„A magyar irodalom legelegánsabb írója”
Válogatás Kosztolányi Dezső Esti Kornél kalandjai című művének német kritikáiból
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai (Die Abenteuer des Esti Kornél). Németre fordította Christina Virágh. Rowohlt Kiadó, Berlin, 2006. 190 oldal, 17,90 euró
A két világháború közötti magyar irodalom Németországban manapság hihetetlen népszerűségnek örvend. Különösen Márai Sándor és Szerb Antal hagyományos, jól ápolt, olykor egyenesen nosztalgikus regényeit ünneplik a kritikák, s ezek a könyvek a bestseller listák csúcsain találhatók. Nem olyan könnyen érthetőek, mint az előbbi szerzők művei, cserébe azonban meglepőbbek, modernebbek, mélyebbek és mulatságosabbak is Kosztolányi Dezső írásai, aki lírikus, esszéista és regényíró is volt egyben, továbbá Shakespeare-t, Oscar Wilde-ot, Hölderlint és Rilkét fordított magyarra. A magyar irodalom nagy megújítójaként tartják számon, Néró, a véres költő című regényéhez Thomas Mann írt 1926-ban dicsérő előszót. (…)
Az Esti Kornél-történetek második kötete, mely a költő halálának évében jelent meg, budapesti, párizsi és zürichi történeteket tartalmaz, egymással összeegyeztethetetlen világokról tudósít, ám könynyedén egyesíti a frissességet az eleganciával. Christina Virágh fordításában, melyről sosem jut eszünkbe, hogy fordítást olvasunk, hisz nyelvezete olyan tiszta és gördülékeny, most a magyarul nem tudók előtt is megnyílik a lehetőség, hogy kedvencükké váljon ez a nagy író, s különös főhőse.
(Papst M.: Könyvek. Esti Kornél kalandjai, Neue Zürcher Zeitung, 2006. január 29.)
*
Ha választhatnék, hogy milyen bútorként szeretnék újjászületni, tudom, mit választanék: kávéházi asztal szeretnék lenni. Nem feltétlenül Bécsben. Egy budapesti kávéházi asztal is egész jó lenne. Úgy a húszas évek közepén. És csak azért, hogy találkozhassak Kosztolányi Dezsővel, Magyarország legnagyobb kávéházi költőjével és szellemi kalandorával. Akkor keletkezésük helyén hallhatnám a történeteket, melyek ebben az immár második Esti-kötetben most megjelentek. A történetek Esti Kornél kalandos világába és gondolkodásmódjába nyújtanak betekintést. A hazugságról szólnak, a halálról, az életről, a kávéházról, s mindarról, ami még ezeken kívül létezik. Minden csillog-villog, minden nagyon szövevényes, minden olyan álomszerű. S mindennek aztán 1935-ben vége lett. Ó, bárcsak kávéházi asztal lehettem volna.
(Elmar Krekeler: Röviden és tömören. Esti Kornél kalandjai, Die Welt, 2006. február 4. )
*
(…) Kosztolányi a húszas években rövid idő alatt öt regényt írt, ezek közül négy hamarosan németül is megjelent: A rossz orvos elég gyenge regény egy házaspárról, akik hanyagságból és takarékosságból hagyják meghalni gyermeküket. („Kár volt az időért”, írta bele könyvem egyik előző tulajdonosa, s egy másik kiegészítette: „Igen, és a nyomdafestékért is” – a könyvet nem is adták ki németül azóta sem.) Nem sokkal ezután azonban megjelent a Néró, a véres költő és legfőképp: az Édes Anna, az 1919-es magyar tanácsköztársaság bukása után játszódó cselédlányregény. Ezt a könyvet Hans Magnus Enzensberger felvette a „Die Andere Bibliothek” kötetei közé, és ez a regény még az ott összegyűjtött kincsek közül is kiragyog: egy cselédlány szenvedéstörténete, aki olyan szelíd és igénytelen, hogy végül elkövet egy kettős gyilkosságot, egy olyan társadalom tanulmányrajza, mely a politikai változások idején teljesen elveszti a fejét, és legelőször etikai normáitól válik meg. Egy haragvó bohém író regénye, aki a jó modor és az együttérzés ütköztetéséből csodás szikrákat csal elő. Prózájának eleganciája és tisztasága mellett igencsak elhalványul sok minden, amit kortársai úgynevezett „elkötelezett irodalom”-ként publikáltak. (…)
Kosztolányi a legnagyobb kitartással ábrázolja újra és újra azokat a momentumokat, melyekben valaki éppen ellopakodik valahonnan, elszökik, határozatlan céllal útnak indul, nemritkán egyenesen a halálba. Természetesen aztán még az elutazásnál is borzalmasabb a visszatérés, mint ahogyan például a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása című novellában, melyben egy hevesen megsiratott halott lány jelenik meg kedvesénél – harminc percet kapnak, de semmi közük már egymáshoz, s így Krisztina unalmában már tíz perc múlva elbúcsúzik.
