Népszabadság * Návai Anikó * 2006. június 24.
RICHARD DREYFUSS Haragszom Richard Dreyfussra. Háromnegyed órát fecsegett velem mindenféléről, beleértve új filmjét, a Poseidont, csak azt hallgatta el gondosan, hogy pár hete Pesten járt. Ráadásul az Operában, ahová egyik családi barátja hívta meg, aki énekel. Jó, jó, diszkrét magánút volt ez a pesti, sőt, ha egész őszinték akarunk lenni: újabb nászút. Dreyfuss ugyanis március 16-án megnősült. Szentpétervárról „importálta” Hollywoodba szám szerint harmadik feleségét.
– Hogy kerül a csizma az asztalra? Mármint hogy kerül egy orosz asszony egy hollywoodi legenda közelébe?
– Először is, Szvetlána tényleg szentpétervári, de tizenkét éve Amerikában él. Másodszor pedig, már úgy elcsépeltük a megismerkedésünk történetét, hogy inkább nem is mondom, mert kilúgoznám belőle a varázst. Nézze, 58 éves vagyok. Csak egy hülye számít lángoló szerelemre. Erre jön egy nő, és csodát tesz velem. Velem, aki úgy élte le az életét, hogy Oroszországból vándoroltak ki az őseim, de zsidó vagyok. Punktum. Nem orosz, hanem zsidó. Nem is lengyel, hanem zsidó. És magyarázom Szvetlánának, hogy az oroszok sose ismernék be, hogy létezik orosz zsidó, mint ahogy a lengyelek se, hogy lengyel zsidó. Ő meg szépen rávezetett, hogy bizonyos tulajdonságaim kicsit se zsidósak. Viszont tipikusan oroszosak. Például, hogy akkora nagy lelkem van, mint egy ház. Meg hogy a végtelenségig romantikus vagyok. Úgyhogy végre tisztába jöttem magammal. Orosz zsidó vagyok.
– Tényleg romantikus lehetett a nászútja azon a tengerjárón.
– Maga csak ne becsülje le a Queen Maryt! Áthajókáztunk rajta New Yorkból Londonba meg vissza, és rá két napra elkezdtem forgatni a Poseidont. Na, ehhez mit szól? Úgyhogy töviről hegyire végigjártam azt a hajót, és elképzeltem, milyen érzés lehet…
– Egy katasztrófa. Már elnézést, de egy percig se fordult meg a fejében, hogy ebben a korban esetleg sérülékenyebb az ember?
– Úszni azért még tudok, ha mászni annyira nem is! Inkább az zavart, hogy beszorítottak abba a három oldalról zárt díszletbe, és hiába mondták, hogy a negyedik oldala nyitott, ha oda tették a kamerát, ami teljesen elzárta, nekem meg belül kellett kapálóznom, rugdalóznom. Undok egy dolog volt. Épp tegnap kérdezte valaki tőlem, ha megválaszthatnám, hogyan csekkolok ki az életből, áramütéssel, klausztrofóbikus fulladással vagy tűzvésszel? Azt mondtam neki, öregem, maradjunk abban, hogy inkább szép csöndesen átalszom a másvilágra. De az is várhat egy darabig.
– Sokat dolgozik, de keveset forgat. Miért?
– Mert már nem akkora öröm a mozizás. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy a számomra igazán fontos dolgokat folyton elodázom azzal, hogy ha majd egyszer megnyerem a főnyereményt, majd akkor… Aztán egy szép nap rájöttem, hogy a főnyeremény csak nem jön. A filmezést meg már nagyon unom. Nincs kedvem kaparni érte már annyira, meg aztán szerep se nagyon akad, amiért érdemes lenne. Nem mondom, ha civilizált körülmények között ajánlanak munkát és meg is fizetik, én se vagyok ellensége a pénznek. Mint most, a Poseidonban. De inkább azt csinálom, amit szeretek. Meg ami sikerélményt ad.
– Vagyis tanít.
