Irán nukleáris programja – egy katonai akció esélyei
Népszabadság * Kiss Álmos Péter * 2006. június 17.
Irán első nukleáris reaktorához orosz gyártmányú részegység érkezik 2004 augusztusábanKép: AFP A nemzetközi híradásokban hónapok óta vezető helyet foglal el Irán nukleáris programja. A világ politikai döntéshozói közel húsz éve tisztában vannak Irán nukleáris ambícióival, de remélték, hogy a kérdés idővel magától megoldódik. Nem ez történt – a két évtizedes tétlenség és halogatás következtében Irán megteremtette a nukleáris hadviselés infrastruktúrájának kulcsfontosságú elemeit. Vajon megoldha-tó-e katonai eszközökkel az iráni atomválság?
Irán kidolgozott egy doktrínát, amely meghatározza a nukleáris fegyver bevetését indokoló körülményeket. Létrehozott egy szervezetet és egy vezető-ellenőrző-hírközlő-felderítő rendszert, amellyel képes előkészíteni, megvívni, jó eséllyel túlélni és megnyerni egy nukleáris összecsapást. Nagy hatótávolságú hordozóeszközöket állított hadrendbe és folyamatosan dolgozik újak fejlesztésén. Mind nukleáris, mind rakétalétesítményeit szétszórta az ország területén, hogy egyetlen csapás ne okozzon jóvátehetetlen kárt. Ha nukleáris programja is sikerrel jár, képes lesz határaitól távol is atomcsapást végrehajtani.
Az országban jelenleg három ballisztikus rakéta van rendszerben, bizonytalan számban:
Eszköz Darabszám Lőtávolság Hasznos teher
km kg
Shahab-1 150-300 300 1000
Shahab-2 50-150 500 700
Shahab-3 25-100 1300 1000
Az eszközök kipróbált orosz és észak-koreai rakéták helyi másolatai vagy továbbfejlesztett változatai. Alkalmassá tehetők nukleáris fegyverek célba juttatására, és elérik a szomszéd államok területét – a Shahab-3 Izraelt is. A jelenleg fejlesztési fázisban lévő Shahab-5 már valódi interkontinentális rakéta (kb. 4000 km lőtávolságú), ezzel Irán el tudja érni Európa, Ázsia és Afrika nagy részét.
Európa és az USA számára az iráni nukleáris fegyver egy új biztonsági problémát jelent – Izrael számára viszont azonnali és súlyos, a létét fenyegető veszély. Irán vezetői hosszú ideje hangoztatják, hogy Izrael léte elfogadhatatlan, az első adódó alkalommal el kell pusztítani – nukleáris fegyver birtokában elérkezettnek láthatják az időt a cselekvésre. A nagy távolság miatt a mindeddig sikeres izraeli katonai doktrína (megelőző csapással az ellenség területére vinni és ott megvívni a harcot) nem alkalmazható. Izrael technológia fölénye sem érvényesül: légvédelmi rendszerét 40-50 rakéta egyidejű indításával el lehet árasztani, és elég, ha ezek közül kettő-három célba ér. Ha az iráni vezetők megkísérlik fenyegetésüket beváltani, a konfliktus nem marad a két ország ügye – beavatkoznak Izrael ellenségei és szövetségesei, és a konfliktus kiterjed az egész Közel-Keletre.
Egységes fellépéssel, a nemzetközi politika eszközeivel (gazdasági és politikai előnyök ígéretével, alkudozással, szankciókkal) talán meg lehetne győzni Iránt, hogy hagyjon föl a nukleáris arzenál kiépítésének tervével. De a világ messze nem egységes. George Bush amerikai elnök többször hangoztatta: az USA politikai megoldást keres, de nem zárja ki a fegyveres erő alkalmazását. Az EU – megoldástól függetlenül – bármi áron el akar kerülni egy fegyveres konfliktust. Oroszország nem akarja elveszíteni egy fontos piacát, de az EU-val és az USA-val fönnálló jó viszonyát sem akarja kockáztatni. Kína hallani sem akar a legfontosabb energiaellátója elleni szankciókról. Egyes közel-keleti államok pedig pozitív, az iszlám érdekeit szolgáló változásnak tekintik az iráni nukleáris potenciál létrehozását.
