Passz
Amikor Ghána válogatottja a második gólját is belőtte Csehország kapujába, az afrikai csapat hátvédje, bizonyos John Paintsil örömében egy izraeli zászlót húzott elő a sportszárából, és a partvonalhoz szaladva lobogtatni kezdte a közönségnek. Akkor én azt gondoltam, hogy ezzel Ghána csapatának annyi, az accrai kormány pedig örülhet, ha néhány diplomáciai jegyzékváltással megússza.
De nem. A világ nagyvonalúan átlépett saját magán, és így van ez rendjén.
Itt van persze a kérdés, hogy mi történik akkor, ha a ghánai hátvéd, teszem azt, palesztin zászlót húz elő örömében, vajon mit szólt volna ehhez a világmédia. A kérdés akadémikus, annál is inkább, mert a palesztinoknak nincs értékelhető focijuk, Izraelnek pedig van. Olyannyira, hogy John Paintsil egyenesen a Hapoel Tel-Aviv csapatában játszik, s ebben a minőségében a közönség kedvence. A ghánai szövetség szóvivője, miután kötelességszerűen elnézést kért az egész arab világtól, elmondta, hogy a játékos ezzel a gesztussal csak a szurkolóinak akarta megköszönni a rajongást, mellesleg amikor a legutóbbi izraeli kupadöntőben lőtt gólt a csapata, ghánai zászlóval szaladt körbe a pályán, és a tel-avivi közönség tombolva ünnepelte.
John Paintsil ilyen ember, különféle zászlókat hord a sportszárában, csapata pedig egyre gólképesebb, ám emiatt nehogy már békefenntartó erőket kelljen ráküldeni.
Ennyi és nem több. Azért mondom ezt ilyen kategorikusan, mert nem vagyok kint Németországban, így aztán minden szépet és jót elhiszek a világbajnokságról, amit csak látok a tévében. A tévében pedig azt látom, hogy a világ a focivébé alkalmából egyszerűen nem vesz tudomást saját magáról: példának okáért a nemzeti himnuszok alatt elmarad a tradicionális fütyülés, afrikai labdaérintésnél nincs huhogás, a nagyközönség tojik a rasszizmusra, politikai, vallási, ideológiai ellentétekre, a meccs immáron nem országok közötti háború, még az utcákon sem.
A focimese eljutott oda, amikor már a világ törvényei nem illenek rá. Én például azon kaptam magam, hogy nem a brazilok, de nem is az argentinok vagy az angolok a kedvenceim, hanem az elefántcsontpartiak, de úgy ám, hogy nem sok közük van Elefántcsontparthoz, hiszen minden játékosuk Angliában, Franciaországban futballozik, amiből az következne, hogy akkor nyilván angol vagy francia focit játszanak, feltéve, hogy volna ilyen, mert például a legjobb angol csapatokban már alig van angol. Amivel csak azt akarom mondani, hogy szép lassan értelmét veszti futballvébén nemzeti sajátosságokról, pláne identitásról beszélni, ekképpen a zászló is farsangi kellék, nem pedig maga a nemzet, nincs „üzenete”, még ha sportszárban hordva egyelőre még szokatlan is.
Nincs mese, ennyire nemzetközi még sohasem volt a nemzetek futballja, és ezt nem is olyan nehéz elviselni, pláne mióta nem vagyunk érintve, mert nincsen magyar futball, nincsen tehát tét sem, és ilyen állapotban minden mesét örömmel bevesz az ember. Nézi a futballvébét, de nem országokat lát, hanem egy futball nevezetű játékra szerveződött társulatokat, amelyeknek tagjai ugyanazt a pecsétet kapták az útlevelükbe. Ha pedig ez így van, akkor miért ne lehetne Tel-Aviv következő futballsztárja egyenesen egy palesztin csatár, akit az izraeli közönség percekig ünnepel a győztes gól után.
Aztán meccs után mindenki megy a háborúba.
Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom publicistája