Különösen a Kosztolányi alteregójáról, Esti Kornélról szóló novellaciklusban tér vissza gyakran ez a motívum: hogy ketten beszélni szeretnének egymással, de csak elcsépelt fordulatokat, szóvirágokat tudnak mondani. Az egyik beszélgetőpartner beteg gyerekéről beszél, a másik pedig készülő irodalmi művéről, s bár mindketten elismerik a másik mondandójának fontosságát, mégsem képesek érdemben reagálni rá. Ha pedig két ember szívélyesen elbeszélget az élet legfontosabb kérdéseiről, s nagy egyetértésben meg is válaszolják azokat, akkor ez – a bolgár kalauzról szóló elbeszélésben – pont amiatt lehetséges, mert nem ugyanazt a nyelvet beszélik.
Mióta 1999-ben Magyarország volt a Frankfurti Könyvvásár vendége, s ebből az alkalomból Kosztolányi ötödik regényét is lefordították németre, az Esti Kornélról szóló novellák képezték az utolsó sürgős hátralékot a német könyvpiacon. A berlini Rowohlt kiadó Korának hőse címen két éve megjelentette az első kötetet, melyet most követ a második. Esti Kornél kalandjai összegyűjtött elbeszélések, melyek az első kötetbe, mely 1933-ban jelent meg először, nem kerültek bele, s van is közöttük néhány, melyeket valóban nem hiányoltunk volna feltétlenül.
Nagy részük azonban, leginkább a késői novellák az íróra jellemző játékosság és közvetlen komolyság különös keverékét tükrözik. (…) Sok közöttük az olyan szöveg, melyek szintén az eltűnés lehetőségeit firtatják. Esti Kornél szerint a világ vége egyáltalán nem borzalmas, legalábbis, ha az ember teljes részletességgel előre elképzeli. A világ vége egy lépés az űrbe, a szabadság nagy pillanata, melyben minden fontolgatást magunk mögött hagyhatunk, az individuum momentuma. Ezt olvashatjuk az utolsó Esti Kornél-történetben, melyet Kosztolányi röviddel halála előtt írt, s mely a kötet záró darabja.
Mivel ebben a kötetben minden megtalálható, ami igazán jellemző erre a szerzőre, mert a melankólia, a mohó életvágy, s a halállal szembenézni képes bátorság oly szorosan fonódnak itt össze, ez a könyv olyan kivételes hagyaték, melyet csak ritkán kap az utókor. S mivel Kosztolányi tárcáinak, kritikáinak, verseinek, s további novelláinak német fordítására valószínűleg egy ideig még várnunk kell, talán egyszerűen meg kellene már tanulnunk magyarul.
(Tilman Spreckelsen: Felejtsétek el Márait! Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. február 5.)
*
(…) Összesen huszonhárom drágakő, csak forgácsok, de jól csiszoltak, tömör foglalatban. Kosztolányi erős iróniával ír hasonmásáról, amivel csak még inkább hangsúlyozza stílusának könnyedségét. Gondozott prózája csakis az irodalom iránti elkötelezettséget tükrözi, elzárkózik az emberi cselekedetek etikai értékelésétől. Egy-egy pillanatra bevilágít az élet banális zugaiba, s ott meglepő igazságokat fedez fel.
Esterházy a legelegánsabb magyar íróként méltatja Kosztolányit, akinek eleganciája messze radikálisabb tudott lenni, mint Szerbé vagy Máraié. Igazi szerencse, hogy Christina Virágh fordította a könyvet, ez a poliglott fordító, akinek anyanyelve magyar s irodalmi nyelve a német. Így Kosztolányi prózájának lenyűgöző mondatszerkezeteiből semmi sem vész el, vagy talán, ami még szerencsésebb: azt, aminek a fordítás révén természetszerűleg veszendőbe kell mennie, helyettesíti valami mással, ami a német nyelv sajátja.
E miniatúrák főszereplői a szavak és a mondatok. S a német mondatok méltósággal viselik magukon az eredeti magyar személynevek díszeit. Talán Christina Virághra kellett várnunk, a magyar irodalom tehetséges szószólójára, ahhoz, hogy Kosztolányi végre bemutatkozhasson a német olvasóközönségnek.
(Harald Loch: A furfangos Esti Kornél kalandjai, Hamburger Abendblatt, 2006. február 11.)
*
Kosztolányi Dezső a huszadik század első harmadában a magyar irodalom fenegyereke volt. Nyilvánvalóan ellenkezett volna belső természetével, hogy egyetlen műfaj mellett kötelezze el magát. Regényeket írt, verseket és esszéket, Heinét, Rilkét, Shakespeare-t és Hölderlint fordított. Talán legnépszerűbb regénye az Esti Kornél, melynek címszereplője olyan elevenre sikeredett, hogy később egy elbeszéléskötetben is további életteret követelt magának. Az Esti Kornél kalandjai című kötet 1936-ban jelent meg először, Kosztolányi halálának évében.