Két változat
Irán mesteri ügyességgel használja ki ezt a helyzetet: lényegtelen (és többnyire nem teljesített) engedményekkel és ígéretekkel, a vezetők hol harciasan fenyegető, hol békülékeny nyilatkozataival, az urándúsító program lassításával és gyorsításával, energiaéhes kliensei lekenyerezésével lehetetlenné teszi egy egységes nemzetközi álláspont kialakítását. Minél tovább tudja húzni az időt, annál több lehetősége van ellenfelei megosztására, és annál közelebb kerül céljai megvalósításához. Mihelyt azonban bevethető nukleáris eszköz birtokába jut, az ellene irányuló katonai támadás kockázata azonnal jelentősen megnő. A lehetséges katonai akciók spektruma a kommandós alakulatokkal végrehajtott szabotázstól a teljes megszállással végződő invázióig terjed, de a legvalószínűbb változatok a két végpont között vannak: egy gyors, sebészeti pontosságú csapás, vagy egy rövid, intenzív légi hadjárat.
Egy sebészeti pontosságú csapás végrehajtásához szükséges erővel és felkészültséggel Izrael egyedül is rendelkezik, de a feladat nagy kihívást jelentene és számottevő veszteségekkel járna. A feladat a légierőre hárul, mert a célpontok 1200-1700 kilométerre vannak, és sem a hadsereg, sem a haditengerészet nem képes ilyen távolságban a szükséges erő összpontosítására. Nehézbombázók hiányában a támadás végrehajtására csak a 25 F-15I vadászbombázó áll rendelkezésre. A nagy távolság miatt légi üzemanyag feltöltésre van szükség, ehhez Izrael rendelkezik a szükséges eszközökkel, technológiával és rutinnal. A támadást Izrael területéről kell indítani, mert valószínűtlen, hogy Irán bármelyik szomszédja engedélyt adna akár csak ideiglenes támaszpontok létesítésére. Inkább utólag felmerülő diplomáciai, semmint katonai probléma, hogy a legrövidebb út más államok légterén át vezet: meg lehet találni a rádió-elektronikai felderítés számára láthatatlan útvonalakat, de utána számolni kell az érintett országok tiltakozásával. Az alternatív útvonal egy hosszú kerülő az Arab-félsziget körül. Az akció idejére (legfeljebb néhány órára) az iráni légvédelem és légierő semlegesíthető. Mivel az eszközök korlátozottak, csak az igazán kulcsfontosságú létesítményeket lehet támadni – szó sem lehet valamennyi nukleáris és rakétalétesítmény lerombolásáról. És szó sem lehet ismételt támadásról: határaitól ekkora távolságra Izrael nem képes egy folyamatos légi hadjáratot megvívni.
Irán tengeri, légi és rakétatámadásokat indíthat közvetlen szomszédai ellen, hogy megtorolja a támogatást, melyet azok az Egyesült Államoknak nyújtottak.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, húsz évet töltött az Egyesült Államok hadseregében, többek között katonai hírszerzői és katonai diplomáciai beosztásokban.
Biztosabb sikert ígér egy rövid, intenzív légi hadjárat, melyet egy nemzetközi koalíció vagy egyedül az Egyesült Államok indíthat. A cél elérése nem jelent problémát: az Irán körüli légtér az Egyesült Államok és szövetségesei kezében van, vagy nemzetközi légtér. A rendelkezésre álló erő nagyságrendekkel nagyobb, mint egy izraeli csapás esetén: több száz B-52, B-1 és B-2 nehézbombázó, négy-hat repülőgép-hordozó harccsoport (hordozónként 50-60 vadászbombázó), 50-60 robot-repülőgépekkel felszerelt cirkáló, romboló, fregatt és tengeralattjáró, az öböl menti államokban szétbontakoztatott további vadászbombázó-alakulatok. Ezek az erők lehetővé teszik a légvédelmi rendszer leküzdését, a kulcsfontosságú célpontok egyidejű, ismételt és folyamatos támadását, a válaszcsapások visszaverését.
A fő csapás az Indiai-óceán felől képzelhető el. A Diego Garcia-i támaszpontról nehézbombázók, a repülőgép-hordozókról vadászbombázók, a tengeralattjárók és hadihajók fedélzetéről robotrepülőgépek támadhatnak válaszcsapás kockázata nélkül: a nagy távolság és a korlátlan manőverezési lehetőség következtében a támadók elérhetetlenek az iráni haditengerészet és légierő számára. A fő csapás támogatására és az iráni védelem megosztására az Irakban telepített amerikai légierő is bevethető: a gerillaháború semmiféle akadályt nem jelent, mert a légierő alakulatai alig vannak kihasználva és antiterrorista feladatok támogatására nem nagyon alkalmasak.
