Beleshetünk egy szobába, ahol férfi és nő vívja édesded párviadalát
Vége felé közeledik a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Kiégett profikat és ügybuzgó amatőröket egyaránt láthattunk.
Gábor Péter Yeti és Galambos Attila a Tartuffe előadásán (fotó: Hegedűs Márta)
Furcsa, hogy a nagy csinnadratta, rendezői önkény és átértelmezés, nekiszabadult víziók időszakában milyen modernnek hat egy kis Szép Ernő-egyfelvonásos, a Tűzoltó, csak úgy hagyományosan, szinte észrevehetetlen finomsággal, lenyűgöző mívességgel előadva. Csak a lélek apró rezzenéseit érzékeljük, modorossá váló világmegváltás, izgágaság és állandó üvöltözés nélkül.
Beleshetünk egy szobába, ahol férfi és nő vívja édesded párviadalát. Láthatjuk egymásba habarodásukat, félelmeiket, zsörtölődéseiket, eltávolodásukat, majd újbóli összeölelkezésüket. Szegő György tényleg felépíti egy szoba díszletét, Cselényi Nóra korhű jelmezben játszatja a szereplőket. Pál András és Patocskai Katalin főiskolások két szuperérzékeny embert játszanak el, gyors hangulatváltozásokkal, fülledt erotikával anélkül, hogy levetkőznének. Keresztény Gabriella egyetemi hallgató rendezőként nem akar extravagáns ötletekkel kitűnni: alaposan értelmezte a darabot, és érti a színészek lelkét. Ennyi elég a jó színházhoz és a modernhez is. Egyáltalán nem hat ósdinak, amit a kaposvári Csiky Gergely Színház fiatal művészeitől láthattunk. Különös, hogy épp ők térnek vissza az egyszerű, hagyományos, realista színházhoz. Valószínűleg megelégelték a sok műbalhét, üres hangoskodást. Ha valami eltűnik a színházi áramlatokból, gyakran friss erővel tér vissza. A Tűzoltó előadásában éppen ez érhető tetten.
Az ellenpólus az Agyő Európa, Európa agyő! című előadás Miskolcról. Itt aztán bedobtak apait, anyait. Kamarazenekart és vagány mozgásokat, az 1956-os forradalomba visszarévedő, a nézőtéri pallón járkáló színészeket, üvöltözést, lábdobogást. Ettől még jó is lehetne produkció, a hetvenes évek alternatív színházai igazi hevülettel és világfelforgató céllal használtak hasonló eszközöket. De Paolo Magelli vendégrendezésében mindez csak temérdek izzadsággal járó kemény munka. Sok hűhó semmiért.
Alaposabb, elmélyültebb előadás a Bárka Színház és a Maladype közös munkája, az Empedoklész. Bár Balázs Zoltán igényesen kidolgozott, látványvilágában és mozgáskompozíciójában is szép rendezéseiben gyakran azt érzem, hogy a színészek inkább lejárnak egy koreográfiát, és interpretálják a szerepüket, mint átélik. A szertartásszínháznak szinte örvényszerűen magához kellene rántania, de ezek sokszor inkább elidegenítenek.
Az off programban a Zsidó Színház által előadott Tartuffe mindenáron közreműködővé akarja tenni a nézőt. Egy bárban, ha úgy tetszik, kocsmában adják elő Moli re remekét. Mászkálnak a széksorok között, macerálják a nézőt, az ölébe ülnek, tüzet kérnek tőle, éneklésre buzdítják. Karaoke-show keretébe ágyazzák a darabot, zsidó viccekkel, mai beköpésekkel tarkítják. Lelkes buzgalommal összehordanak hetet- havat, nagyon akarnak valamit.
A színészek között van amatőr és a profi léthez közelítő. A társulat és Vajda Róbert rendező a második kamaszkorukat élik. Ez egyenetlenné, de szerethetően szeleburdivá teszi a produkciót. A közreműködőket tényleg fűti a belső hevület, ösztönzi a tettvágy, és ez sokkal érdekesebb, mint jó néhány megkeseredett, kiégett profi üres magamutogatása a deszkákon.
Bóta Gábor
