NAGY BOGLÁRKA
Csakhogy
Követési távolság
Nicole Krauss: A szerelem története. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 342 oldal, 2690 Ft
A magyarul első ízben olvasható Nicole Krauss kötete bájos, poétikus mese, könnyedén elhelyezkedünk a világában. A regény egyik főszereplője, a nyolcvan év körüli Leo Gursky gyakori szófordulatával élve azonban: Csakhogy. Túl könnyeddé és könnyelművé is válik az elbeszélés, máskor könyörtelenül nehézkedik, és túl gondosan varr el minden szálat.
Az írónő 1974-ben született New Yorkban, a Stanfordon, majd Oxfordban angol irodalmat tanult, később Londonban művészettörténetet. Zsidó családból származik, nagyszülei még a világháború előtt települtek Európából Amerikába, a család otthon rekedt tagjai elpusztultak a vészkorszakban. Krauss költőként indult, de első sikerét a Man Walks Into a Room című regényével aratta 2002-ben. A 2005-ben napvilágot látott A szerelem története máris komoly eredményeket ért el: egyike volt az idei Orange-díj hat jelöltjének (amelyet kizárólag angol nyelven író nők kaphatnak meg), s még 2005-ben a Rowohlt is megjelentette.
Első pillantásra csavaros szerkezetű a regény, egyfajta mise en abyme, azaz „könyv a könyvben”: kezünkben tartjuk A szerelem története című könyvet, amelynek lapjain egy másik könyv fejezetei is olvashatóak, amelynek címe nem más, mint A szerelem története. Nagy kérdése azonban Krauss kötetének, hogy ez az alapszerkezet túlmutat-e egy többé-kevésbé ügyes, de valljuk be, nem túl eredeti ötleten, vagy megnyit-e a regény számára olyan lehetőségeket is, amelyek (akár az öntükrözés, akár a rész-egész viszonyának példájában) valamiféle önreflexió gyanúját ébreszthetné bennünk. Csakhogy. Tapintatosan előrebocsátanám, hogy bár a könyv hosszan és élvezetesen tartja fenn mindezt a lehetőséget, például hogy banálisnak tűnő címe akár ironikusan, akár bátran, érzelmesen felülíródik, Nicole Krauss műve végül mégsem kockáztatja a mégoly elégikus, ám szokványos happy end elhomályosítását.
Visszakanyarodva a regény különböző szövegrétegeihez, további belső elbeszélésként szerepelnek benne a tizennégy éves Alma feljegyzései; öccsének, Madárnak a naplórészletei; a már említett Leo Gursky beszámolói mindennapjairól és sorsáról; valamint egy azonosíthatatlan narrátor előadásában egy másik szál is szövődik a műbe, a Valparaisóban élő lengyel zsidó író, Zvi Litvinoff története. Négyük elbeszélése fokozatosan tárja fel nemcsak a könyvben olvasható A szerelem története kéziratának és kiadásának fordulatokban gazdag históriáját, de a felsorolt szereplők közötti tényszerű, illetőleg az intuitív (másképpen: a szerző által kissé okoskodóan metafizikussá növesztett) érintkezésekből előbb-utóbb ugyancsak tényszerűvé alakított kapcsolataikat.
A történet két fő ágon bonyolódik: Leo Gursky elbeszélésében a második világháború után, egy lengyel kisvárosból, Slonimból New Yorkba kivándorolt zsidó öregember élete rajzolódik ki. Hétköznapjai éppúgy a túlélés jegyében zajlanak, mint 1942 és 45 között, amikor az erdőben, földbe vájt gödrökben, bogarakkal, férgekkel táplálkozva élte túl a német megszállást, miközben a családját elhurcolták és lemészárolták a nácik. Egész életét egy lány, Alma Mereminski iránti szerelme tölti ki, akit apja még 1940-ben Amerikába küldött. A háború után Leo is áttelepült, de Alma időközben férjhez ment, megszülte közös gyermeküket, Isaacet, aki még Lengyelországban fogant, aztán egy másik gyermeket a férjétől, s az asszony Leo könyörgése ellenére sem hagyja el a férjét. A másik szálon a tizennégy éves Alma Singer és családja története bomlik ki. Alig hétéves, amikor apja meghal, maga után hagyva törékeny feleségét és egy négyéves kisfiút is. Az anya mély depresszióba esik, s hosszú évek során sem képes abból az emlékvilágból kikerülni, amit a férje iránti szerelme rendületlenül életben tart. A kamasz lány legfőbb törekvése lesz, hogy új partnert szerezzen a mamának, s egy valóságos mintaképet a „nem normális” dolgokat művelő kisöccsének, Madárnak. Buzgó s humoros fordulatokat sem nélkülöző igyekezete során kerül a kezébe az anyja által spanyolról angolra fordított A szerelem története című könyv, amelynek kalandos vándorlása és néhány fejezete nem csupán Krauss regényének belső történetévé válik, de össze is kapcsolja a könyv szereplőinek sorsát. Végül mindenre fény derül, minden kivilágosodik. Amerikai író nem szereti megoldatlanul hagyni a dolgokat. Csakhogy.
