházának főorvosa
A „Ma biztosan valami különleges reggeli lesz” mondat nem jelenti azt, hogy általában a reggeli ne felelne meg mennyiségében és minőségében egyaránt a kórházakban szokásosnak. A PR-akció kifejezést nem kellett a miniszter szájába adni – mondta ő magától. A 81 éves Samu István főorvost pedig a legnagyobb tisztelettel köszöntjük mi is. (A szerk.)
„Csak rá kell nézni…!”
Megakadt a 2-es villamos a Jászai Mari téri végállomása előtt, mert egy magasabb kategóriájú Mercedes gépkocsi fara – gazdája megbocsáthatatlanul hanyag parkolása folytán – elállta az útját.
A villamosok egyre-másra érkeztek, torlódtak, a megállóban az utasok egyre gyűltek. Lassan három rendőrségi kocsi is a helyszínre érkezett, de mindenki csak tehetetlenül várta a fejleményeket. Végre öntevékeny várakozók elrángatták az akadályozó gépkocsit, s végül megjelent a vétkes tulajdonos is.
Igazi probléma csak ezek után keletkezett. A közel egyórás kényszerű várakozás során összegyűlt kisebb tömegben jogos ellenérzés alakult ki a gépkocsi vezetőjével szemben. A várakozók egyik tagja büdös zsidónak nevezte a bűnöst, mire valaki megkérdezte, honnan tudja, hogy kicsoda az illető? „Csak rá kell nézni! Az ilyenek levegőt sem érdemelnek. Ki kellene irtani őket.” Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül. „Tegyük fel, hogy zsidó az illető, de ennek mi köze van a felelőtlen, hanyag parkoláshoz, s mondja, kiket kell még kiirtani?” „Hát a cigányokat.” „Arra nem gondol, hogy maga is sorra kerülhet, maga ugyan miféle?” „Én nem kerülök sorra, én árja vagyok.”
A közel álló várakozókon kívül az elhangzottaknak – hallótávolságon belül – négy-öt rendőr is fültanúja lehetett. A társaságomban lévő két hölggyel együtt, akik részt vettek a szóváltásban, nehezen tudtuk izgatottságunkat, felháborodásunkat leküzdeni.
Ilyen körülmények között elég nehéz gyakorolni a demokrácia toleranciáját.
Kertész Dezső
Budapest
