Feküdt a földön a szovjet tanktól nem messze. A lövedékek surrogtak körülötte. Sikoltozás és sírás mindenütt. Október 25. a parlament előtti téren. Látott embereket megsebesülni és meghalni. Lehet, hogy nem jó ötvenhatos – ahhoz, hogy jó legyen 1962-ben kellett volna születnie -, de ötvenhat teljesen átalakította. Korábbi álmai és hitei összeomlottak. Timequake – időomlás, mondaná Vonnegut. Igazság szerint nem okult a baklövésből, Magyarországon maradt.
Ha elmegy 1946-ban, akkor nagytekintélyű befektető bankár lett volna Torontóban. Ha 1956-ban vészeli át a menekülttábort, száll hajóra a fényesebb kontinens felé, a Berkeley egyik tanára. De lusta volt. Élvezni akarta az életet. Ínyenc szeretett volna maradni. Ostoba. Egyszóval – magyar. Ezért nem Marcel Tardos londoni textilkereskedőről, vagy jeruzsálemi professzorról íródik angolul vagy héberül e nekrológ, hanem Tardos Márton nevezetű magyar közgazdászról.
Gazdag zsidó család az elindítója. Kifosztották, megalázták, semmivé tették őket. Kamasznak lenni – tragédia. Zsidónak lenni – tragédia. Zsidó kamaszként élni 1944-ben Magyarországon – no az már tragikomédia. Olyan fokozása a szenvedésnek, amin csak nevetni lehet. Itt aztán megismerheti az ember a másikat. Önmagát. Az üldöztetést, a zsidóságot úgy falazta be magába, mint kamasz a sikertelen szerelmi élményt. Más akart lenni, máshová tartozni.
Természetesen kommunista lett. Fegyelmezetlen és zavaros, hinni akaró és hitetlen kommunista. Úgy képzelem azért, amiről Márai írt az Egy polgár vallomásai-ban: „Úgy látszik, nem voltam „egészséges” hajlamú gyermek; a társadalomnak mintegy hatóságilag engedélyezett, családpótló közösségeiben, az iskola hivatalos keretei között, törvényes ellenőrzés mellett kialakuló ifjúsági káderekben nem bírtam elhelyezkedni, lelki alkatom a „bandák”, e vadóc és kegyetlen szabadcsapatok felé vonzott! Iparkodtam elhelyezkedni a pártokban, melyeket eszme, érdekcsoportokban, melyeket világnézet, megegyezésszerű lelki magatartás tartott össze; s végül mindig a „bandá”-knál találtam ideig-óráig menedéket, valahol a társadalom peremén, valamilyen bizonytalan, lazán ellenőrzött társadalmi területen kötöttem rokonságot emberekkel, kiket talán nem is tartott más össze, csak a közös élmény cinkossága…”
A negyvenes évek közepi kommunisták szabadcsapat és banda. Már hivatásos rablók és gyilkosok vezetik, de ez nem tudható, nem ismerhető fel. A banda-lét, a polgárpukkasztó, formákat áthágó életforma-gerilla – ez a lényeg. Ehhez csak magyarázatként és szektás öncsalásként járul a világot átalakító eszme és mindentudás. Tardos Márton két nagy fölszabadulása – 1945 és 1956 – érthetően eltörte azt a törékeny egyensúlyt, amit fönntartani igyekezett. 1945 hívővé, 1953 eretnekké, 1956 szkeptikussá tette.
Közgazdász az ötvenes években. Ahhoz a közgazdász csapathoz tartozott, amely 1953-tól majd harmincöt éven át kereste a szovjet típusú, majd sajátosan magyar szocializmus gazdaságának jobb és élhetőbb mechanizmusát. Reformálni akart. Nem hitt, és reálisan nem hihetett bármiféle rendszerváltásban. Reform-közgazdász. Marad-e valami az utókorra a reform-közgazdaságtanból? S mi marad egy olyan közgazdász után, aki inkább mondott és tett, mint könyveket írt?
Az igazi tudomány, mondják, sohasem normatív, hanem mindig leíró. Aki leírta a gazdasági folyamatokat és intézményeket, annak a művei megmaradnak, aki e folyamatok és intézmények megváltoztatására írt javaslatokat, annak csak történeti érdekessége van.
