Ágoston Vilmos
Diszkriminatív kiállítás az Ernst Múzeumban
Kezdjük a végén. Remélem, kellően megdöbben Keserü Katalin igazgatónő, amikor azt írom, hogy ez az „etnikai kisebbség és kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében” témával szervezett, Közös tér című kiállítás – annak ellenére, hogy egy eldugott sarokban, felvételről okos szavakat intéz hozzánk egy tévéképernyőn Kaltenbach Jenő, a kisebbségi ombudsman – a magyar diszkriminációs gondolkodás mintapéldája. A kiállításon ugyanis az derül ki, hogy a romáknak nincs hazájuk. Erre különben Duray Miklós is utalt megnyitóbeszédében, amikor arra serkentette a romákat, hogy vegyék fel a kapcsolatot az „indiai nagykövettel”. Mintha azt sugallta volna, hogy ott van az ő anyaországuk. Merthogy mindenkinek kell egy anyanemzet. Remélem, a politikus is sejti, hogy a cigány testvéreknek itt van nemcsak az anyjuk, de a fater-landjuk is. A kiállítás termeinek felosztásából és elnevezéséből világosan kiderül, mire gondolok. A termek feliratai: Magyarország, Kárpátalja, Szlovénia, Erdély, Szlovákia, Vajdaság, Romaművészet, Romareflexiók.
Ezek szerint hol laknak a romák? Feltehetően a művészetben. És valóban Csámpai Rozi fotója, Orsos Teréz, Oláh Mara, Oláh Jolán festményei, Huszár Tibor szociofotói, Magdalena Frey fotómontázsa és Ráczné Kalányos Gyöngyi festményei kiemelkednek az előző tárlatokon már többször bemutatott neves alkotók közismert művei közül. De jelentősen eltérnek néhány giccsszerető (Makovecz Anna, Szemán Öcsi Ferenc), valamint a tárlat meghirdetett koncepciójához egyáltalán nem illeszkedő, Magyarországon Makovecz Imre nevével társítható organikus építészet (Litomericzky Nándor, Abonyi C. Péter, Pásztor Péter) templom-, épület-, térfotóitól és azoknak tervrajzaitól is. Mintha ezt igazolná Junghaus Tímea katalógusban közölt tanulmánya is, amelyben meglepődve olvassuk: „A többségi kultúra szerkezete, gyakran kirekesztő kanonizációs rendszere nem áll készen arra, hogy befogadja a roma közösség irodalmát, képzőművészetét, zenéjét és az előadó-művészeti alkotásait. (…) A többségi társadalom így régi előítéletei szerint alkot képet a roma kultúráról.”1 Éppen az elmúlt század nagy képzőművészeti alkotásai a legjobb bizonyítékai annak, hogy ez így, általános érvénnyel nem igaz. Nincs „etnikai alapú”, többségi művészettörténeti kánonrendszer, és amikor a különböző „előjelű” kultúrpolitikusok a fenti szempontokat érvényesíteni akarták a művészeti munkák értékelésekor, az mindig a csődhöz, a képzőművészet felszámolásához, gondolati diktatúrához, a tematikus giccsművészethez vezetett. Éppen ez a tárlat lett volna jó arra, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét: nem az etnikai hovatartozás csoporttudata a döntő, hanem a műalkotás. Sajnos ettől messzire vezettek a szervezők céljai. Ők elsősorban a nagymagyar célokat, érdekeket és millenniumi nosztalgiát (Szombathy Bálint) akarták körüljárni. Ebbe viszont alig fér bele a romák művészete.
Az ország és történelmi területi elnevezések alapján igen nehéz tájékozódni. Ugyanez a rendezői igénytelenség figyelhető meg egyes képaláírásoknál is: Szemán Öcsi Ferenc Önarckép matyó ruhában, lepkével, valamint az Önarckép unokával című festményei mellett a 2000-es keletkezési dátumot írják a képaláírásra, míg a művész képén „Öcsi 96” és „Öcsi 97” látható. A vajdaságiak külön termet kaptak. Szemlátomást az ő témakeresésüket tartották a legfontosabbnak. A megnyitó is ebben a teremben zajlott. Mintha a 70-es, 80-as évek kelet-európai legjobb avantgárd képzőművészetének stílusjegyei térnének vissza, de sokkal direktebb, politikai, „magyar-magyar” konfrontációs tartalommal.