Ugyanebben az évben a magyar parlamenti választások során erős jobbratolódás következett be, s az antiszemiták nyeregbe kerültek. E véletlen életrajzi, irodalmi és történelmi egybeesés révén Kosztolányi elbeszélései egyfajta hagyatékként is értelmezhetők. Egyik utolsó kötete volt ez a könyv a nagyvárosi, kávéházi irodalmi korszaknak. (…)
Noha krónikus pénzügyi zavarban szenved, Esti Kornél megajándékozza magát egy párizsi úttal, mert ott minden más, mint a provinciális, piszkos Budapesten. Azt, hogy magyarnak született, Esti valóságos életrajzi sértésnek tekinti, életfogytiglani blamázsnak. Valószínűtlen, hogy íróként valaha sikereket érjen el. Valódi tehetsége a válsághelyzetek spontán megoldásában bontakozik ki, erről tanúskodik minden kalandja: Hogyan kell méltósággal távozni egy elegáns zürichi étteremből, ha az előételnél döbbenünk rá, hogy a várhatóan magas számla miatt a főételnek még a gondolatát sem engedhetjük meg magunknak. Hogyan társalogjunk intelligensen egy ambiciózus írónővel annak 1308 oldalas kéziratáról, anélkül, hogy akár csak egy sort is olvastunk volna belőle. Hogyan vigasztaljunk meg egy reménytelen helyzetben levő költőt és egy depressziós patikust.
Esti villámgyorsan átlát minden helyzetet, s szinte azonnal meg is van rá az ötlete, hogyan vágja ketté a gordiuszi csomót, vagy hogyan meneküljön meg valami kellemetlenségtől egy kis hazugság segítségével, vagy az igazság kisebb korrekciója révén. Irigylésre méltó, akinek megadatott ez a tehetség. Esti maga azonban nem értékeli saját adottságát, mert teljes mértékben fogva tartja őt irodalmi becsvágya: tragikomikus figura, aki könnyedén birkózik meg a mindennapok legkülönbözőbb nehézségeivel, bizarr próbatételeivel, anélkül, hogy tudatában lenne, hogyan is csinálja.
Úgy tűnik, Kosztolányi sosem fogy ki az ötletekből – szívesen élnénk át hősével még több kalandot. Azonban ezek a történetek egy olyan világ hagyatékának részei, mely a novellák megírása után hamarosan romba dőlt. Esti Kornél e világ egyik utolsó képviselője, ironikus, melankolikus városi alak – az a fajta életművész, amely csakis abban a letűnt korban létezett.
(Tobias Heyl: Hogyan kell egy könyvről társalogni, anélkül, hogy olvastad volna? Süddeutsche Zeitung, 2006. április 5.)
*
Kosztolányi Dezső 1885 és 1936 között élt, pontosan abban a fényes korban, mikor a német nyelvterületeken is különleges tehetségű írók alkottak: Musil, Kafka, Rilke és Hofmannsthal. Kosztolányi – a nyelvújító, Márai és Szerb Antal mestere, a magyar irodalom legelegánsabb írója, akit honfitársai mindig csodáltak – egészen 2004-ig rejtve maradt potenciális német nyelvű rajongói elől.
2004-ben jelent meg először a Korának hőse. Esti Kornél vallomásai című regény, melyet a kritika az egekig magasztalt, mint például: „Kosztolányi Dezső zseni volt, sőt, talán egy isten.” De bárhogyan is fogalmazzunk: Kosztolányi valóban magával ragadja az olvasót. S most az Esti Kornél kalandjaival megjelent a második kötet is, mely Kosztolányi alteregójának életéről mesél.
A kötet huszonhárom fejezete 1927 és 1935 között keletkezett. Váltakozó perspektívából számolnak be Esti Kornél életéről és gondolatairól, aki – egyszer idős férfiként visszatekintve, máskor megint szertelen ifjúként vagy egy külső szemlélő által ábrázolva – vonaton utazik keletről nyugatra, vagy budapesti kávéházakban, illetve barátainak lakásán üldögél. Játékos lelkű esztéta, könnyen táguló erkölcsi érzékkel, hencegő, fecsegő irodalmár, művelt koponya, aki folyton egy újabb csínyen töri a fejét, nyelvi és gondolati kísérleteket eszel ki, szellemes aforizmákat gyárt, könnyed világfi, és világra szólóan mulatságos figura. (…)
A legcsodásabb, legmélyebb és nyelvileg leginkább kiművelt történet a Barkochba, melyben Kosztolányi finom karakterképet alkot az 1920-as évek háború utáni, illúzióktól megfosztott, feladatok nélküli generációjáról, s csodálatosan ábrázolja, hogyan öntik ezek a fiatalemberek minden tehetségüket (melyet sehol máshol nem hasznosíthatnak) fantasztikus kávéházi nyelvi játékokba, gondalti akrobatikába. S ha úgy szól a feladat, hogy a magánhangzók közül csak az „e” használható, akkor „a katonaság egyszerűen fegyverekkel felszerelt emberek fegyelmezett serege”.
(Julia Kospach: Kell egy pofon? Berliner Zeitung, 2006. május 18.)
Válogatta és fordította Sárossi Bogáta
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 25. szám
