Népszabadság * Kácsor Zsolt * 2006. június 24.
Annuska néném egy üveg vizet kért ajándékba unokaöccsétől, Dezsőtől, aki turistaútra Rómába utazott. Dezső ezen kissé meglepődött, de Annuska néném megmagyarázta a dolgot: nem akármilyen vizet kért ám, hanem vatikáni vizet. Úgy hitte – szigorúan vallásos katolikus lévén -, hogy a vatikáni víz csodatévő erővel bír.
– Hiszen az a víz Szent Péter sírja mellett folyik – jelentette ki áhítattal nagynéném, és nem volt elnéző azokkal szemben, akik e tényből nem következtettek azonnal a vatikáni víz általa feltételezett és megelőlegezett csodás erejére.
Dezső szentül megígérte, hogy a Vatikánvárosban turistaként tett látogatásából egy üveg vízzel tér haza, és ígéretét meg is tartotta. Annuska néném elsírta magát, amikor a Rómát látott unokaöcscse az egyszerű műanyag palackot átnyújtotta neki.
– Íme, fél liter víz – közölte szárazon és jelentőségteljesen Dezső kuzin, mire Annuska néném keresztet vetett, és az ajándékot a nagyszobáját uraló szekrénysor központi polcára helyezte.
Az a bizonyos polc egyfajta oltárként funkcionált ezután: hamar került mellé Krisztus-kép, kereszt és rózsafüzér, Annuska néném vallásos meggyőződésének megannyi kelléke. De a legfontosabb mind közül a vatikáni víz volt, az egyszerű félliteres műanyag palackban.
S akkor elkezdődtek a csodák.
Annuska néném közölte, hogy mióta a vatikáni vizet a polcon tartja, elmúlt a hátfájása. Három hónappal később egy makacs szemgyulladása ért véget, rá egy félévre pedig Annuska néném közölte: nincsen szüksége többé altatóra, képes az egész éjszakát immár háborítatlanul végigaludni, s ennek a csodás fordulatnak minden bizonnyal a vatikáni víz lehet az oka. A kiterjedt rokonság kétkedve fogadta a híreket, Sanyi bátyám a térdét csapkodta, úgy nevetett, de Annuska nénémet nem lehetett meggyőzni. Meg is haragudott Sanyi bátyámra, s dühében majdnem lezsidózta, Sanyi bátyám ugyanis – nagy a család – izraelita volt, amit Annuska néném megbocsátott neki, de a vatikáni vízen való röhögést a haláláig nem bocsátotta meg. Így halt meg – öt évre rá, hogy a vatikáni vizet a központi polcon elhelyezte.
Szegény Annuska néném sohasem tudta meg az igazat.
Dezső nem árulta el neki – amit amúgy később az egész rokonság megtudott -, hogy ő bizony elfelejtett az ajándékról gondoskodni Vatikánvárosban. Itthon, a Keleti pályaudvaron jutott eszébe az Annuska néninek tett ígéret. Fogott hát egy műanyag ásványvizes palackot, elballagott vele az egy szökőkúthoz, és merített jó félliternyi budapesti vizet.
– Tán megteszi ez is – vakarta meg a fejét.
Mégis Dezső volt közöttünk az egyetlen, aki az Annuska néni által említett felgyógyulásokon egyáltalán nem csodálkozott.
Ugyanis a vatikáni víz meghamisítása során nagyon furdalta a lelkiismeret. Szégyellte magát, amiért erről az egyszerű ajándékról elfeledkezett. Úgyhogy – legalábbis később így mesélte – bizonytalan mozdulatokkal a kút vizével jókora keresztet vetett a műanyag palackra:
– Ezennel vatikáni vagy! Punktum! – szentelte meg a maga módján a vizet.
Kicsit félrehordott ugyan a keze – merthogy nem volt a mi Dezsőnk gyakorló keresztény -, de azért kereszt volt, amit vetett. Kétségtelenül egy kereszt.