A múzeum elektronikus honlapján2 megpróbálnak javítani az országnevek és a történelmi-földrajzi nevek sajátos káoszán. Ott viszont megtoldják a felsorolást azzal, hogy néhányuk neve után zárójelbe odaírják: „magyarországi roma művészek”. Ennek megint diszkriminációs illata van. Miért csak a romák neve mellé írnak etnikai megjelölést? Ők nem éppen olyan magyarországi művészek, mint a többiek? Ha már nem is tették őket egy terembe a „mieinkkel”. Vagy, ha nem Magyarországon élnek, akkor miért nem lehetett az illető országhoz sorolni?
Ez a tárlat csupa kérdés.
A meghívón ugyan sem a művészek neve, sem a rendező művészettörténészek, kurátorok neve nem szerepel, csak az, hogy megnyitó beszédet mond Duray Miklós. Na meg a sok kisebbségpolitikai rendezvény felsorolása. A megnyitóra viszont példás gyorsasággal és kitűnő reprókkal elkészült a katalógus és ebben már azt is feltüntetik, hogy a „kiállítás és a kiadvány fővédnöke dr. Sólyom László köztársasági elnök”.3
A megnyitón Keserü Katalin, az Ernst Múzeum igazgatója új fogalommal ismertette meg a közönséget. Köszöntötte a művészeket és a jelenlevőket az összes „kisebbségi régióból”. Azt tudjuk, hogy vannak statisztikai régiók, vannak földrajzi vonzáskörű gazdasági, netán történelmi régiók, de a kisebbségi régió fogalma még elemzésre vár. Talán az igazgató asszony úgy képzeli, hogy vannak olyan régiók, ahol kisebbségek élnek, és vannak olyanok, ahol csak többségiek laknak? Vagy az is lehet, hogy a kisebbségek csak a határon túl élnek, és azok ott „régiókban” helyezkednek el, ezért „kisebbségi” a régió? Ha van kisebbségi régió, akkor kell lennie többségi régiónak is. Még szerencse, hogy a katalógusban Ablonczy Balázs fiatal történész eloszlatja a definíciós homályt, és megmagyarázza, mit kell értenünk Kárpát-medencén: „kisebbségi kérdés a Kárpát-medencében (ez a mai magyar közbeszédben gyakorlatilag a történelmi Magyarország szinonimája)”.4 Aha. Tehát a kisebbségi régió tulajdonképpen a határon túli „magyar”(?) területek szinonimája lenne, ahol magyarok élnek kisebbségben. Ezek szerint ne gondoljon senki valamilyen általánosan vett kisebbségi létállapotra, hanem elsősorban azokról a „kisebbségi régiókról” van szó, amelyeket elcsatoltak a történelmileg magyar Kárpát-medencében. Ezt kissé elhomályosítja, majd pontosítja a honlapon olvasható ajánlás: „a közép-európai régió mai, problémákkal terhes, felkavart életében” stb. Ismét törhetjük a fejünket az új, homályos kifejezésen. Mi az a „közép-európai régió”? Ez feltehetően megint a történelmi Magyarország szinonimája. Szemmel láthatóan Keserü Katalinnak igen tetszik a régió szó, mert tanulmányában számtalan formában használja. Egy másik formája: a „geopolitikai régió”. Feltehetően ugyanarra gondol: a hajdani, stratégiai nagyságunkra… A másik kérdés, ami ugyanezen „koncepció” mögött azonnal felmerül: vajon ismét tematikus kánonokat keresünk századunk képzőművészetében (lásd nemzeti idolok, elfajzott művészet, proletkult és szocreál)? Ha igen, akkor melyik az a módszer, amelyikkel vizsgálni tudjuk az „anyanemzethez” kötődő „témákat”? Vajon van-e egyáltalán az „anyanemzetnek” képzőművészeti témája? Aztán, hol lakik az anyanemzet? Pl.: Magyarországon? Akkor hogyan viszonyul, mondjuk egy romániai magyar képzőművész „tematikus” alkotása egy magyarországi román képzőművész munkájához? Vajon aki Magyarországon lakik, az automatikusan a magyar anyanemzet tagja? Ha nem, akkor majd állandóan meg fogják vizsgálni, hogy ki az az alkotó, aki a magyarországi „anyanemzethez” tartozik, és csakis az ő tematikus munkájához mérik a határon túli