Nyerges András
Színrebontás
Egy heccmagyar következetessége
1919 őszén Babits még riadtan meakulpázik, de 1920 februárjában már azt gondolja: ha Adyért emel szót, az „csak” irodalom, tehát a Nyugatban bátran leírhatja: „Olvastam egy nagyhangú Ady-utánzatokkal teli verseskönyvben egy Ady elmenetele c. verset, ahol elmondatik, hogy Ady szelleme megjelenik az Isten előtt, s az Isten ünnepélyesen megbocsát neki; miután a szellem bevallja élte nagy bűneit: „Gáncsolt bús fajomnak / lettem kergetője / siklusok fejében / űztem temetőre” – ami magyarra lefordítva annyit jelent, hogy eladta hazáját pénzért a zsidóknak. Nem volna méltó szót vesztegetni erre az ostobaságra: ha nem volna szomorúan jellemző adat arról, mily hitvány fogalmaik vannak Adyról a máma-üvöltők közt még azoknak is, akik verseit dicsérik és utánozzák, s forradalmas magyar nevét a saját hecc-magyarságuk cégérévé szeretnék hamisítani.”
A vers ennél is durvább megnyilvánulásait („bezzeg esett voltam / bezzeg csalott voltam / zsidócsászár kényén / latrot udvaroltam”, vagy „fehér homlokomnál / zsidók zsinatolnak”) nem idézte, s merő tapintatból arról se szólt, hogy a költő Lendvai István, az Új Nemzedék ádáz publicistája, az Ébredő Magyarok alapító tagja, akinek épp ekkor, 1920 elején jelent meg egy cikkgyűjteménye is, melyben így menti opusait: „ezek az írások abban a szomorú időben íródtak, amikor vagdalkoznom kellett jobb híján nekem is”. Ha Babits arra számított, hogy a vagdalkozásnak már vége, tévedett: Lendvai nem kért a tapintatból, sőt, az Új Nemzedék március 21-i számában így hördült fel: „az én heccmagyarságomat, általában a magyarságot ne merje emlegetni ez a sötét filológ, aki a bocskoros megszállás első napjaiban kéjelegve rátaposott Szózatra, hazára, megkancsukázott magyarokra s aki Lukács Györgyékkel katedrán ünnepelte a nyilván akadémikusan higgadt, nem heccelődő vörös országveszejtést akkor, amikor nekem a heccmagyarság száműzetést és katasztrófa-távlatokat jelentett”. Az Ady-utánzás vádja annyira sértette, hogy még 1921. június 24-én, Dóczy Jenőhöz írt nyílt levelében is cáfolni próbálta: „nagyon kevéssé s rendszertelenül olvastam Adyt, kevéssé ahhoz, amennyi igazolhatná a henye állításokat, melyek Ady-utánzónak akartak bélyegezni pártpolitikai vagy egyéni bosszúból”. 1943-ban, Örök ünnep c. kötete utószavában kijelentette: „költészetem nyelvgazdagító s egyéb értékeit soha senki nem domborította ki kellően. Ez együtt járt a politikai elfogultságnak az irodalomba való beáradásával.” Ez csak Babitsra vonatkozhatott, mivel a Nyugat köréből más nem foglalkozott vele. Ő maga aztán, 1921. február 13-án így írt Babits Nyugtalanság völgye c. kötetéről: „az elefántcsonttorony költőaszkétája fölcsapott politikusnak. Nemcsak hírhedt Szózat-cikkében, nemcsak Kunfi Zsigmond propagandaútjain, nemcsak a proletáruralom egyetemi tanszékén, hanem verseiben is egy szerencsétlen ideológia jegyében ír és prédikál.” Ez még mindig annak szólt, hogy Babits ostobaságnak merte nevezni a vádat, hogy Ady eladta a hazát a zsidóknak – s ezzel alapjaiban tagadta Lendvai világnézetét.
Olyan valaki világnézetét, akiről Keresztury Dezső így ír az antifasiszta mártírköltők antológiájában: „egyre vadabbul szembefordult a zavaros, kártékony eszmevilággal, melyet életének egy szerencsétlen évtizedében maga is szolgált, erősített. Epés cikkeiben szembefordult a hitlerizmussal s ennek hazai szálláscsinálóival.” Mások perdöntő érvként teszik hozzá, hogy Lendvai Pethő Sándor Magyar Nemzetének munkatársa volt, ami önmagában is tettnek számít. Az Életrajzi lexikon (2002) szerint „a nemzetiszocializmus németországi hatalomra jutásának hatására fokozatosan eltávolodott korábbi nézeteitől”. De hogy festenek ezek a korábbi nézetek? Petőfi igenis antiszemita! c. cikkében (A Nép, 1923. január 28.) Lendvai elárulja: „antiszemita izgatás címén akartak kicsapni a székesfehérvári m.kir.állami főreáliskolából”, azaz eszmélése óta vallja, amit 1924-ben, képviselőként hirdetett a T. Házban: „az a baj, hogy Héjjas nem irtott ki elég zsidót. Isten s a történelem előtt ez kötelessége lett volna”. Héjjastól sosem távolodott el: az érdemeit megörökítő, 1920-as versét 1943-as válogatott kötetébe is fölvette. A Héjjas-képviselte eszmékhez sem vált hűtlenné. 