Népszabadság * Czene Gábor * 2006. június 29.
Bíró András: Hazajöttem, L”Harmattan Kiadó, 2006, 169 oldal Lassan már a matuzsálemi kor felé ballag Bíró András, de nem képes megöregedni.
A nagy dózisokban gyűjtött csalódások ellenére több energia, igazságérzet és lázadókedv dolgozik benne, mint egy átlagkamaszban. Csak akkor van baj, ha valaki a hivatását akarja egyetlen szóval meghatározni. Mert azt nem lehet. Környezetvédő, emberi jogi aktivista, újságíró és lapszerkesztő egy személyben. Mindenekelőtt pedig világpolgár.
Hazajöttem című könyve is a világpolgári lét terméke. „Éltem három kontinensen, tíz országban, négy házasságban, beszélek számos nyelvet” – közli a bevezetőben. Azt is mondja, hogy nem önéletrajzot ír, inkább arra keresi a választ, mi az a valami, amit az identitásának nevezhet. Tényleg nem könynyű. Szófiában magyarnak tartották, Budapesten félzsidónak, aztán kommunistának, Párizsban idegennek, majd ötvenhatosnak, Rómában irigylésre méltó, diplomatastátusú külföldinek, Nairobiban egyszerűen csak fehérnek, Mexikóban amerikainak, jobb esetben európainak. 1986-ban őrültnek, mert hazajött.
De azért Bíró Andrásnak nincs teljesen igaza. Mégis önéletrajz ez a könyv, hisz az időben és térben csapongó történetek a sajátjai, kisebb-nagyobb darabkái az életének. A könynyed kézzel, lendületesen megírt epizódokban keserűség bujkál, és nem csupán azokban, amelyek vészterhes korszakokhoz vagy tragikus eseményekhez kötődnek, hanem a derűsnek szánt részekben is. Ettől jó a könyv. Pontosabban ettől is jó. Igaz, nem ártott volna, ha az idegen nyelven beszúrt mondatoknak és kifejezéseknek minden esetben olvashatnánk a magyar megfelelőjét.
A könyv mindössze egy-két utalás erejéig foglalkozik a rendszerváltás utáni Magyarországgal. Nagy kár. Bíró András benne volt a sűrűjében. Alapítványokat hozott létre, otthonosan mozgott a cigány közéletben, súrlódott a nagypolitikával. Bőven lenne miről mesélnie. Talán még megteszi.