magyart? Nehogy véletlenül egy zsidót, cigányt, tótót, rácot, bunyevácot, vendet képzeljenek a határon túliak anyanemzetük képzőművészének. Ez vajon diszkrimináció? Szóval, mi a kiállítás koncepciója? Hogy „témákat” keres a képzőművészetben. Akkor ez egy olyan politikai célú, tematikus kiállítás, amelynek során olyan művészeket (és barátaikat) hívtak meg az egykori történelmi Magyarország mai területéről (vagy Nyugatról), akiknek van „nemzeti” témájuk. Ezek szerint nem elsősorban a műalkotásokat kell keresni ezen a tárlaton, hanem meg kellene vizsgálni, hogy melyek ezeknek a művészeknek a nemzeti (etnikai) témái. Korábban – a régi átkosban – a témaválasztás számonkérését művészetellenes koncepciónak tartották, és a képzőművészek harsányan tiltakoztak a dogmatikus szemlélet ellen. Persze voltak, akik tematizáltak. El is nyerték a szocialista haza élbrigádja címet. Változnak az idők, ma már neves művészek és művészettörténészek is nevükkel és művükkel támogatják a politikusok nemegyszer zavaros céljait.
Aztán Keserü Katalin felolvasta a Magyar Köztársaság elnökének üzenetét.
Az elnöki üzenetektől rendszerint azt várja a hallgatóság, hogy legyen rövid, lényegi, tömör, és még ha patetikus, akkor is kikezdhetetlenül általános érvényű, hogy minél többen magukénak érezzék, mert nemcsak egy nemzet, hanem az egész ország nevében szól most hozzánk elnökünk. Megmondom őszintén, azt is elvártam volna, hogy moderálja ezt a korlátlan fogalmi csapongást és fantáziálást. Úgy gondoltam, jogász alapképzettsége révén, szót ejt majd arról, hogy Magyarországon van egy kisebbségi törvény (1993. évi LXXVII.). Esetleg kitér arra, hogy mi jó ebben, mi rossz, vagy ha nem, felsorolja, hogy hány kisebbség van – nem a Kárpát-medencében -, hanem legalább Magyarországon. Nincs minden államelnöknek írói tehetsége, ezért feltehetően összehívja tanácsadóit, és megíratja üzenetét, amelyet mi kellő áhítattal végighallgatunk. Sajnos, áhítatunk átcsapott a rémületbe. Feltehetően nem tanácsadóival íratta a cikornyás, hosszú üzenetet. Vagy ha igen, annál szomorúbbak leszünk. „A kisebbség és a kulturális identitás a Kárpát-medencében alcímet viselő kiállítás akkor nyílik meg, amikor a magyar nemzetpolitika újragondolása elodázhatatlanná válik, de ennek szempontjai nem állnak készen – üzente Sólyom László. – A kortárs képzőművészet komoly segítséget képes nyújtani.” Nem egészen értjük, hogy a magyar nemzetpolitika újragondolásához miként várja elnökünk a segítséget a képzőművészettől? Nem hinném, hogy úgy értené, mintha a művészet a politikát szolgálná. Netán kötelező nemzeti színekben? Az is lehet, hogy nem így gondolja és egészen másfajta segítséget vár a művészektől. Ezek után sajnos az egész üzenet túlnyomó része arról szólt, hogy miként alakult „az anyaország lakossága és a határon túlra került nemzetrészek viszonyának” története. Szubjektív visszaemlékezés a 70-es évekre. Fogalmi tisztázás nélkül. Nem derül ki, hogy a mai Kárpát-medencében nemcsak a magyar határon túlra került nemzetrészek „a kisebbségek”, és arról sincs szó, hogy ennek a tárlatnak a meghirdetett célja nem az anyaország és a határon túli magyar kisebbségek, hanem általában „az etnikai kisebbség a Kárpát-medence művészetében”. Mert a létező „Kárpát-medencében” – még ha ezt némely politikusok nem óhajtják tudomásul venni, akkor is – nemcsak határon túli magyarok élnek kisebbségi helyzetben, hanem, bármilyen furcsa, de vannak itt határon belül is, többek között románok, szlovákok, szerbek, németek, örmények stb. Azoknak is vannak kisebbségi és többségi sorban élő egyénei, közösségei