1922-ben leszögezte, hogy „az egyenlőség és emberiség jelszavai megbuktak. El nem tagadható tény a lelkek fascismusa. Egy nemzet életét és jövőjét, egy társadalom létét nem lehet rózsavízzel, tintaparagrafusokkal és légnemű elvekkel megmenteni!” A Nép című lapban, Olasz fascistákról magyar ébredőknek címmel azt fejtegette, hogy „a nemzetellenes vörösök és kedvenc pénzes zsidaik négyezeresztendős orrukkal nyomban megismerték és rendszeresen meg is rágalmazták veszedelmes ellenségüket, a fascista gondolkodást”. E sorozat másik darabja szerint „épeszű ember nem képzeli nemzeti államnak az olyat, amely egyaránt üldözendőnek vélelmez egy keservesen igaz, szabadságharcos Erger-Bergert s egy vörös hóhérnóta Internacionálét”. Ezzel konzisztens, amit 1926-ban a demokráciáról mond: „Magyarországon a demokrácia annyit jelent: nem szabad bántani a gazdag zsidót”. Afelől se hagy kétséget, hogy minek a híve: 1924. január 22-én a parlamentben kijelenti: „a világháború és két forradalom után diktatúrának kellett volna bekövetkeznie. A mi ellenforradalmunk azért volt olyan tragikus, mert nem élhette ki magát.” Ezt vallja 1929-es, Tíz esztendő c. cikkében is: „a történelem logikája szerint a speciális összetételű magyarságnál a nagy változásnak diktatúrával kell elkövetkeznie, olyan diktatúrával, amely a nemzeti megújhodás követelményeit rendszeres, összefüggő intézkedésekkel teremti meg, minden liberális és parlamentáris áligazság félretételével”. Útirajza, a Róma tornyai alatt (1933) elárulja, hogy mintának azt az országot tekinti, ahol ezeket már félretették, ahol „a fascismus nemzeti öntudata, egészséges és dolgos szelleme őrt áll mindenütt.” Antiszemitizmusa teóriává tágul: „valamely fajta nemcsak testileg és szellemileg, hanem erkölcsileg is alatta állhat másoknak” – s ez az 1937-ből való mondat el is dönti, lehetett-e Lendvai számára vízválasztó a hitlerizmus hatalomra jutása?
Az ekkor írt Katolicizmus és zsidókérdés oldalain megrója Faulhaber bíborost, amiért „sikerült a zsidóság cinkosának színébe keverni a katolicizmust”, holott „akadnak ravasz önérdekeltek, akik egyre sűrűbben pengetnek olyan húrokat, mintha az antiszemitizmus nem férne meg a katolicizmus szellemével”. Márpedig, mondja Lendvai: „ha lehetek filoszemita, akkor lehetek filohitlerista is, ha nem lehetek antiszemita, akkor nem lehetek antihitlerista sem”. Számára 1937-ben is kérdés: „a magyar katolicizmus mostani fegyverszünete a zsidókérdésben megéri-e mindazt a politikai, társadalmi és egyéb kockázatot, melyet különösen Európa és az ország mai levegőjében ezzel vállal?”. Amikor a Hunyady Sándor Lovagias ügy c. darabjából készült filmet antiszemita tüntetések fogadják, ő így foglal állást: „a zsidógettó szelleme a keresztény magyarságra akarja magát rákényszeríteni. Meg lehet érteni, ha ez ellen a keresztény magyarság tiltakozik. Ne akarjanak mindenáron zsidó totalitást teremteni akkor, amikor ők maguk állandóan tiltakoznak a barna formaruhájú, horog- s egyéb keresztes totalitásra való törekvések ellen!” (Magyarság, 1937. március 2.).
A Magyar Nemzet munkatársaként a Nemzeti Élet című (igaz, nem szálasista, de szintén nyilas) hetilapba is ír. 1940. december 22-én például büszkén említi, hogy ő rég megmondta: „igazi munkásvédelem és igazi nacionalizmus nem ellenkeznek egymással, hanem egyenesen együttjárnak, s ezt azóta így vallja a német Führer is” – ami nem épp a hitlerizmussal való szembefordulás jele. Az antiszemitizmustól való eltávolodás pedig 1939. október 22-i cikkében így fest: „Ma már nincs zsidókérdés. Elintéződött a II. zsidótörvénnyel s annak komoly végrehajtásával.” Ezt túl soknak vélhette, mert a Nemzeti Életben 1940. december 22-én leszögezte: „még a mostani utószülött antiszemiták, a mi évtizedes munkánk hirtelen termett érvényesülési és üzleti szüretelői sem mernek zsidóbérenccé kikiáltani!”. Budaváry László főszerkesztő így állt ki érte: „Lendvai Istvánt ma baloldalinak tartják. Mi tudjuk, hogy ez tévedés. Évekkel ezelőtt egy keresztény lap munkatársa volt, ahol nem volt szabad a nevét odaírnia, mert Lendvai neve a legszélsőbb jobboldaliságot jelentette.” Levél a következetességről c. cikkében (1942. szeptember 30.) Lendvai maga oszlatta el a távolodását illető tévhiteket: „abból, amit hazánk akkori belső állapotáról megírtam, ma sem tagadok meg semmit”. Igaz: támadta a nyilasokat, de neofitaságuk, műveletlenségük, alpáriságuk miatt, mindig személyes éllel, azok pedig leütötték, felpofozták, beperelték, és Szálasiék hatalomra kerülésük után ki is végeztették.
Mindez nem más, mint a szélsőjobb rút hálátlansága. Hiszen (ahogy Budaváry írta 1940-ben): „ha Lendvai István s még sokan a féltékenységből félreállítottak közül nem harcoltunk volna azzal az elszántsággal, minden kockázatot vállalva, amivel tettük, akkor ma nemcsak nyilas mozgalomról, de még csak jobboldaliságról sem lehetne beszélni Magyarországon”.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 25. szám