Az említett változat érvényesülése esetén várhatóan sor kerül iráni területek ideiglenes megszállására is. A Hormuzi-szoros nyitva tartása és a hajózás biztonsága érdekében ellenőrizni kell az iráni partot, vagy legalább annak a szoroshoz közeli szakaszát és a hajózási útvonalhoz közeli szigeteket. Ez légi és tengeri erőkkel is megoldható, de biztosabb az ellenőrzés egy nagy hídfőállás létesítésével. Az Irakban szétbontakoztatott amerikai csapatok biztonságát szolgálná egy ütközőzóna kialakítása iráni területen az iráni-iraki határ mentén. Ezekhez a hadműveletekhez az Irakban állomásozó erők egy része is bevethető. A gerillaháború ez esetben sem jelent akadályt, mert az antiterrorista feladatokat egyre inkább az iraki fegyveres erők hajtják végre, az USA csapatai csak támogatást nyújtanak. Bevetésük növelné biztonságukat is: a támadó alakulatok mozgékonyak, nem nyújtanak jó célpontot az iráni rakétáknak, és fokozott biztonsági intézkedéseik következtében védettek a gerillatámadásokkal szemben.
Ugyanakkor a más szövetséges államok területéről – Törökországból, Izraelből, Afganisztánból, az öböl menti államokból, a volt szovjet köztársaságokból – indított támadások tovább növelnék az iráni védelem megosztottságát, de politikai szempontból több kárt okozhatnak, mint amennyi hasznot hajthatnak. Különösen Izrael bevonása egy iszlám állam elleni háborúba kiszámíthatatlan következményekkel járhat.
Teheráni válasz
Az előbbiekben felvázolt lehetséges támadásokat Irán nem tudná elhárítani. Ballisztikus rakétái nagy területen szétbontakoztatott, gyorsan mozgó tengeri erők ellen használhatatlanok. Légvédelmi rendszere képes veszteségeket okozni a támadóknak, de nem elég erős és hatékony a csapások visszaveréséhez. A légierő hatótávolsága korlátozott, nem tudja elérni a támadók tengeri erőit, sok elavult eszközt tart hadrendben, és a repülőgép-vezetők kiképzési színvonala sem különösen magas. A haditengerészet nagy felszíni egységei (a rombolók, fregattok, korvettek) elavultak, sok közülük mozgásképtelen. A könnyű rakéta- és ágyúnaszádok harcképesek, de szűkös fedélzeti üzemanyagkészleteik következtében a parttól legfeljebb 200-300 kilométerre tudnak eltávolodni. A Kilo típusú dizel-elektromos tengeralattjárók jelentik az egyetlen igazán ütőképes haditengerészeti erőt. Ezek kiválóan megfelelnek az indiai-óceáni körülményeknek, nehezen felderíthetőek, mert hihetetlenül csendesek, hatósugaruk (7000 km) és fegyverzetük (18 darab 533 mm-es torpedó) jelentős – de Irán csak három ilyen egységgel rendelkezik, állapotuk, a legénység kiképzése, a tisztek és tiszthelyettesek tapasztalata bizonytalan tényezőnek tekinthető.
Annak ellenére, hogy a támadásokat nem tudná megakadályozni, Irán egyáltalán nem tehetetlen. Az ideológiai motiváció, a nagy emberanyag-tartalékok és a viszonylag alacsony fejlettségi színvonal következtében immúnis a diplomáciai vagy gazdasági nyomással szemben. Képes nagy veszteségeket és egy hosszú ideig tartó felőrlő háborút is elviselni. Válasz lehetőségei korlátozottak, de hatékonyak lehetnek.
A legvalószínűbb egy aszimmetrikus válasz. Szaddám Huszein bukása óta iráni ügynökök több száz terrorista sejtet szerveztek Irakban és aktívan támogatják a síita milíciákat. Egy időben végrehajtott, összehangolt akcióik komoly gondot okozhatnak mind az iraki kormányerőknek, mind a koalíciós csapatoknak. A szerte a világon működőt iszlám terrorista szervezetek (Hezbollah, Hamasz, Iszlám Dzsihád és mások) további számottevő erőt képviselnek. Csapásmérő képességük korlátozott, de messze a Közel-Kelet határain túl terjed – alvó sejtjeik készen állnak Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, hogy az USA és szövetségesei érdekeltségeit támadják. És a rövid időn belül végrehajtott több száz kisebb-nagyobb terrorista akció tömegpszichológiai hatása lényegesen nagyobb, mint azt a tényleges pusztítás indokolná.
