Gonzo.hu
1956 decemberében egy hátrafésült fekete hajú amerikai alelnök ült – az egykorú osztrák filmhíradók tanúsága szerint – magyar menekültekkel Bécs mellett, a klosterneuburgi lágerben. November első keddjén az amerikai érdeklődés már csak azért is lanyha volt a magyar forradalom iránt – magyarázta -, mert elnökválasztás volt, s nem csak a Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök államosítási elképzeléseit – amerikai engedély nélkül – a fegyverek kritikájában részeltető angol-francia-izraeli akció miatt. Tehát november első keddjén az amerikaiak újraválasztották Ike Eisenhowert. Fejkendős parasztasszonyok, szenvedélyesen gesztikuláló ifjúmunkások, ideges értelmiségiek voltak az alelnök beszélgetőpartnerei. Az alelnöknek volt egy jó híre meg néhány rossz. A jó hír az volt, hogy az Egyesült Államok fogja befogadni a legnagyobb kontingenst a kétszázezer menekült közül, mintegy saját kollektív lelkiismeretén is könnyítve. Az alelnök rossz híre az volt, hogy hamisak a lágerben lábra kapott híresztelések az amerikai segítséggel Nyugat-Németországban és Szicíliában felállítandó szabadságharcos kiképzőközpontokról. 1945 februárjában Jaltában az akkori elnök (FDR) találkozott Sztálinnal és Churchill-lel, és mielőtt továbbutazott volna a Perzsa-öbölben horgonyzó Quincy repülőgép-anyahajó fedélzetére, hogy kebelére ölelje az akkori szaúd-arábiai királyt (akkoriban derült ki, hogy olaja van), megállapodott a két vezetővel a háború utáni Európa befolyási övezeteiről. A hátrafésült fekete hajú amerikai alelnök azt ismerte el Klosterneuburgban, hogy a tizenegy évvel korábbi megállapodás még vastagon érvényben van. Az Egyesült Államok tevőlegesen semmit nem tesz „a rab nemzetek felszabadításáért”. A hátrafésült fekete hajú amerikai alelnököt Richard Milhous Nixonnak hívták. Történetét ismerjük, példamutatóan népszerűtlen férfiú mind a mai napig.
A következő évben az oroszok műholdat juttattak a világűrbe, Amerika népe megismerte a szputnyiksokk fogalmát, keleti vonatkozásban maradt a read my lips, a dumagépezet politikája a következő évtizedekre. Magyar vonatkozásban: Kádárnak orosz hajón kellett hálnia New Yorkban, amikor először az ENSZ-be ment, Mindszentyt a hetvenes években kiengedték a Szabadság téri követségről, Cyrus Vance külügyminiszter visszaadta a koronát, Grósz Károly Disneylandbe látogatott, majd 1989. június 16. után az idősebb Bush volt az első amerikai elnök, aki eljött ide, és egy nagyszerű és koncepciózus amerikai nagykövet (Mark Palmer) előkészítése nyomán az akkori ellenzék egyenrangú fontosságú tárgyalópartnere lett. Mint az akkori állampárt. Bill Clinton vizionárius elnök volt, a balkáni háborúk és az azokat övező európai töketlenkedés nyomán belátta, a ká-európai rendszerváltások kulcsországainak (Cseh-, Lengyel-, Magyarország) üzenetértékű NATO-ba emelésének fontosságát. Megtörtént, és nagyon fontos tudnunk, hogy ez talán a legfontosabb, ami 1989 óta történt. Amerika meghatározó ereje az Új Európában nem felejthető el. De Budapesten is kérdés: mikor járunk el helyesen Bush elnökkel kapcsolatban? Dubya (George W.) példamutatóan népszerűtlen és széles körben kreténnek tartott amerikai elnök, mindebben csak Nixonhoz mérhető, ám elnököt és országot ne keverjünk. Minden gazdasági fejlődésnek, EU-s kohéziós alaphoz jutásnak stb. stb. az alapja az atlanti szövetség által garantált biztonság. Úgyhogy egy ország csakis több hangon szólhat egy hozzá ellátogató, kétséges teljesítményű amerikai elnökhöz. A nemzetközi sajtó szerint az új Kwasniewski szerepére törő Gyurcsány körbenyalja: helyes; Sólyom elnök emberijogozik: helyes; bizonyos „56-os szervezetek rosszallják az egykori szerepvállalás-hiányt: helyes; a Szabadság téren pedig antiglobalisták gyűlnek össze protestálni: helyes.
Csak az utóbbiak lehettek volna egy nagyságrenddel többen.
Vágvölgyi B. András
publicista
