Csordás Bálint, kultura@hetivalasz.hu
Spiró György, ha rajta múlna, még a könyvborítók-hoz sem szívesen adná a fényké-pét, s interjúk helyett a világtól elvonulva dolgozna.
A tavalyi év legnagyobb magyar könyvsikere, Spiró György Fogság című regénye idén is két fontos díjat kapott. A hatvanéves írót, aki, ha rajta múlna, még a könyvborítóhoz sem szívesen adná a fényképét, s interjúk helyett a világtól elvonulva dolgozna, a sikerről, a közéletről és terveiről kérdeztük.
– A Fogság harmincezer példányban fogyott el. Filmet forgatnak belőle…
– Többrészes dokumentumfilm-sorozat készül, azt mutatjuk be, hogy a történet egyes helyszínein ma mi látható. Jártunk Olaszországban, Izraelben, most megyünk Görögországba. Magát a regényt csak Hollywood tudná megfilmesíteni – sok pénzből, nyilván nagyon rosszul, de még nincsen rá jelentkező.
– Egyes kritikusok korszakhatárnak nevezték a könyvét. A Fogsággal véget ért volna a posztmodern?
– Nem hiszem, hogy ez a regény bárminek a vége vagy az eleje lenne. A magyar posztmodernben megfigyelhető erősen ironikus, a fennálló ideológiát parodizáló, szubjektív, lírikusi attitűd jogos volt a Kádár-rendszerben. Azóta történt egy s más, kérdés, hogy mit lehet vele kezdeni. Úgy látom, akik ezt a fajta írásmódot kedvelik, bizonyos értelemben zavarban vannak, mert máshogy kellene folytatni, a dekonstrukció után konstruálni kellene. Az ember változik, nem követünk egyetlen stílusirányzatot egész életünk folyamán. Én is írtam posztmodern típusú prózát, csak nem sokan olvasták. A teljes szabadság híve vagyok, formailag és nyelvileg egyaránt. Miért kellene, hogy egy művel valaminek vége legyen? Petőfi sem tette érvénytelenné Vörösmartyt vagy Berzsenyit.
– A regény főhősét, Urit számos személyes tulajdonságával is felruházta. Pesszimista világlátása is az öné?
– Folyton azt mondják, hogy negatív a látásmódom, de nem értek vele egyet. Uri végigéli az életét, ami fantasztikus teljesítmény. A magam életében is látszik, hogy soha nem voltam annyira pesszimista, mint amekkora baj utána következett. Mindig optimistább voltam, mint kellett volna. Össze szokták keverni a pesszimizmust a drámai gondolkodásmóddal, ami azt jelenti, hogy valaki konfliktusokban látja a világot, és nem gondolja, hogy ezek a konfliktusok megoldhatók, csak éppen az egyik háttérbe szorítja a másikat. Uri nem szkeptikus, mert az utolsó pillanatban is érik kellemetlen meglepetések, ennyi idealizmust megőrzött magában. Talán azért tűnhet pesszimistának a regény, mert sötét dolgok történnek benne, bezárul minden racionális út. Ekkor fordulnak az irracionálishoz, muszáj csodának történnie, mert ebből a világból csak a rossz következik. Rémes világ volt, de én nem tettem rémesebbé, mint amilyen.
– A mostani nem rémes?
– De az. Az egész föld, úgy, ahogy van, rohan egy őrületes katasztrófába. Egyetértek a zöldekkel, holott nem vagyok zöld, a technikai fejlődés és a haszonelv egybeesése miatt kilátástalan jövő vár ránk. Ezt nem lehet nem látni.
– A Fogságot azért éri legtöbbször kritika, mert mai szavakat használ kétezer évvel ezelőtti fogalmakra…
– Akkoriban is normálisan, népnyelven beszéltek, nem valamiféle fentebb stílben. Az angol, francia, olasz szakirodalom például kommandósnak fordítja a megfelelő latin vagy görög szót, tudniillik a kommandósok tényleg azok voltak. Nem tudom, milyen nyelven kellett volna írnom, kétezer éve még magyar nyelv sem létezett. A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel. Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.
– Bátor gondolat.
– Nem annyira eredeti. Shakespeare-t sok helyen játsszák mai amerikai fordításban. Előbb-utóbb nálunk is meg kellene tenni ugyanezt a régi nagy szerzőkkel. Mi a fontos: hogy értsük és élvezzük, vagy hogy küszködjünk egy olyan nyelvvel, aminek már a felét sem tudjuk felfogni?
– A Fogságban egy világrend megváltozásának okait tárja fel. A hanyatló Római Birodalom sok vonásában hasonlít a jelenlegi világunkra…
– Hosszan tűnődtem, hogyan fogadhatták a kereszténységet az akkori emberek. A zsidó szektaként indult vallás híveiben valószínűleg fura, őrült futóbolondokat láthattak. Az akkori ember racionális világképébe nem illett bele Jézus feltámadása. Voltak hasonló mítoszok, de azok mesék, nem kellett őket valóságként elfogadni, mint Isten fia feltámadását a keresztény hívőknek. Egyébként a magyarság ugyanazt a hibát követte el folyamatosan, mint a zsidóság az ókorban és azóta is. Mindig az aktuális nagyhatalom kegyeit kerestük, és nem próbáltunk jóban lenni a szomszédainkkal, holott nagyhatalmak jönnek-mennek, de a szomszédok itt maradnak. Hosszú távú érdekünk a békés, sikeres együttműködés, ami az Árpádkorban huzamosan sikerült.
