Kovács István könyve a lengyel történelem sorsfordulóiról
Népszabadság * Varga Lajos Márton * 2006. június 27.
Kovács István legendákat és tényeket szembesített Kép: Rédei Ferenc Kovács István a XX. századi lengyel sors fordulóit kulcsszavakkal nevezi meg, ezek tagolják, teszik megközelíthetővé, áttekinthetővé tárgyát is: Pilsudski és a lengyel állam újjászületése, a Molotov-Ribbentrop-paktum és Lengyelország negyedik felosztása, Katyn, a földalatti lengyel állam oktatáspolitikája, a monte-cassinói csata, az 1943-as varsói gettófelkelés és az 1944-es varsói felkelés, Gomulka és 1956 lengyel októbere, a Szolidaritás: Lech Walesa és Wojciech Jaruzelski. Szakmailag is izgalmas vállalkozás.
A monográfia anyagából elsőnek 1995-ben, azaz tizenegy éve készült el egy fejezettel, a lengyel zsidóság 1940 és 1944 közötti végpusztulását és a lengyelek hozzájuk való viszonyát taglaló tanulmánnyal a Múlt és Jövő számára. Tudni kell, hogy a Jad Vasem kitüntetettjeinek több mint egyharmada lengyel – legalábbis ez volt az 1990-es évek elején az arány -, s a zsidók segítéséért a nácik több mint hatszáz lengyelt végeztek ki. A segítségnyújtás minden formájáért halálbüntetés járt a megszállt lengyel területeken. Ezt azért említi, mert előbb az amerikai, utóbb pedig az angol és a francia történetírás, de főleg a politikai publicisztika a lengyeleket igyekezett Auschwitzért, Majdanekért, Treblinkáért és a többi kisebb-nagyobb halálgyár működtetéséért felelőssé tenni.
Arra, hogy mit jelentett a lengyel XX. század mint kutatási probléma, azt mondja: a lengyelség történetében és persze a történetírásban is sok a legenda, az öntanúsítás, az önigazolás, a történeti gondolkodásban az ideológiai és politikai szempont, a rítus, sok a történelmi emlékezetet meghatározó kánon. Bizonytalanok tehát a fikció és a tény, az emlékezet és a valóság közti határok. De hát mindez abból is következik, amit ő a lengyelek irigylendő tulajdonságának tekint. Hogy nem ismerik a reménytelen helyzetet. Így voltak képesek újabb és újabb szabadságharcok, börtönbüntetések, száműzetések vállalásával, történelmi legendák, családi hagyományok teremtésével túlélni az 1795-ös végleges felosztással bekövetkezett rabság 123 évét. És közben hatalmas kultúrát teremtettek.
Külön probléma, hogy nem csak egy lehetséges története van a múltnak, s a történész munkája az elbeszélőé, azaz a történteket sokféle módon mondhatjuk el: a történelem tehát mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik. És persze az ember – ahogy mondják – maga a stílus. Ez esetben is fontos, hogy a mondat és a gondolat épsége összhangban legyen. A hazudozó vagy gyűlölködő, a politikai számítástól vezetett történész, még ha élvezetes módon ad is elő, lelepleződik, hiteltelenné válik. Sok ilyen van – teszi hozzá Kovács István.
A kérdésre, hogy mit tekint könyvéből a legfontosabbnak a magyar közgondolkodás és a történeti tudat szempontjából, egy anekdotával válaszolt. Amikor 1956 márciusában hivatalosan 3000 példányban – a valóságban több tízezerben – kinyomtatták és a pártszerveknek megküldték Lengyelországban Hruscsov XX. kongresszuson elmondott, Sztálint leleplező titkos beszédét, az országban fellobbanó (és a felgyülemlett politikai feszültséget levezető) viták során egy olsztyni lakos a következőket mondta: „Elvtársak, súlyos felelősség nehezedik ránk: gondolkodnunk kell.” Voltaképpen az ő szavait tartja a könyv legfontosabb, mostanra is érvényes üzenetének: gondolkodnunk kell.
Kovács István (61 éves) József Attila-díjas költő, műfordító, a történettudományok kandidátusa, volt krakkói főkonzul, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel tanszékének alapítója, jelenleg a Történettudományi Intézet főmunkatársa, közel húsz könyv szerzője. Új, 650 oldalas, Európánál közreadott munkája, a Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél, a XX. századi lengyel történelem sorsfordulóiról ad képet. Alapmű.
