„Európa az iszlám gyarmata lett” – állította Oriana Fallaci olasz írónő abban a könyvében, amelynek állításai miatt tavaly Adel Smith, az Olasz Muzulmánok Szövetségének elnöke, szélsőséges muzulmán vezető tavaly tavasszal beperelte a Bergamói Bíróságon. A per múlt héten vette kezdetét. Az írónő úgy döntött, hogy nem vesz részt az eljárásban, amely szerinte a szólásszabadság megcsúfolása, s első lépés az iszlámot kritizálók elleni boszorkányüldözéshez. Fallaci ezért biztos elítélésében is, de az olasz közvélemény jelentős része mellett immár baloldali politikusok is kiállnak az írónő és a szólásszabadság mellett.
A vádló, Adel Smith egyébként többször is gyalázta a zsidó és a keresztény vallást, a katolicizmust éppúgy, mint a kereszténység egészét, egy ízben pedig Fallaci megölésére is felszólított A harag és a büszkeség kijelentései miatt. Ezért Smith érzékenysége igencsak egyoldalúnak tűnik, a Bergamói Bíróság eljárása – jelesen, hogy helyt adott a keresetnek – vitatható. Most néhány szemelvényt közlünk a könyvből, amelyekben Fallaci az iszlám európai térhódítását taglalja. Az elmúlt évek eseményei alapján az olvasóra bízzuk annak eldöntését, hogy Smith-nek vagy Fallacinak van-e inkább igaza.
(…) nem könnyű bátornak lenni egy olyan országban [Franciaországban], (…) ahol nem kevesen akarják eltörölni a francia alkotmány azon cikkelyét, amely 1905 óta szigorúan elválasztja az egyházat az államtól, és a cikkellyel együtt minden törvényt, amely tiltja a poligámiát, a feleség eltaszítását, az iskolákban folytatott vallási térítést. Ahol tíz éve egy colmari francia-török lányt a saját családja, azaz az anyja, fivérei, nagybátyjai halálra köveztek, mert a szerelme katolikus volt, és hozzá akart menni. („Jobb holtan, mint megbecstelenítve” – ez volt a család kommentárja.) Ahol 2001 novemberében, azaz két hónappal szeptember tizenegyedike után, Galeriában, Korzikán egy francia-marokkói diáklányt az apja huszonnégy késszúrással végzett ki, mert arra készült, hogy hozzámegy egy korzikaihoz, aki szintén katolikus volt. („Jobb az életfogytiglan, mint a szégyen” – ez volt az apa kommentárja) (…) Ahol nemrég köteleztek egy parasztot, hogy távolítsa el keresztet, amit a búzaföldjén állított (a saját mezején), mert „ennek a vallási szimbólumnak a látványa feszültségeket okoz a muzulmánokkal”. Ahol az iszlám arrogancia el akarja törölni az iskolákban Voltaire és Victor Hugo „szentségtörő” szövegeit. A biológiatanítás szentségtörő szövegeivel együtt, amely tudomány „szemérmetlen, mert a testtel és a nemiséggel foglalkozik”, és a biológiatanítással együtt el akarja törölni a torna- és úszásórákat, azon sportokat, amelyeket nem lehet burkahban vagy csadorban űzni.
(…) Az iszlámmal a londoni Times mindig nagyon-nagyon nagylelkű volt. Már a nyolcvanas években helyt adott olyan dorgálásoknak, mint amilyet a londoni nagymecset főintézője intézett Margaret Thatcher felé. Ebben felhívta figyelmét, hogy az „Egyesült Királyság muzulmánjai nem tűrhetnek sokáig egy olyan külpolitikát, amelylyel a miniszterelnök az ő pániszlám érzelmeiket támadja.” (…) az európai iszlám offenzíva stratégiai bázisa nem Franciaország, az ő Marseille-ével és hivatalosan tíz százaléknyi muzulmánjával. Anglia az, szolid két és fél százalékával. Mert Angliában, nem Franciaországban élnek az offenzíva agytrösztjei. A teológusok és az ideológusok, akik elméletbe foglalják. Az imámok, akik vezetik. A politikusok, akik támogatják. Az újságírók és értelmiségiek és kiadók, akik propagálják. Az olajbankárok és a bájgúnárok, akik finanszírozzák. Azaz a sejkek, az emírek, a szultánok, akik London legszebb palotáit és szállodáit birtokolják.