– A regény deista istenképe közel áll önhöz?
– A világot elhagyó isten a hőseim képzete, nem az enyém. Nem tudok hinni abban, hogy lett volna egy teremtő, nem tudom elképzelni, hogy van még egy világ ezen kívül. Nincsen tapasztalatunk másik világról, Jézus az egyetlen, akiről azt állítják, hogy föltámadt. A túlvilágról szóló csodálatosan gazdag költészetet el tudom fogadni, de csak költészetként.
– Mégis, miért érdekli a vallás?
– Vallástalan létemre rájöttem, hogy az emberiség vallásos. Ez persze paradoxon, mert ha tagja vagyok az emberiségnek, akkor én is vallásos vagyok. A csírái kétségkívül megvannak bennem, időnként hívőként cselekszem, gondolkozom vagy érzek. Ilyen-olyan hitek kóborolnak bennem, csak nem tudom őket dogmákhoz kötni. Arra jöttem rá a nyolcvanas években, hogy ha mélyen akarok embereket ábrázolni, akkor meg kell vizsgálnom a vallásokat, mert azokban van meg az emberi gondolkodás hiteles lenyomata.
– Jézust kövérnek és öregnek ábrázolja. Nem voltak felháborodott olvasók?
– Elég sok hívővel találkoztam, gyülekezetekben is jártam, és nem tapasztaltam, hogy ez problémát okozott volna. Jézust embernek ábrázoltam. Ha a betlehemi csillag stimmel, akkor i. e. 5-ben kellett születnie. Jézus kivégzését 32 és 35 közé teszik, én 35-re, mert Pilátus helyzete ekkorra vált annyira bizonytalanná, hogy példát kelljen statuálnia. Egy negyvenéves ember akkoriban öregnek számított. Tudjuk, hogy három órát szenvedett a kereszten, azért csak annyit, mert már nem tudta tartani magát, hogy lélegzetet vegyen – ennek jelentős orvosi irodalma van. Az egész regény a kereszténység kialakulásának feltételeiről szól, ezért nem hagyhattam ki a Jézussal való találkozást és a zsidók helyzetét. Egy hívő ember azt mondja, hogy a megváltás bármikor lehetséges, nem függ attól, hogy éppen milyen a világ, külső eredetű csodának tekinti. Én viszont belülről fakadónak látom: a bennünk lévő vallásos igény hozza létre a csodavárást, tehát nem számolhatunk az isteni beavatkozással.
– A regény sikere önt is népszerűvé tette. Hogyan viseli a sztáríróságot?
– Most éppen divatos vagyok. Egyszer már voltam, a nyolcvanas évek elején, amikor az Ikszek megjelent, aztán jó sokáig nem. A kiadó remekül megszervezte a PR-hadjáratot. Ha ez nincs, akkor biztos, hogy nem olvassák el ilyen sokan a Fogságot. A pillanatnyi siker elmúlik, és jön a következő divatos író. Nem nagyon kedvelem a közvetlen megnyilatkozást. Elvégre azért lettem író, mert nem vagyok sem színész, sem politikus, sem pap. Otthon szeretek egyedül gyötrődni, és örülni, ha valamit sikerül megragadnom. Azt se szeretem, ha ott van a könyvek hátlapján az író fényképe, mert az olyan, mint a körözés. Senkinek semmi köze, hogy néz ki egy író. Régen volt a név, volt a műcím, és nem kellett körbehordozni az írót, mint a véres kardot, és senkit sem érdekelt a magánélete.
– Kortársai előszeretettel foglalnak állást közéleti, politikai kérdésekben. Ön miért nem teszi?
– Az én dolgom nem az, hogy politizáljak. Nem voltam ellenálló az egypártrendszerben, bár nem voltam rendszerhű sem, és ma sem vagyok egyik sem. Nem tudom politikai pártállás szerint meghatározni magamat, noha sokszor, sokfelől próbáltak valahová beráncigálni. Mindig kultúrában gondolkoztam, ami hosszú távú dolog, míg a politika a pillanatnyi érdekek világa. Úgy gondolom, magyar író vagyok, magyar nyelven dolgozom, ennyi nekem elég. Vannak szimpátiáim szocialista, liberális és konzervatív oldalon egyaránt. A politika szaktudomány, amihez nem értek. A hatvanas évek közepén kicsit beleláttam, hogyan működik, és úgy döntöttem, nem kérek belőle. Szerencsém, hogy nem voltak illúzióim, hamar elvesztettem volna őket.
– Tizenkét évig írta a Fogságot, azt mondta, elfáradt. Mit tervez most?
– Jelen pillanatban a Jövevény című regényemet próbálom javítani. Körülbelül két éve újraolvastam, és láttam, hogy sok baj van vele. Újra kiadják, és azt mondtam, előtte átírom. Nem könnyű, de megpróbálok egy tömörebb, jobban követhető regényt írni belőle. Új regény nem jár a fejemben, darabokat azonban szeretnék írni.
– A hazai siker után a világ mikor ismeri meg a Fogságot?
– Még nem fordítják, én csak Magyarországon vagyok világhírű.