Az iraki USA-erők elleni légi, szárazföldi vagy tengeri támadások kudarcot vallanának. Az iráni rakétaarzenál fenyegetése is korlátozott. Kétségtelen, hogy az USA közvéleménye nehezen fogadná el a több száz főnyi veszteséget, amivel egy nagy bázis elleni sikeres rakétacsapás járhat. De akár kapnának feladatokat az Irán elleni hadjáratban, akár nem, a csapatok nem maradnak bázisaikon, kitűnő célpontként összezsúfolva. Még a támadás előtt szétbontakoztatják őket területbiztosítási feladatokra, és a nagy területen szétszórt, álcázott és mozgékony alakulatok nem nyújtanak jó célpontot a ballisztikus rakétáknak.
A Hormuzi-szoros lezárásával, valamint a Perzsa-öbölben és az Ománi-öbölben a hajózás támadásával az iráni haditengerészet és légierő akadályozni tudná az öböl menti államok olajexportját. A blokád létrehozása nem nehéz feladat – fenntartása annál inkább. Az USA haditengerészete rendelkezik a szükséges helyismerettel, erővel és tapasztalattal, hogy egy határozott akcióval megnyissa és nyitva tartsa a szorost: 1988 áprilisában éppen ezt a feladatot hajtották végre, pontosan az iráni flotta felszíni erőivel szemben. A blokád semmiféle védelmet nem nyújtana a támadások ellen, ugyanakkor lehetetlenné tenné az iráni olajexportot és olajszármazék-importot is. De ez a világ egyik legfontosabb hajózási útvonala: a szoroson halad át a világ olajkereskedelmének 20-30 százaléka. Annak ellenére, hogy részben már léteznek, részben rövid idő alatt megteremthetőek alternatív szállítási lehetőségek, egy ideiglenes hajózási zárlat és még csekély veszteségekkel járó harci tevékenység is jelentős emelkedést eredményezne az olaj árában. Az ebből adódó valós vagy vélt gazdasági problémák pedig az USA ellen hangolnák a nemzetközi közvéleményt.
Politikai rendezés
Irán tengeri, légi és rakétatámadásokat indíthatna közvetlen szomszédai ellen, hogy megtorolja a támogatást, melyet azok az Egyesült Államoknak nyújtottak. Rakétatámadásokat indíthatna Izrael ellen is, hogy erőnek erejével bevonja a háborúba és ezzel maga mellé állítsa az iszlám világot. Ahmedinezsad elnök nyilatkozatai alapján ez az iráni védelmi doktrína egyik alapvető tézise. Ezzel Szaddám Huszein már sikertelenül próbálkozott. De az iraki diktátor kudarca nem jelenti azt, hogy Irán nem fog hasonló eszközökkel próbálkozni. És lényeges különbség van a megbízhatatlan iraki SCUD-utánzatok és az iráni Shahab-3 között.
A megoldást mindent összegezve egy katonai akció sem tudná megteremteni. Diplomáciai és gazdasági szankciók hosszabb-rövidebb időre karanténba szoríthatják Iránt, leállíthatják vagy lefékezhetik fegyverkezési programját, de csak ideiglenes eredményt hozhatnak és némi időt nyerhetnek egy végleges megoldás kidolgozásához. Ez csak egy politikai rendezés lehet, amely
– olyan biztonsági garanciákat ajánl Iránnak, amelyek fölöslegessé teszik a nukleáris fegyverek birtoklását,
– eloszlatja az Irán nukleáris programjával, terrorista klienseivel és hatalmi ambícióival kapcsolatos aggodalmakat,
– rászorítja Iránt, hogy tartsa magát az államok közötti viszonyokban általánosan elfogadott szabályokhoz, hagyjon föl a terrorista mozgalmak támogatásával és az iszlám forradalom exportálásának kísérleteivel.
A szerző biztonságpolitikai szakértő, húsz évet töltött az Egyesült Államok hadseregében, többek között katonai hírszerzői és katonai diplomáciai beosztásokban.