Miközben a különböző elbeszélések együtt és önmagukban is nagyon eleven figurákat teremtenek, s mindegyikükhöz hiteles nyelv is társul, a nagy koncepció a könyv ritmusához képest gyors és sablonos befejezésbe torkollik. Leo Gursky alakja és beszámolói – részben a napi vegetatív létezésről, részben az egész életén át kitartóan folyatott, Almához fűződő önámításról, a híres íróvá vált fiáról, az írásba való meneküléséről – emlékeztetnek arra a nyers, szatirikus ábrázolásmódra, ahogy Paul Auster jeleníti meg az éppen életválságuk legbizarrabb pillanataiban tébláboló hőseit. Csakhogy. Barátjával, a még a falujából ismert Brunóval kissé sematikus bohócpárt alakítanak, lengyel zsidók Amerikában, akárha Amos Kollek szórakoztató, ám giccsgyanús filmjeiből léptek volna elő. A kislány, Alma naplórészletei ugyancsak több regisztert szólaltatnak meg, egy okos tinédzserlány hangját, ahogy egyedül kénytelen felfedezni a világot, egyedül próbál segíteni a gyerekei számára csak formálisan létező, búskomor anyján, s az apa hiányától szenvedő, magát a 36 „igazak” egyikének képzelő kisöccsén. Ez a hang sem nélkülöz egyfajta bájos, kamaszos, ám koraérett, bölcs iróniát. A regény legmeggyőzőbb erénye e két főszereplő világának megjelenítése. Mesterházi Mónikának, a fordítónak sokat köszönhetünk. Finom harmóniában hangzik együtt a sokféle szólam, s kicseng mindenütt az éppen domináns tónus. Még az esetlenebb, a történetben kulcsszerepet játszó Zvi Litvinoffhoz köthető szál is inkább szerkezetileg, a cselekménybonyolítás tekintetében megoldatlan Krauss regényében, a meséje, nyelve éppúgy gördül, ezért az olvasó könnyedén átsiklik a felett, hogy nem tudni, ki beszéli el mindentudóan a Litvinoff-fal kapcsolatos, meglehetősen rejtélyesen bonyolódó eseményeket.
Kevéssé lehet azonban átsiklani azon a sekélyességen, ahogy a szerző a zsidó identitást vonja be a történetbe. A felnőtt szereplők esetében ez nagyjából egyenlő a holokauszt-túlélő, illetőleg lengyel bevándorló szerepkörével; Alma kezébe Bruno Schulz-novellát ad, s elküldi Izraelbe bát-micvára a nagyszülőkhöz, ahol a Siratófalnál nem Istennek, hanem apjának ír levelet. Lásd, olvasó, ennek a generációnak már ilyen értelmezhetetlen a viszonya a gyökereihez. A legelevenebb megnyilvánulása ennek a problémának, ugyanakkor éppen az identitás paródiájaként is értelmezhető, ahogy Madár talál követendő mintára a Héber Iskola gondnokában, Mr. Goldsteinben, aki ugyancsak „lámed-váv”-nak gondolja magát. A kisfiú izraeli repülőjegyre gyűjt, s bárkát épít a következő vízözön esetére. Pszichológushoz viszik, aki arra kéri a gyereket, írja le, mi minden történik vele egy nap. Így kerülnek Madár feljegyzéseibe a következő kommentárok: „Ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy szomorú vagyok.” „Ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy mérges vagyok.”
Különös könyv. Meg akar rázni. Csakhogy. Túl kíméletes. Alfonso Cuarón forgat belőle máris hollywoodi produkciót, aki filmre vitte a Harry Potter harmadik kötetét. Lehet ebből a regényből is szélesvásznú mozit csinálni, a visszaemlékezős slonimi képeket szigorúan fekete-fehérrel fényképezve. Csakhogy.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 25. szám
