PESKÓ ZOLTÁN
Ligeti György halálára
A svájci rádióállomások június 12-én délután közölték Ligeti György halálának hírét. A híradások „az életének 84. évében Bécsben elhunyt világhírű zeneszerzőről” szóltak. Az elhunyt nemzetiségéről nem tettek említést. Ennek oka alighanem az, hogy az esetleges magyarázattal a közlemény biztosan túllépett volna egy szikár rádióhír szokásos keretein. Ligeti György 1923. május 28-án az erdélyi Dicsőszentmártonban (ma Târnãveninek hívják), román állampolgárként született, eredetileg a Balaton környékéről származó szekularizált zsidó családban, amely akkoriban már több nemzeték óta nem tartotta vallását. A családot eredetileg Auernek hívták, ami arról árulkodik, hogy Ligetiék a Monarchia valamely német nyelvű területéről származnak. (Nagyapjának testvéréről tudjuk, hogy Veszprémben született: ő volt Auer Lipót, a világhírű Joachim-tanítvány hegedűművész és tanár, aki Szentpéterváron Jasha Heifetztől Nathan Milsteinig csaknem valamennyi nagy huszadik századi orosz hegedűst tanította.)
Ligeti családja magyar anyanyelvű volt. Szülei egészen deportálásukig soha nem hagyták el Kolozsvárt.
Ligetivel 1966-ban, az emigrációban ismerkedtem meg személyesen is. Sokszor hallottam őt – a különben is poliglott, a nemzetközi zenei életben roppant sikeres zeneszerzőt és kiválóan előadó professzort – a magyaron kívül románul és németül is anyanyelvi színvonalon beszélni. Román nyelvű iskolában érettségizett.
1941-ben Kolozsvárott egyszer csak szembesülnie kellett származásának jelentőségével. Édesapját és bátyját koncentrációs táborban ölték meg, őt magát 1944-ben „csupán” munkaszolgálatra vitték el.
1945-től 1956-ig (egy bukaresti évtől eltekintve) Budapesten élt, magyar állampolgár lett. A forradalom után osztrák állampolgárként többnyire Bécsben és Németországban élt. Az állampolgárságnak azonban szemlátomást nem tulajdonított különösebb jelentőséget, tőle, aki fiatalon súlyos történelmi tapasztalatokra tehetett szert, távol állt mindennemű nacionalizmus…
1945-ben abban a reményben iratkozott be a budapesti Zeneművészeti Főiskolára, hogy Bartók Béla közelébe kerülhet. Az ő tanítványa lehet. Felvételi vizsgája után tudta meg, hogy az élete végéig csodált mester New Yorkban meghalt. Zeneszerzés szakon Veress Sándornak lett növendéke, majd Veress nyugatra távozása után Farkas Ferencnek. Népzenét Járdányi Páltól, zenetudományt Bárdos Lajostól tanult. Első és utolsó dalait (Három dal, 1946-47, Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, 2000) Weöres Sándor verseire írta, magyar prozódiával.
1950-ben Kodály Zoltán javaslatára a Zeneművészeti Főiskola tanárának nevezték ki, ami akkor Budapesten hatalmas lehetőséget jelentett egy fiatal zenésznek. Valószínűleg otthon, a helyi körülmények között is rendkívüli pályát futhatott volna be – azzal együtt, hogy sosem tett közeledő gesztusokat a pártállamnak. A forradalom után, Nyugaton „tanszéket váltott”: hatásköre az egész akkori modern zene lett, és bár benne aztán igazán nem sok „csapatvezetői” ambíció volt, sok Magyarországról származó zenész számára az emigrációban ő jelentette azt a segítőkész mestert, akinek mindig számíthattunk a véleményére, tapintatos gondoskodására és tanítására. Nagylelkű volt, önzetlenül segített, és szenvedélyesen fogalmazott. Negyven évig tartó barátságot köszönhetek neki.
Zenekarra írott műveinek legnagyobb részét alkalmam volt – legtöbbször jelenlétében – Berlinben, Hamburgban, Hannoverben, Kölnben, Párizsban, Rómában, Milánóban, Lisszabonban, Stockholmban és Strasbourgban vezényelni.
A halál egy hosszú, több évig tartó, megmagyarázhatatlan eredetű – sziporkázóan zseniális szelleméhez méltatlan – betegségtől, egyfajta lassan terjedő bénaságtól váltotta meg szeptember 12-én. Betegsége kezdete után, 80. születésnapját követően az örökmozgó nemzetközi személyiség körül mintha megritkult volna a siker levegője, mintha jelenléte nélkül életműve háttérbe szorult volna. Csaknem egy éve már, hogy éppen ezért megkérdeztem Perényi Miklóst, hogy a 2006. évi szombathelyi Bartók-fesztiválon, a nyitókoncerten eljátszaná-e velem Ligeti Csellóversenyét. A július 9-i koncert most már emlékkoncert lesz.
Peskó Zoltán
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 24. szám