és magányos művészei. Erről már nem illene megfeledkezni. Az üzenet küldője mégis azon töpreng: „át kell gondolni, hogyan képzeljük a magyar nemzet jövőjét. Ebben maguknak a kisebbségbe került magyaroknak a szándéka az alapvető.” Álljunk meg egy szóra! Az egész magyar nemzet jövőjét a kisebbségbe került magyarok szándéka határozza meg? Érdekes alárendelés. Nem a környező országokkal (ahol románok, szlovákok, szerbek, szlovénok, ukránok stb. is élnek) történő kiegyensúlyozott kapcsolattartás határozza meg a magyar nemzet jövőjét, hanem a „kisebbségbe került magyarok”-kal történő kapcsolatkeresés. Ezek szerint itt nem kisebbségi, hanem többségi kérdésről van szó: hogyan lehetünk többségében magyarok. Minden jel arra utal, hogy az üzenet küldőjét is kérdések gyötrik. Az nem zavarja, hogy ezekre már volt elég válasz a magyar történelemben. „Ez a kiállítás elementárisan felveti a kérdést, mitől magyar egy határon túli magyar festő vagy szobrász művészete? Szükséges-e ehhez valamilyen kultúrgyökerű vagy egyéb hagyományos út, például stílusjegy, motívum (…)? Elég-e, ha az alkotó magyarnak tartja magát? Kell-e hozzá magyar tájékozódási pont, a magyar kánon figyelembevétele? Valóban megkerülhetetlen a működési hely szerinti állam művészetéhez való viszony. Már a képzéstől kezdve az érvényesülésig. Követelheti-e magáénak a területén működő művészt az illető állam?” Amint látjuk, az elnöki kérdésfelvetés mögött egy hermetikus nemzetállam képe körvonalazódik, amelyik akár ki is sajátíthatja a művészt, meghatározza a nemzeti stílusjegyeit és próbára teszi a művész nemzeti ellenálló-képességét.
Ez a gondolkodásmód igen hasonlít Duray Miklós bevezetőjének érvelésére. Az üzenet küldőjében fel sem merül az az egyszerű gondolat, hogy netán a kisebbségek is jól érezhetnék magukat a „közös térben” (a nem tiszta magyar Kárpát-medencében) és nem feltétlenül kell tragikus harcot folytatniuk a többségiek ellen. De ilyen helyzet megteremtésére nem törekszünk. Vajon miért nem? Mert az előző kérdések logikája nem ebbe az irányba halad, hanem a nemzeti elkülönülés, a hangsúlyozott nemzeti identitás keresése és kanonizálása a cél. „Első témánkat lezárva azonban arra szeretnék rámutatni – hallgatjuk az üzenetet -, hogy a kisebbségi képzőművészetben különösen élesen vetődik fel a többségi kultúrához való viszony, az integráció és a kisebbségi azonosság vállalása. Az a kettős identitás, amelyet egyre több kiállító művész vall, nagyon fontos léthelyzet a jövőre nézve. Nem pusztán a kettős kötődés ténye, hanem a minősége.” A szónokinak tűnő kérdések mellett új gyöngyszemekkel tágul a fogalom – dzsungel. Mi az, hogy kisebbségi képzőművészet? Van többségi művészet, és ezzel szemben van egy kisebbségi? (Picasso most már többséginek vagy kisebbséginek számítható?) És mi az, hogy a kettős kötődés minősége? Van minőség nélküli kettős kötődés? Az ember csak úgy kötődik, de nincs minősége? Az elnöki válasz: „Itt ugyanis két értékrendbe való tudatosan menő illeszkedésről van szó.” Vajon mit ért két értékrenden? A két nyelvet, két országot vagy két kultúrát? A román képzőművészeti értékrend szöges ellentéte lenne a magyarnak, a szlováknak vagy a szerbnek? A kérdésre részben válaszol a következő mondattal: „Eközben százezrekre rúg és nő azoknak a száma, akik idegen környezetbe vándorlás vagy vegyes házasságból való származás folytán már csak törik a magyart és tört identitással rendelkeznek. A szórványgondozásnak rájuk is ki kellene terjednie, hiszen egy tudatos többes identitás jobb, mint az egyetlen pusztuló.” Ha jól értjük az üzenetet, akkor csak az a