Csodaszép perzsa szőnyegei voltak, amiket ritkán prakkerolt saját maga. A negyediken lakott, sovány, feketehajú, karvaly orrú banya volt. A gyerekekkel rendszeresen üvöltözött, nem szerette őket. Amióta egy szem kamaszlányát Mengele elszelektálta, elfüstölte Auschwitzban, nem bírta a gyerekzsivajt. Mi, öt-hatévesek nem tudtunk se Mengeléről, se Auschwitzról. Maradt Irma néni kibírhatatlan természete, és a szőnyegek.
Ha belegondolok, milyen sok gyerek lakott akkor a házban! Emeletenként legalább hat. Az újrakezdés, a béke, az abortusztilalom randalírozó relikviái voltunk. Azt is rebesgették Irma néniről, hogy huszonkilenc éves cingár albérlőjével, aki gyakorta püfölte helyette a szőnyeget, azért nem ordibál.
Akkoriban, az ötvenes években a házban sűrűn terjedtek a legendák. Volt, akiről tudni lehetett, hogy ávós, egy másikról meg azt, hogy hetente kétszer is rántott csirkét eszik. Volt, aki férfiruhába öltözve, karján egy másik lakótársnővel tangóharmonikázott a házi bálokon.
Még mielőtt bárki is polgári fuvallatokat érezne, a házibál akkoriban, az adott szóhasználatban, tér-és idő-koordinátákban olyan eseményt jelentett, amikor is a kétudvaros körfolyosós ház lakói az udvarra székeket cipeltek le, muzsika szólt, s a társadalmi egyenlőségeszmény, illetve a komformitás hívei táncra perdültek.
Még éneklés is volt. Leginkább csasztuskák. Zakatolás és keringő. Tanácsos volt inkább az emeletről lefelé nézni. Ilyenkor lehetett finoman ezt-azt lehajítani, mintha csak a szél vinné el – apró ragasztóval megkent papírfecniket, kávémaradékot (pótkávé persze), vagy könnyen repdeső almahéjat.
Irma néni nem vett részt a házibálokon, ő kukkoló volt. Ablaka a belső udvarra nyílt, könyöke alá párnát tett és nézelődött. Időnként köpögetett is. Ügyesen persze, kezében a batisztzsebkendő, abba köhentett hármat, a negyediknél azonban valami a bálozókra ment. Ki számíthatja ki egy öregasszony köpésgörbéit?
Teltek-múltak az évek, házibál és házkutatás, rendőri önkény és nemi erőszak, volt ott minden. 56-ban aztán elterjedt, hogy az egykori csillagos házba újra jöhetnek a zsidókért. A ház históriájához tartozik, hogy elődje, még háromemeletesen az első magyarországi zsidó lányárvaház volt a 19. század utolsó éveiben. A századfordulón az egyik legnagyobb biztosító megvette és újjáépítette, úriházat faragott belőle. Portásfülke, portás, kutya, gyerektartási tilalom. Aztán ahogy a vészes korszak közelgett, sőt már ott is volt, csillagos házzá avanzsált. Maradt a katolikus házmester, akiről mindenki csak a legjobbakat tudta mondani. Karaktere furcsa módón az ötvenes években sem változott. Ha jött a gazdasági rendőrség, simán telefonált a hátsó udvar érintett lakóinak: vendég érkezett. Rohanás, szétpakolás, epegörcs, hánytál.
Duci úr (merthogy így hívták), mit tudott 56-ról s mit nem, maradjon az ő titka.
A lakók közül sokan féltek, a kapukat bereteszelték, néhány liba gágogott oda nem illő módón a folyóson, ahová végül is csak egy orosz géppisztolyos katona érkezett. Néztem a függöny mögül, ahogy a fegyvert maga elé tartva végigvonult, mind a hat emeleten. Még a padlást is körbejárta. A puffanást azonban nem hallotta. Nem hallotta, mert éles lövéshangra várt és fel sem tűnt neki a kéziszövött, selyemperzsába tekert test tompított zöreje.
Irma néni egy világoskék selyemperzsát tekert maga köré, úgy szállt ki a negyedik emeletről. Tettén ő maga is elcsodálkozhatott, halott karvalyarcán értetlenkedő kifejezés rögzült.
V. Bálint Éva
