Forrás: Népszava

A botlókő 10x10x10 cm-es, és mindig valamilyen ház, lakóépület elé rakják, bele a járdába. Ahol ilyen kő van, abból a házból egy ember eltűnt. Németországban a botlókövek száma ma meghaladja a tízezret: Berlin, Düsseldorf, Stuttgart, Köln, Bonn, Nürnberg, Freiburg, Lübeck, Hamburg, Halle, Essen… és Bréma. Ez év április 19-én az egyik brémai újság arról számolt be, hogy Németországban elsőként itt raktak le botlókövet egy magyar eltűntért, egy bizonyos Schächter Lászlóért. Az első magyar botlókő letételekor Bréma városának kórusa énekelt, a járdára brémai kisiskolások tettek virágszálakat, Schächter László fia, a hatvan éves Kárpáti István meg sírt, mikor a felesége, egy Gestapo-listáról azoknak a nevét sorolta, akik előbb Magyarországról tűntek el, azután pedig a schutsenhofi koncentrációs táborban. A Gestapo dokumentumai alapján a neuengamme-i koncentrációs tábor 65-550-es számú foglyából, a harmincnégy éves magyar gomb- és ziherejsztű-ügynökből mindössze egy jegygyűrű maradt. A gyűrűt ma fia, Kárpáti István, a Magyar Rádió egykori munkatársa viseli. Időnként megpuszilja, azután sír.

Az ember élete olyan, mint egy puzzle, mondja Kárpáti. Össze lehet rakni. Hat és fél éves voltam, amikor sírtam és olyanokat kérdeztem, nekem miért nincsen apukám. És a nevemet is szégyelltem, mert csúfoltak érte az iskolában, azt hajtogatták, hogy “suszter-májszter kaptafa, csirizes a valaga…” Anyám annyit mondott apámról, hogy meghalt. Meghalt a háborúban, és ezért is volt jó, amikor jött az a bácsi, a Kárpáti Áron, akitől azt kérdeztem, megfoghatom-e a kezét. Ő lett a nevelőapám, mert bemutatták az anyámnak, hogy itt egy rendes zsidó ember, és amikor úgy döntöttek, hogy szerelem nélkül is egybekelnek, anyám előbb elment a Schächterekhez, az én apai nagyszüleimhez és azt kérdezte, mama, hozzámehetek-e Kárpáti-Krausz Áronhoz… Az ember élete olyan, mint egy puzzle… apám, Schächter László és anyám, Grünberg Klára szerelemből házasodtak össze, de együtt még egy esztendőnyi időt sem tölthettek, mert apámat vitték munkaszolgálatra. És bár Szárhegy Erdélyben volt, anyám egy nap útra kelt, hogy elmondhassa neki az örömét: gyermeket vár. Apám hallani sem akart róla, és az anyja – ki vallásos zsidó asszony volt – is azt hajtogatta, ez egy rossz idő, s el kell engem vetetni. De anyám olyan szerelemmel szeretett, hogy apám beleegyezését elnyerve, “44-ben megszült, és körülmetéltetett. Amikor nyolc hónapos lettem, apám nem bírta tovább, látni akart. Szerzett egy papírt, hogy élelmiszer vételezésére hazajön… Meg is érkezett, aztán negyvennyolc órán belül elvitték: följelentette őt a házmester. És a menet már indult is volna, amikor a tiszt az anyámat és engemet a sorból kilökött. Egy ideig a rokonoknál bujkáltunk, aztán a gettóban éltünk, aztán megint bujkáltunk, mert anyám nem bírta és kiszökött… Megpróbálok nagyon őszinte lenni, ezért mondom azt, hogy engemet ez az egész zsidó probléma hosszú ideig nem érdekelt, talán azért, mert új apám s vele új nevem lett, aztán mert feleségnek sem zsidó lányt választottam… Az igazi édesapámról többé senki nem hallott, egy ember eltűnt. Abban az időben nem ő volt az egyetlen, Kertész Imrét, az írót is egy buszról szállították le, és ő utána sem maradt volna semmi, ha … A hatvanas évek elején aztán egyre többet beszéltek egy németországi, egy arolseni címről. Hogy létezik egy olyan dokumentumtár, ahová a harmadik birodalom iratanyagai kerültek. Apai nagyanyám reménykedett és levelet írt. Egy hónap sem telt bele, s közölték apám fogolyszámát, két-három hónap múlva pedig megérkezett az, ami megmaradt belőle: egy jegygyűrű. Így, ekkor tudták meg, hogy a Teréz körút 33-ból a neuengamme-i koncentrációs táborba került.