Könnyen lehet. Mégis azt gondolom, ha egyáltalán valami fönnmarad a magyar reformközgazdaságtan elmúlt negyven évéből, akkor egymás mellett fog megmaradni egy-egy esetleírás, Jánossy Ferenc „trendje” és „kvázi-fejlettsége”, Liska Tibor „ökonosztátja”, „licitrendszere”, „vállalkozói szocializmusa”, Kopátsy Sándor ” szocialista tőzsdéje”, „vállalkozása”. Valószínűleg Bauer Tamás „se terv, se piaca”, Soós Károly Attila „kampánya”, Gábor R. István „második gazdasága”, Antal László „indirekt gazdasága” és „szabályozó-alkuja”, „liberalizációja” és „deregulációja”, s végül Tardos „versenye”, „holdingja” a szocializmusban. Mivel a világ nagyobb része nem a mainstream, a fő áram közgazdasági elvei szerint gazdálkodik, tanulságos lesz nemcsak Kelet-Európában, de Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában is olvasni a mi kínlódásainkról. Sőt, talán ott is, ahol abban hisznek, hogy gazdaságuk magyarázható a washingtoni konszenzusból.
„Ó ki ismeri, ami benne többet nyom. / Finomság? Félelmek? Pillantások, hangok, könyvek?” – kérdené Rilke. Írások, kiállások, beszélgetések? Ki tudja? A nyolcvanas években az új, ismeretlen világ felé vitorlázó reformhajó befogadó kapitánya volt. Nem volt olyan mozgolódás, amelyben ne vett volna részt. Nem talált kifogást. A többiekkel szemben, akik gyávák mertek lenni, Tardos merészen a bátorságot választotta. Kellemetlen. Az 1985-ös monori ellenzéki tanácskozás egyik résztvevője, a gazdasági szekció elnöke. Ha menteni kellett valakit, az elsők közt mentett. Élőhíd volt a demokratikus ellenzék és hatalom reformszárnya között. Farkasszemet nézett a hatalom merev tekintetével: először a hatalom pislogott. Töretlen jelleme és gerince volt. Mondjátok, ettől nem lesz magasabb az idézettségi mutatója. Igaz. De emelt fővel lehet ilyen életet leélni, és meghalni.
Kelet-európai sajátosság, hogy vannak tudósok, akik egy életet átbeszélgetnek. Az írás e beszélgetésekhez képest másodlagos. Tardos végigbeszélgette szakmai és emberi kérdésekről az életét. Mondhatják, haszontalan időtöltés. Ellenkezőleg. E beszélgetések adták ennek az országnak, a szellemi életnek valóságos közegét, intellektuális keretét. A beszélgetések során ki-be lehetett járni a közgazdaságtanba.
Nem voltak hívei és tanítványai, mint Kornai Jánosnak vagy Liska Tibornak, Jánossy Ferencnek vagy Kopátsy Sándornak, Juhász Pálnak vagy Antal Lászlónak. Nem volt iskolája – mint ahogy senkinek se a magyar közgazdaságtanban. De volt „bandája”. 1986-1987-ben a Fordulat és reform, a pimasz és tekintélytiszteletet nem ismerő fiatalok mellé állt, noha szakmailag alig értett velünk egyet. Elvállalta a Pénzügykutató vezetését a legnehezebb pillanatokban. Biztonságot hagyott oda bizonytalanságért – megtette. Megpróbált egyeztetni, békíteni, munkát szerezni, néha apa lenni. Becsülettel teljesített, de azt hiszem megkönnyebbült, amikor a politika kivonta az intézeti harcmezőkről.
Istenem, de megutálta a rendszerváltást. Talán nemcsak a benne élő Alzheimer úr mondatta vele fel újra meg újra, hogy nem így kellett volna. Nagyon szeretett élni. Beutazni a világot. Jókat enni. Kirándulni. Beszélgetni. Félrecsúszott nyakkendővel, hasán begombolatlan inggel, égnek álló hajjal, szeretett méltóságteljes lenni. De lényét mégis belengte az önirónia, a fontoskodás fölötti elnézés. Olyan végtelenül kevesen maradtunk. Körülnézek. Szerettem. Néha közelebb volt hozzám, mint az apám. Máskor elvesztettem. Nem mehetett el örökre.
Lengyel László