minőségi képzőművész, aki nem töri a magyart, nem vándorol idegen környezetbe és nem származik vegyes házasságból? Ezt érti a minőségen? Mintha elfelejtettük volna, hogy kisebbségi képzőművészek kiállításának megnyitóján vagyunk, nem a nagy nemzeti álmok televényén. Aztán egy félmondatot kap a magyarországi „cigányság” integrálódása is, mint a legnagyobb kisebbségünk, akiknek a problémáival is foglalkozni kell. „Természetesen az elvont kérdések a tárlat hátterében vannak” – folytatja Sólyom László. Sajnos ez sincs így. Több szerző némely munkájára is a harsány politikai témavezetés a jellemző. Így Elekes Károly: Himnusz (a Székely himnusz sorait vivő babái), Szombathy Bálint-Ótos András Határ című DVD-je, Zsáki István Rosszemlékű dátum (2005. december 5.), Szombathy Bálint Millenniumi képek, a visszatérő emlékezet, Ózsvár Péter kerámiái, Ütő Gusztáv performance-a a megnyitón stb. Ezen a tárlaton nem az a döntő, hogy mi a viszony a kisebbség és a többség között, hanem milyen viszony alakult ki a határon túli magyar kisebbség és az új Magyarország között. Ez különösen szembeötlő a vajdaságiak munkáin, akik most szembesültek nemcsak az európai kirekesztettséggel, hanem az új magyar határral is. Korábbi műveiken ez a problematika éppen annyira nem szerepelt, mint ahogyan a szlovéniai Király Ferenc munkáin sem láthatók. Jellemző, hogy egyetlen román szerepel a tárlaton, a Franciaországban élő Bunus Ioan. Neki sem az ott készült munkáit láthatjuk, hanem Elekes Károlyhoz címzett mail-artjait. Keserü Katalin erről azt írja: „…különleges jelenségnek számít a transsylvanizmus jegyében magukat magyarnak valló román művészek esete”.5 Ez a transzszilvanizmus tökéletes magyarországi félreértése. Ott ugyanis több népnek és kultúrának a békés egymás mellett élésének és kölcsönhatásának eszményét szerették volna elérni, nem azt, hogy mindenki váljon magyarrá. Míg az üzenet küldője, a köztársasági elnök csak kérdéseket fogalmazott meg a művészet nemzeti mibenlétéről, addig a gyakorló kisebbségi politikus már a „mészi” kánonokat is meghatározza. Mit mondott Duray? Amit annak idején Zsdanov is követelt a művészettől: „A művész évezredes feladata, környezetünk és a megélt valóság lényegének hiteles ábrázolása. Ez elől nincs menekvés.” Ugye ismerősek ezek a mondatok? Hát még a fenyegetés: „Ami ezen kívül esik, annak megkérdőjeleződik értéke és a hitelessége.” Sajnálatos, hogy a területi autonómiáért síkra szálló politikus tagadja a művészi autonómiát.
Végül még egy idézettel búcsúzzunk az üzenettől: „Ez a tárlat azonban dokumentuma a mi viszonyulásunknak is a kisebbségi kérdéshez és a magyarság jövőjéhez.” Ez igaz. Egy olyan tárlat, amelyik a Kárpát-medence Közös tereként nem vesz tudomást a környező országokban élő többségi alkotókról, se a többi kisebbségekről, csak a kisebbségi magyarokat tekinti kisebbségnek, és a romákat leszámítva még a magyarországi kisebbségekről sem óhajt szólni, szomorú dokumentuma „nemzeti” szemléletünknek. Ez lenne majd az „új” magyar nemzetpolitika? Sajnos, kár óriási pénzeket költeni arra, hogy elkészüljön a király új, nemzeti ruhája.
(Részletek egy tanulmányból. Bővebben a romániai A Hétben lesz olvasható.)
1 Junghaus Tímea: Kapunyitás, A roma kortárs művészet Magyarországon. In: Közös tér, Common Space, Az etnikai kisebség és a kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében. Ernst Múzeum, 2006. 74. o.
3 Közös tér, i. m. belső borító.
4 Ablonczy Balázs: Kisebbségi kérdés a Kárpát-medencében. In: i. m., 7. o.
5 Közös tér, i. m. 23. o.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 25. szám