*

A neuengamme-i koncentrációs láger Hamburg belvárosától mindössze húsz kilométerre található. Nyolcvannál is több külső táborával, ez, a neuengamme-i volt az észak-német térség központi koncentrációs lágere, ahol 1938-tól 1945-ig mintegy 55 ezer fogoly pusztult el. A láger halotti könyvének adatai szerint 1943-ban havonta 332-en haltak meg, 1944 decemberében már 2594-en, vagyis naponta 84-en. Kezdetben a tetemeket még a környékbeli temetőkben hantolták el, később tömegsírokba tették, vagy elégették. A hamut komposztálták, a tábori kertészetben trágyaként hasznosították: a foglyok számára káposztát és répát, az SS-konyhának pedig paradicsomot és egyéb zöldségeket termesztettek.

A neuengamme-i koncentrációs tábor foglyait kőfejtőben és agyagbányában, klinkertégla-, és egyéb hadiüzemekben dolgoztatták. A klinkertégla üzem létrehozását maga a város, Hamburg finanszírozta, s a foglyokkal építették föl, akiket színekkel különböztettek meg: a politikai foglyok ruháját vörössel jelölték, a romákat és egyéb “antiszociálisokat” feketével, zölddel a “hivatásos bűnözőket”, rózsaszínnel a homoszexuálisokat, lilával a Jehova tanúit… A láger zsidó foglyait 1942 őszétől folyamatosan szállítják Auschwitzba és egyéb haláltáborokba. A háború vége felé az SS azért, hogy megakadályozza a foglyok felszabadítását, a foglyokat Lübeckbe vitette, ott hajóra rakták, amiket aztán 1945. május 3-án brit bombázók támadtak meg; hétezer lágerlakó ekkor pusztult el.

A háború után a koncentrációs tábor újból benépesült. Ide internálták az SS s a Nemzeti Szocialista Párt egykori tagjait. 1948-ban a koncentrációs táborból büntetés-végrehajtási intézet lett. Emlékoszlop az egykori láger területére csupán 1953-ban került, emlékhellyé 1965-ben nyilvánították. 1984 februárjában az egykori koncentrációs táborhoz tartozó épületeket Hamburg város műemlékké nyilváníttatta, 1989-ben pedig a börtönt is máshová telepítették azért, hogy az egykori lágerből végleg emlékhely legyen.(A Neuengamme-koncentrációs tábori emlékhely című kiadvány alapján)

*

Az ember élete olyan, akár egy puzzle… Azt, hogy zsidó vagyok, mondja Kárpáti, sokáig mint egy szégyenbélyeget, úgy viseltem, mert anyámék ugyan mondták, hogy zsidó vagyok, de azzá nem neveltek, ellenben a fütykösöm körülmetélve… Emlékszem, az iskolában, a vécében két fiú pisilt. Az egyik azt mondta: “pisáljunk keresztbe, mert akkor meghal egy zsidó…” És amikor jóval később lányokkal ismerkedtem, pár hét után mindig megtorpantam, és mindig akadtak lányok, akik azt mondták, akkor inkább szakítsunk. Már fél éve jártam a jövendő feleségemmel, amikor felmentem hozzájuk. Az édesapja bányamérnök volt, mondta, rendben, szereted a lányomat, csakhogy én meg nem szeretem a zsidókat. Tudja, engemet apám sorsából mindig az foglalkoztatott, miféle szenvedésen mehet át az ember, akinek ott kell hagynia a fiatal feleségét meg a kisgyerekét. Azt hiszem, az bánt ma is, hogy apám a munkaszolgálatból miattam jött haza… 2002-ben volt egy fotókiállításom a Béke Szállóban, s a kiállítást apám emlékének ajánlottam. Az volt fölírva, hogy “A 65-550-es számú fogoly a fiáról álmodott, a fia meg róla.” Apám fényképét is kiraktam, közben meg arra gondoltam, ennek a kiállításnak nem itt volna a helye, hanem ott, ahol apám bevégezte. És írtam akkor egy levelet Neuengamme-ba, az egykori koncentrációs táborba, ahová apám valamikor megérkezett, s ahonnan egy külső fogolytábor hajóüzemébe irányították, aztán amikor ezt a tábort is fölszámolták, a gyalogmenet elindult Bergen-Belsenbe, ami Brémától csak harminc kilométerre található, de hát a foglyok akkorra már olyan állapotban voltak…