(…) anélkül, hogy számításba vennénk a „normális” pakisztáni vagy afgán vagy jordániai vagy palesztin vagy szudáni vagy szenegáli vagy maghrebi bevándorlókat, akik tartózkodási engedéllyel élnek Angliában. (…) És az emberek óriási többségében semmilyen vágy nincs a beilleszkedésre. Mert ott sem tesznek mást, mint hogy a soknemzetiségű, sokvallású, sokkultúrájú társadalomról prédikálnak, de a muzulmánok ott is azzal válaszolnak, hogy foggal-körömmel védik saját identitásukat. Az identitást, amit mi nem védünk. A sokkultúrájú társadalmat ott sem nagyon akarják. A beilleszkedést még kevésbé. (…) Létezik Angliában egy úgynevezett „Muzulmán Parlament” nevű szervezet, amelynek az elsődleges célja az, hogy emlékeztesse a muzulmánokat, hogy nem kötelesek tiszteletben tartani az angol törvényeket. „Egy muzulmán számára a hatályos törvények tiszteletben tartása, abban az országban, amely vendégül látja, fakultatív. Egy muzulmánnak a sariának kell engedelmeskednie, és kész” – mondja alapító okiratuk. (…) De nem csak ennyit: az angliai „Muzulmán Parlament” egy „Nagy-Britanniai Iszlám Államot” akar. Egy olyan államot akar, amely engedi a poligámia legalizálását, a válás helyettesítését a feleség elbocsátásával, eltörölné a nemi koedukációt nemcsak az iskolákban, de a munkahelyeken, a közlekedési eszközökön is. Vonatokon, repülőkön, hajókon, csónakokban, távolsági buszokon, autóbuszokon, villamoson, liftben… (Liftekben is, igen.) (…) És természetesen a lehető legnagyobb számban akarja megtéríteni a keresztényeket. Ezt akár vegyes házasságokon keresztül – amely házasságokat az imámok bátorítják, mert egy vegyes házasság feltétele, hogy a nem muzulmán házasfél áttérjen Allah hitére, és hogy sarja az iszlám vallásban nőjön fel – akár a köz indoktrinálásán keresztül. Ezt a tevékenységet az új-beavatottak, mint az extücsök Cat Stevens most Juszuf Iszlam lelkesen gyakorolják. Ugyanis megtagadván a rockot, Mister Cat Stevens-Juszuf Iszlam évek óta kizárólag Mohamednek dedikált zenét komponál. Továbbá négy Korán-iskolát igazgat, amelyeket a multikulturalizmus iránti hódolatból az angol kormány támogat anyagilag.
(…) Talán mert a nyolc évszázados iszlám igát nem heverték ki, és túl sok spanyol hordja még vérében a Koránt, Spanyolország az az európai ország, ahol az iszlamizáció folyamata a legnagyobb spontaneitással történik. És az az ország is, ahol ez a folyamat legrégebben tart. (…) Anélkül, hogy a kormány közbelépett volna. És anélkül, hogy a katolikus egyház nyugtalankodott volna. 1979-ben az ökumenizmus jegyében a kordovai püspök egyenesen megengedte, hogy az áldozat ünnepét (…) a katedrális belsejében celebrálják. „Mind testvérek vagyunk.” Az engedélyezés néhány problémát okozott. A feszületeket kilakoltatták. A Madonnákat feldöntötték, a bárányok belsőségeit a szenteltvíztartókba dobták. Így a következő évben a püspök elküldte őket Sevillába. (…) Granadában egy ahhoz hasonló valóságot hoztak létre, amely azokban az években felemésztette Bejrútot, és most a francia, angol, német, olasz, holland, svéd, dán városokat emészti. És felmerül a nagy kérdés, amely több, mint két éve marcangol: de hogyan jutottunk idáig?!?
