Forrás: Heti Válasz

Balla Eszter, kultura@hetivalasz.hu

„Nincs kinevezés, szerződés, semmi sincs, tehát minden van” – mondta talányosan Daniel Barenboim, amikor bejelentették, hogy nem fő-zeneigazgatóként, hanem első számú vendégkarmesterként a Scala maestrója címmel ezentúl ő vezeti a nagy hírű milánói operaházat.

A 62 éves argentin-izraeli zongorista-karmester személyében először kerül nem olasz művész a dalszínház élére. Vajon azt jelentenék a rendkívüli körülmények, hogy Barenboimot, aki a szezon végével búcsúzik a Chicagói Szimfonikusoktól, de megtartotta igazgatói posztját a berlini Staatsoper élén, átmeneti megoldásnak tekintenék Milánóban? Vagy a súlyos gazdasági válsággal küzdő Scala szoros együttműködése a berlini Staatsoperrel mindkét intézmény előnyére válna?

MUTI ÉS A SZTRÁJK

II. János Pál pápa halálának napján, 2005. április 2-án Riccardo Muti csendben benyújtotta lemondását. A viszony olyan ellenségessé vált a szakszervezet által támogatott társulat és zenekar, valamint a diktatórikusnak tartott fő-zeneigazgató között, hogy Milánó polgármesterének megbízottja volt kénytelen közvetíteni – sikertelenül – a két fél között, az olasz parlament pedig napirendre tűzte a Scala-botrányt, és már kormánybiztos kinevezését fontolgatták.

A társulat petíciókkal, sztrájkokkal tiltakozott az autokratikus Muti ellen, aki a személyi kérdésektől a műsorpolitikáig mindenben egymaga kívánt dönteni. A Scala 16 millió eurós deficitje ellenére sem volt hajlandó a kommersz ízlés felé kormányozni a színházat, netán musicalt játszani. A 19 éves Muti-éra mégsem a dicstelen távozással vonul be a zenetörténetbe, hanem annak a tökéletes- ségre törekvő karmesternek az eredményeivel, aki a zeneszerző iránti alázattal nyúlt minden műhöz, nem engedve semmiféle csonkítást, akár operát dirigált, akár a Scala szimfonikus zenekarát (amely egyébként június 12-én Budapesten, a Művészetek Palotájában lépett fel Daniele Gatti vezetésével). A Claudio Abbadótól örökölt Scalában Muti olyan ritkán hallott műveket is műsorra tűzött, mint Gluck, Cherubini, Spontini, Poulenc kompozícióit. A Muti-korszak Scalája magas színvonalú, de tradicionális dalszínház maradt, amit Európa más nagy operaházaival ellentétben elkerültek a kihívó, botrányos színpadra állítások.

Az ő idején újították fel a Scala épületét, amelyet 2004. december 7-én fényűző pompával adtak át Milánó védőszentje, Szent Ambrus napján ugyanazzal az operával – Salieri LEuropa riconosciuta című művével -, amivel 1778- ban a színházat megnyitották. Az ünneplés óriási volt, de a háttérben már forrongott a társulat.

MUTI UTÁN

Muti távozása után a tapasztalt francia Stephane Lissnert, az aix-en-provence-i fesztivál atyját nevezték ki főigazgatónak, akinek a társulat kibékítése, új pénzforrások előteremtése, a deficit csökkentése és új fő-zeneigazgató keresése is feladata volt. Lissner nem siette el Muti tisztségének betöltését, és egy évig vendégkarmesterekkel – Maazel, Chailly, Gardiner, Abbado, Jeffrey Tate – dolgoztatott. A 2005-2006-os szezont az eredeti tervek szerint Muti nyitotta volna meg Mozart Cosi fan tuttéjával, ám helyette a harmincéves angol „gyermekmaestro”, Daniel Harding vezényelte Mozart Idomeneóját, kiválóan. Az idei évadról érdemes megjegyezni, hogy három magyar énekes, Polgár László (Anyegin), Rost Andrea (Rigoletto) és Komlósi Ildikó (Ariadne Naxosban) is sikerrel lépett fel Milánóban.

Bármennyire vonzó a világ legelegánsabb operájának fő-zeneigazgatói posztja, a jelen körülmények között nem sokan tolongtak érte. A leginkább körüludvarolt Riccardo Chailly nem hagyta volna ott az újonnan elfoglalt lipcsei operát és a Gewandhaust, Daniele Gatti pedig a londoni Royal Philharmonic Orchestrát a Scala kedvéért.

INGÁZÓ ZENEIGAZGATÓ

A kényszerhelyzetben Barenboim megbízása sok tekintetben érthető. Neve hallatára megnyílhatnak a mecénások pénztárcái. Nemcsak elismert karmester, de köztiszteletben álló békeaktivista, aki kivívta az olaszok szeretetét dirigensként és zongoristaként egyaránt. Európa két nagy dalszínházának, a berlini Staatsopernek és a milánói Scalának közös produkciói pedig a reklámfogáson túl anyagi megtakarítást is jelentenek. Barenboim kiváló politikus, aki rögtön felismerte, akkor boldogulhat Milánóban, ha csak a zenére koncentrál, és a színház egyéb ügyeibe nem szól bele.

De mennyire lehet meghatározó egy ingázó zeneigazgató, aki mellesleg a világ egyik legelfoglaltabb művésze? A szkeptikusok szerint Barenboim azt csinálja majd Milánóban is, mint máshol – a betanítást asszisztenseire bízza, s ő a főpróbától dirigálja majd az operákat. Az elismert Wagner-dirigens Barenboimnak éppen az olasz operák finomságával, könnyedségével volt baja, és ha tudta, el is kerülte vezénylésüket.

Barenboim terveiről annyit már tudni, hogy egy szezonban két operát fog vezényelni Milánóban. Az is biztos, hogy 2007 novemberében ő dirigálja Verdi Requiemjét Arturo Toscanini halálának 50. évfordulóján. Nagy várakozás előzi meg a 2007-2008-as szezon nyitódarabját, Wagner Trisztán és Izoldáját Barenboim vezényletével, Patrice Chereau rendezésében.

Kérdés persze, hogy mit szólnak majd az olaszok az eddig nemzeti kincsként őrzött Scala „globalizálásához”, és mennyiben kívánja támogatni az új olasz kormány a milánói operát. Barenboim sikere elsősorban ezen múlik majd.

LA SCALA

A SCALA FŐ-ZENEIGAZGATÓI