– Korábban is tanítottam. Most viszont tanulok. Október óta az oxfordi St. Anthony College kutatóintézetében dolgozom, mint főmunkatárs és egy tanmenetet próbálok összerakni az amerikai oktatási rendszer számára, hogy az itteni általános iskolákban újra vezessék be az állampolgári ismereteket mint tantárgyat. Vagyis hogy a gyerekek tanulják meg, hogyan működik egy tisztességes köztársaság. Ugyanis szomorú és nevetséges, de ez teljesen kimarad a mai amerikai tanrendből. Az egyik kedvenc projektem irodalmi jellegű, de ne gondoljon semmilyen lírára. Azt próbálom kidolgozni, hogyan lehet megtanítani a kölyköket, hogy logikusan, józanul, kérdőjelekkel afejükben használják az eszüket. És indulatok nélkül, érvekkel vitatkozzanak. Nem Bushról, nem is a republikánusok kontra demokraták vitáról, hanem magáról az országról. Az, hogy ez ma tökéletesen fehér folt az amerikai iskolákban, sokkal jobban bánt, mint az, hogy kéményseprők igazgatják a gyógyszeripart, vagy hogy idióták irányítják Hollywoodot.
– Ha már Hollywoodot említette, tényleg bántóan lecsupaszított nyári filmek dömpingjét látjuk. Hova lett az árnyalt forgatókönyvírás, a kifinomult színészi munka, az igényes rendezés?
– Legjobban a forgatókönyvírást bombázták szét. Az egyik barátom a Harvardon tanít, és egyszer megkért, hogy legyek vendégelőadó. Mondom a srácoknak, tegye föl a kezét, aki forgatókönyvíró akar lenni. Páran jelentkeztek. Szóval ti beéritek azzal, hogy még negyedik befutók se vagytok, nem hogy dobogósok? Mert manapság Hollywoodban a forgatókönyvíró egy senki. Leadja a munkát, aztán mások szétverik, amit csinált. A forgatókönyvírás ma már csak képek egymásutánja és töménytelen számítógépes trükkfelvétel. A dialógus ott kullog a sor végén. Ha egyáltalán…
– Örülök, hogy azért nem ment el teljesen a kedve a filmtől.
– Nézze, ha olyan civilizált rendezővel dolgozhatok, mint Wolfgang Petersen, aki szerintem rosszul teszi, hogy öltöny-nyakkendőben kacsázik, mert neki legalább jól állna a léderhózni. Petersen egy úr. Először is, mert szeret otthon vacsorázni. Ami már önmagában garantálja, hogy a lábunkat nem tesszük ki a városból, tehát végig a Warner stúdióban forgatunk, hogy Petersen, aki a hegy túloldalán lakik, időben hazaérjen. Ami azt jelenti, hogy mi is otthon vacsorázunk.
– Több mint negyven évet töltött ezen a pályán, volt fönt is, lent is, minden díjat megnyert, ami megnyerhető. Mi a mérleg?
– Hogy nincs olyan, aki az egész életét diadalmenetben tölti, kivéve azt, aki 18 éves korában megdicsőül, aztán rögtön meg is hal. Steven Spielberg talán az egyetlen, akire passzol, hogy az élete habos torta, bár egy párszor ő is azért mellényúlt. Én nem számítottam se erre, se arra. Benne volt a pakliban a siker is, a bukás is. Annak mindenesetre örülök, hogy időben kiszálltam a hajtásból.
– Pedig ma is főszerepeket játszhatna, ha követné néhány kollégáját a plasztikai sebészhez…
– Na jó, akkor most őszinte leszek. Ha majd betöltöm a 95-öt, az orromból, a fülemből, meg a számból lógnak a csövek a kórházban, és valaki feltalálja a tökéletes hajbeültetést, legyen szíves szóljon!
Hollywood, 2006. június
1947. október 29-én Brooklynban született. Apja ügyvéd, üzletember, anyja békeaktivista és alkalmi szinésznő. Az Oscar-történelem legfiatalabb „legjobb színésze” 29 éves korában nyerte el a díjat a Hölgyem, Isten áldja főszerepéért, s ezzel azonnal az élvonalba került. Dreyfuss 9 éves korában kezdte a pályát egy Los Angeles-i színházban, majd televíziófilmek sokaságában játszott. Filmen apróbb szerepekben mutatkozott be, többek között a Diploma utánban (The Graduate). A hatvanas évek végén visszatért a Broadwayra. 1973-ban robbant be a moziban a Dillinger főszerepében, melyet George Lucas Amerikai graffitijának főszerepe követett. A 70-es években Steven Spielberg ma már klasszikus számba menő filmjeinek (A cápa és a Harmadik típusú találkozások) hőse volt, s ezt követte a Neil Simon darabjából filmre írt Hölgyem, isten áldja, melyért Oscart nyert. A 90-es években visszatért a Broadwayra, ahol a Halál és a leányka c. darabban játszott (Glenn Close-zal és Gene Hackmannel). Legújabb filmje a Poseidon. Dreyfuss háromszor nősült. Két fia és egy lánya van.
