LÁNG ZSOLT
Primum est vivere
Szász Anna: Aki zsidónak vallotta magát. Argumentum Könyvkiadó, Budapest, 2006. 204 oldal, 2100 Ft
Az emberi emlékezet leginkább férfiak elbeszéléseit őrzi. Amit országalapításról, háborúkról, nagy és jelentőségteljes tettekről, forradalmakról, vulkánkitörésekről, szerelemről és halálról tudunk, jórészt férfiaktól tudjuk. Homérosztól kezdve Thomas Mannig sorolhatók a „levés” férfi szemlélői. Ha megnézzük, hogy a közelmúlt egyik legnagyobb emberi kataklizmájáról, a holokausztról mit rakott könyvespolcára az emlékezet, akkor ott kitüntetett helyen regényeket találunk, és ezeket a regényeket férfiak írták. Természetesen nők is írtak a holokausztról, ám a fő polcon nem ezek a könyvek állnak. Úgy tűnik, a nők elbeszélései nem illenek bele abba a kerékvágásba, amelyet a férfiak emlékezete vágott az időben. A történelem tulajdonképpen függőséget jelent, és ahhoz, hogy ne egyetlen dologtól függjünk, ahhoz, hogy legyen másféle függőségünk is, ahhoz szükség volna másfajta emlékezetre is. Heidegger arról beszél, hogy attól függünk, amit meghallunk, nem véletlen, hogy a „függeni” és a „hallani” a németben ugyanaz a szó (hören), illetve hogy a „hallani” és az „érteni” sokszor felcserélődik a beszédben. Ha tehát mást hallván meg a történelemből, mást értünk belőle, akkor a függőségünk is lehetőség lesz, nem rabság.
Hogy mennyire másképp emlékeznek a nők, erre itt van példának ez a könyv. Jóllehet, nem holokauszt-regény, a holokauszt csak érintőlegesen szerepel benne. Életregény, azaz inkább dokumentum, memoár, életkrónika. Nehéz eldönteni, ki mit tart meg az életéből, milyen eseményekről mesél, egyáltalán, miről gondolja, hogy sorsfordító volt. Lehet egyetlen percet feldolgozni, lehet regényt írni belőle, lehet egyetlen metafora sugárzó fénykörével pótolni és kitölteni a hiányzó részleteket, és lehet aprólékos krónikát írni, mindent időrendbe szedve elkönyvelni. Annyiféleképpen el lehet veszíteni az emlékeket, és annyiféleképpen tud fájni az elvesztésük. És a fájdalom néha az egyetlen bizonyosság, hogy megtörténtek velünk a dolgok. Néha semmi emlék nem marad, csakis a voltról tanúskodó fájdalom.
Szász Anna úgy tűnik, a második lehetőséget választja: számba veszi az életét, a gyerekkortól kezdve, vagyis a harmincas évektől az ezredfordulóig. Harmincas évek, negyvenesek, na és az ötvenesek, aztán a hatvanasok, a hetvenesek… Aki itt élt, mondhatni túlélt, annak elég csak a számokat hallani, máris borzongani kezd. Magyarország, zsidótörvények, németek, nyilasok, Rákosi, Kádár, szovjetek, rendszerváltás. Egy férfi talán ezekkel az alcímekkel jelölné a könyve fejezeteit. De egy nő…
„…az vagyok, akit zsidóként üldöznek, de nem vagyok zsidó”, ezzel a Kertész Imrétől vett idézettel találkozunk a könyv elején. És valószínűleg ebben a mondatban lelhető a magyarázata annak is, hogy miért nem épül mégsem memoárként tovább a kötet, hogy a második lehetőség miért sodorja el az elsőt, miért lesz mégiscsak „metafora” belőle.
Nem lehetett könnyű megírni ezt a könyvet. Nem elsősorban a megfelelő mondatok megtalálása miatt, hanem az emlékezés miatt. Az agy töröl. Kiradírozza a szörnyűségeket. A szem egy idő után már észre sem veszi a dolgokat, mintha csordulásig telne. Miközben apróságokat rögzít. Egy gardróbszekrény, egy zsebkendőcsücsök, amely foszladozik. Vagy valakinek az óralánca a mellényen keresztben. Az emlékezés furfangjaira van szükség. Néha segít a harmadik személy, „ő” meséli el azt, amit csak harmadik személyben lehet elmesélni, másképp a közvetlenség miatt a hártya bekeményedik, és kibicsaklik rajta az emlékezés gesztusa.
Az emlékezés gesztusa így is, úgy is kibicsaklik. Az emlékező, a krónikás nem tud előrehaladni, minduntalan visszatér a múltba. Pontosabban a múlt tér vissza: mert nem tud befejeződni. Nem lehet megszabadulni tőle. Mint éhes csecsemő, hihetetlen, milyen eltökélten bömböl, hogy csak vele foglalkozzanak. Nem ad feloldozást. Vissza-visszatérnek a képek, az a gardróbszekrény, ahol egy éjszakát töltött három gyerek, idegen lakás illata, légópince, az anya ölelő karja, egy erkélyajtó. Előjön a múlt, mert az örvényei leleményesen megtalálják a járatokat, és rajta keresztül felbuzogtatják az emlékanyagot. Mindenki, aki él, valaki másra emlékeztet, aki nem tért vissza.
„Nem foglalkoztunk a múlttal. Inkább szabadulni akartunk tőle.
Előre menekültünk, mondtam egy alkalommal a fiamnak.
Egy kataklizma után ez természetes. Nádas Péter egy mostanában vele készült interjúban fogalmazott úgy, hogy az elsőszámú menüpont: a túlélés. Anyám kritikus helyzetekben a latin közmondást idézte: Primum est vivere.”
A könyv nem az emlékekről szól, hanem az emlékező agyról, az emlékező testről, az emlékezés trükkjeiről, fordulatairól. A sorsról szól. Arról a tanulságról, hogy miközben az élet a legfontosabb feladat, ám az életet megőrizni azzal lehet, amit a mondás (Primum est…) logikája a háttérbe sorol. Arról szól, hogy a sorsunk az életünk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 24. szám
