A német nemzeti zászlóba bugyolált fiúk feltűnő része sötét bőrű, fekete hajú, egymással törökül beszélő ifjú
Leng a zászló, s szól a dal – a német nemzeti zászló meg persze a német nemzeti himnusz dallama.
S ettől sokan megriadnak. Itt, Németországban. Mérvadó német történészek, politikusok vitáznak, nyilatkoznak mostanság: „Kell ez nekünk? Kell, hogy minden második-harmadik autóra ki legyen tűzve a fekete-piros-arany trikolór? Kell, hogy egy-egy német meccs előtt, alatt, után azt lássa a világ, amint hatalmas tömegek német zászlókat lengetnek? Mit gondol ilyenkor a külföld, nem azt, hogy már megint kezdünk mindent elölről? Lehet, hogy már újra is kezdtük?” Mármint a nacionalizmust, a félelmet keltőt.
Aggódók
A német pedagógusok szakszervezete, a GEW több vezetője már a németek első győzelmének másnapján felszisszent. Mint mondták, példátlanok a nemzeti eufória jelei. „Már a lakásablakokban is német zászlók függenek!” Az ugyancsak sikeres lengyel meccs után pedig végképp ajánlatosnak tartottak egy olyan „társadalmi megállapodást”, hogy a németek ne énekeljék a himnuszt, mert az a nacionalista hangulatot táplálja. Walter Jens, az ifjúkori náci eltévelyedése után következetes és radikális liberális demokratává lett világhírű író az Ecuador legyőzése nyomán kialakult tömegmámor közepette látta elérkezettnek a pillanatot, hogy új himnuszt javasoljon a német népnek: Bertolt Brecht egyik versét. Szerinte a jelenlegi himnusz, Hoffman von Fallersleben verse, amelyet a Joseph Haydn szerezte dallamra írt, nyelvileg és irodalmilag egyaránt gyengécske alkotás. A Bundestag, a német törvényhozás egyik alelnöke (egykori elnöke), Wolfgang Thierse szociáldemokrata politikus, egyszersmind evangélikus lelkész, középutas megoldást javasolt: maradjon a jelenlegi himnusz, de mivel szerinte abban sok az üresjárat, néhol ki kellene egészíteni a szöveget. Korszerű gondolatokkal. Javasolta továbbá, hogy a himnusznak legyen egy ugyancsak hivatalossá nyilvánított török nyelvű változata (tekintettel a sok milliónyi török németre).
Tévhitek
Ez a némelyek szerint lecserélésre érett néhány sor úgy indul és végig arról szól, hogy „Egység és Igazságosság és Szabadság”. Von Fallersleben versének ugyanis csupán ezen harmadik strófájáról vitatkoznak itt. Másról nem is lehetne. Az 1990-ben törvényben elfogadott, hivatalos német nemzeti himnusz ugyanis kizárólag ebből a harmadik versszakból áll, csak ezt éneklik, énekelhetik, a másik kettőt, például az elsőt, amely úgy kezdődik, hogy Deutschland, Deutschland über alles, na, azt nem énekli senki sem. Ez a külföldön elhíresült és a náci idők szellemét idézőnek vélt sor nem képezi a hivatalos német himnusz részét. Amúgy egy friss közvélemény-kutatás kiderítette, hogy a németországi tizenöt-tizenhat évesek hatvan százaléka nem is hallott e verssorról.
Ahogy a megfigyelő e napokban a világbajnokság miatt felbolydult német városok utcáit rója, vagy amikor beférkőzött a milliós tömegbe, amely a például a németeknek a svédek elleni meccse alatt gyűlt össze a Brandenburgi kapunál, német himnuszt nem is hallott énekelni. Semmi hazafias nótát. Csak angol és amerikai popszámok vagy régi slágerek aktualizált strófáit. Így lesz például „Volaare, o-ooo-o”-ból, „Finaale, o-ooo-o”. De ennyit.
De maradjunk még egy kicsit ebben a „nacionalistagyanús” tömegben. A német nemzeti zászlóba bugyolált fiúk feltűnő része sötét bőrű, fekete hajú, egymással törökül beszélő ifjú. Megszokott látvánnyá vált a berlini, kölni, hamburgi utcákon egy-egy német győzelem után, hogy a felvonuló, tülkölő autók ablakaiba kiülnek a fejkendős muzulmán lányok, és felszabadultan kiabálják: Deutschland, Deutschland, s közben a német trikolórt lobogtatják. Eközben látni, hogy „igazi német” fiatalok tízezrei lengetik a német mellett a szívükhöz oly közeli Brazília, azután Ghána, Ausztrália, Argentína nemzeti lobogóit, míg az itt élő lengyelek, oroszok (köztük oly sok zsidó) a német nemzeti zászlót lengetik.
Az elit álma
A világbajnokság alatt észlelt, újfajtának vélt jelenségekkel foglalkozó berlini egyetemi tanár, Paul Nolte mondta e sorok írójának, hogy a németek (akiknek egyötöde, tizenhétmillió ember nem is német származású) „zászlóbontása” nem is tekinthető egyébnek, mint az öröm, az izgalom, az összetartás – a népek, a világbajnoki mezőnyben közvetlenül érdekelt nemzetek és általában az emberek közötti összetartás – ünnepének. Akkor is lengenének a német zászlók a világraszóló sportesemény miatt, ha a német csapat már az első fordulóból kiesett volna. Ahogy a vb-nek vége, a zászlózásnak is vége lesz – jósolta Nolte professzor.
Higgyünk neki! Annál is inkább, mert minden jel arra utal, a játékok házigazdájának, Németországnak a lobogóját – legalábbis itt és most – bízvást sajátjának érezheti bárki, aki az idei foci-világbajnokságot békés vetélkedőként fogja fel. Ez az az alkalom, amikor beteljesedni látszik a németországi – nem csak német nemzetiségűekből álló – mérvadó szellemi, politikai elit vágya, álma, hogy Németország ne csak a világbajnokság, hanem a gyakorolt, a hétköznapi európaiság, a civilizáltság, a tolerancia, a nyitottság helyszínévé is váljon, ebben járjon az élen, és legyen ebben (is) világbajnok.
Ez hosszú és kemény munka eredménye, a demokráciának és ama ténynek köszönhető, hogy a német nemzet hosszú évtizedek alatt kibeszélte magából múltjának sötét dolgait, miközben igyekezett – másokhoz képest – szerénynek, szorgosnak és erényesnek maradni.
Ezekben a napokban érezhető azonban csak igazán, hogy mennyire alaptalan mindenféle félelem holmi német nacionalizmustól. Még akkor is kijelenthető ez, ha a német himnusznak ismét részévé válna, hogy Deutschland über alles.
Ám itt még ezt sem akarja senki.
Zentai Péter
a Magyar Rádió berlini tudósítója