Az ember élete olyan, akár egy puzzle… Egy német szociáldemokrata a neuengamme-i koncentrációs tábor lakóiról könyvet készített. Egy hatalmas hófehér, halottas könyvet, melyben semmi más nincs, csak azoknak a neve, születési dátuma és nemzetisége, akik Neuengamme-ba kerültek. Közel százezer ember. A magyarok között megtaláltam apámat is, s hogy eltemetve egy brémai temetőben van. Mivel a lágerből választ nem kaptam – a fotókiállítást eredetileg ott szerettem volna -, 2003 végén írtam egy levelet Bréma polgármesterének, hogy volt nekem egy apám, és van nekem egy fotókiállításom. Nem telt bele egy hónap, és Bréma város polgármesteri hivatalából megérkezett a meghívó. 2004 októbere, mentem ki a brémai temetőbe, de csak apám névrokonának, egy munkácsi zsidó embernek, Schächter Jenőnek a sírját találtam meg. Aztán elvittek minket az egykori láger dokumentumtárába, ahol sajnálkoztak, több dokumentum tényleg nincsen, én meg arra kértem őket, keressük akkor azoknak az iratait, akiket apám előtt és után vettek nyilvántartásba. És a Gestapo listáinak egyikén, a papír legtetején megtaláltam apám nevét. Kiszaladt belőlem a vér, rosszul lettem, kihívták a mentőket.

Brémában minden ősszel, arról a bizonyos kristályéjszakáról úgy emlékeznek meg, hogy a fiatalok előtt estére is nyitva hagyják a városházát. Mi is bementünk, s a földszinten, egy hosszúkás üvegtárlóban ott volt egy botlókő; Gunter Demnig botlóköve, és a sógornőm, aki Németországban él, arról mesélt, hogy az efféle “emlékező” botlókőből Németországban már tízezernél is többet raktak le, s hogy annak rézlemezén, legfelül az áll: ITT LAKOTT, a házban, ahová soha többé nem térhetett vissza. Annyira szerettem volna, hogy az én temetetlen apámnak is legyen köve Bréma külvárosában, ahol a barakkjuk állt, s ahonnan a foglyok reggelenként a hajógyárba elindultak… A botlókő a járdában olyan, akár egy kis temető, amibe az utca emberei csak képletesen botolnak bele, megtorpannak, elolvassák a feliratot, azután továbbmennek… Az ember élete olyan, akár egy … Évekkel ezelőtt én sem bírtam tovább, s becsöngettem a házba, ahonnan apámat 1944-ben elvitték. Kérdezték, bemegyek-e, de én csak álltam a küszöbön. Anyám ma a nyolcvanhetedik évében van és amikor arról beszéltem neki, kellene egy botlókő a Teréz körút 33 elé, kifakadt: a Bibliában is az áll, az élővel foglalkozz, ne a holttal. Persze, hogy értem őt, a felejteni akarását, ugyanakkor azt is szeretném, az emberek szembesüljenek avval, milyen fontos az ő egyetlen és megismételhetetlen életük, amely, ha tényleg olyan, akár egy puzzle, akkor az én apám, Schächter László élete miért ne fejeződhetne be a Teréz körút 33. előtt egy botlókővel.

Scipiades Erzsébet

Keretes cikkek

Hogyan lehet az emberből botlókő?

Az emberből Magyarországon botlókő úgy lehet, ha kérelmet nyújt be. A fővárosi vagy a kerületi önkormányzathoz, attól függően, kié a járda. A Teréz körút például a fővárosé, de a 33-as számú ház a terézvárosi önkormányzathoz tartozik. Kérdés persze az is, minek minősül egy botlókő. Ha nem művészeti alkotás s a felülete az 1 négyzetmétert nem haladja meg, a járda pedig a Terézvárosé, akkor elegendő egy sima építéshatósági engedély, amit aztán az önkormányzat humánbizottsága külön véleményez. Amennyiben a botlókő művészeti alkotás, akkor előbb zsűriztetni kell, amit az önkormányzat rendel meg a Budapest Galériától akkor is, ha a kő a főváros járdájában lesz. A végső döntést így is úgy is a főváros várostervezési és városképvédelmi bizottsága hozza meg, melynek titkára a botlókő ügyében pesszimista, pusztán mert a magyar járdák alatt általában közművek futnak, s azok felújítása esetén a követ ki fogja újból és újból ünnepélyesen visszahelyezni… Botlókőből Németországban ma tízezernél is több van, annak mindegyikét Gunter Demnig rakta le. Ebben az évben botlókövek lesznek Lengyelországban, Hollandiában és Ukrajnában, de akarják Bécsben és Párizsban… Terézváros alpolgármestere és kulturális osztályának a vezetője az “emlékező” botlókövek megjelenését támogatja, Kárpáti Györggyel e héten találkoznak, szerda délután 16 óra 30 perckor pedig a Magyar televízió is levetíti azt a kisfilmet, amelyben egy magyar gomb-, és ziherejsztű árus botlókövének az ünnepélyes letétele látható. A költségeket Bréma városa állta.

Kis Zoltán

Comments are closed.