„Ezek nem akarnak nyerni, null-nullra játszanak. Felháborító”
Közhely már a német futballisták kitartása, megalkuvást nem ismerő harci morálja, keménysége, de a lengyelek elleni győzelem után a játékosok szellemességéről, kiváló technikájáról is ír a sajtó. És büszke rájuk sok Németországban élő török, orosz, ukrán és zsidó is.
„Ezek nem akarnak nyerni, null-nullra játszanak. Felháborító” – üvölti mellettem egy Ogcan nevű huszonéves pincér. Német, berlini polgár, anyja, apja és a barátnője török. Magyarázatot kérek tőle és mindenkitől ebben a törökök lakta berlini negyed, Wedding social klubjában (valójában egy üzlethelyiség, kávézó, amelyet a kizárólag férfiakból álló közönség esténként kártyázásra és a világbajnokság ideje alatt tévézésre használ), ahol tehát török származású ifjakkal és öregemberekkel együtt figyelem a német-lengyel meccset. A nyolcvanadik percben járunk, és valóban 0-0 a lassan végeredménynek tetsző állás. Egybecsengő, kissé politikusan hangzó válaszokat kapok: mert Lengyelország szomszéd ország, mert nem mernek a lengyelekkel ujjat húzni, mert a döntetlennel a lengyelek még továbbjuthatnak, mert Podolski és Klose lengyel, mert összebeszéltek, hogy közösen kiejtik a két latin-amerikait…
Kilencvenkettedik perc. Neuville gólt lő. Asztalszomszédaim és az egész terem közönsége örömmámorban úszik. Németország, Németország! Nyertünk, nyertünk! – kiabál mindenki körülöttem.
„Ez a második hazám, ha már a mi Törökországunk kiesett, legalább nyerjünk mi, mármint nyerje meg a vb-t Németország” – magyarázza egy hatvanéves nyugdíjas buszsofőr. Mindenki hirtelen visszaszívta a korábbi összeesküvés-elméletet, és szerda este óta Németország valószínűleg szinte egész közvéleménye, az itt élő törökök, oroszok, ukránok, zsidók – ahogy ezt az említett csoportok által lakott berlini körzetekben tett sétám alapján látom – dicshimnuszokat énekelnek Németország válogatottjáról. A drámai csatában kiharcolt 1-0 nyomán Jürgen Klinsmannt túlzás nélkül nemzeti hősként ünnepli a sajtó. Nincs kommentátor, aki felfigyelt volna arra, netán sorsszerűségként láttatná, amit valójában az egész világ látott, tudniillik, hogy a német csatársor – ahogy a korábbi idők vb-selejtezőin, nyolcad- és negyeddöntőin, döntőin mindig is – nem képes igazán gólt lőni. S mindig az utolsó pillanatban tudnak győzni. Mintegy szerencsével. A lengyelek elleni mérkőzés tele volt a németek által rosszul befejezett helyzetekkel, amelyeket azonban a pech kategóriába sorolnak a volt kritikusok. Ballack és már a meccs előtt agyonsztárolt, a tévében igaz német hazafiként bemutatkozó két Lengyelországban született játékos, Klose és Podolski utóbb egybehangzóan mondta: „A fejünk és a szívünk együtt volt, senki sem kételkedhet többé, hogy egy csapat vagyunk. Egy mindenkiért, mindenki egyért.” A Die Welt, a Frankfurter Allgemeine és a többi jellemzően politikai napilap címoldalán írta: fiaink gyorsak, szellemesek, technikásak, a legjobbak!
„Nemcsak a nyolcaddöntőre vagyunk esélyesek!” – fejezi ki az immár nagyot álmodó, az utóbbi évtizedekben sokféle nációból összekeveredett német nép vágyát a Berliner Zeitung. Ebben az újságban egészen a legutóbbi időkig a sportszakértők folyamatosan és következetesen agyonfitymálták Jürgen Klinsmann munkáját. E tekintetben a német sajtóban nem a Berliner Zeitung volt az egyedüli, sőt… De lám, mit tesz egy kilenvenkettedik percben elért győzelem.
Kertész Éva, Berlin
