Stefan Lázár, vilag@hetivalasz.hu
Nyugdíjas oszta-gok kísérletet tesznek rá, hogy újraértékeljék a kelet-német történelmet.
Nyugdíjas osztagok kísérletet tesznek rá, hogy újraértékeljék a német történelmet. Az egykori keletnémet állambiztonsági szolgálat, a Stasi veteránjai vélt becsületükért kapaszkodnak fel a barikádra.
„Visszataszító garázdálkodás! Nevén kell nevezni azokat, akik a Stasi áldozatait pimaszul kigúnyolják és sértegetik. Vezető politikusoknak kellene kiállni, és diktatúrának nevezni a diktatúrát, tettesnek a tettest, áldozatnak az áldozatot!” A keletnémet állambiztonsági minisztérium irataival foglalkozó kormánymegbízott, Marianne Birthler kifakadása nem alaptalan. Tizenhat esztendővel az újraegyesítés után sokasodnak a hajdani Stasi-ügynökök agresszív fellépései. A letűnt államhatalom kiszolgálói nem felejtették el a tanultakat: durva hangnemben szítani a múlt tapasztalataiban gyökerező félelmet.
Berlin-Hohenschönhausenben, az emlékmúzeummá átalakított hírhedt Stasi-fegyházban számtalan, hajdan éppen ott megkínzott ember vezeti a látogatókat, így azt a magát antifasisztának minősítő csoportot is, amelynek tagjai a tragikus információkat hallva előbb a homlokukat ráncolják, majd ordítozni kezdenek: „Hazudoznak! Elég a történelemhamisításból!” A hangoskodókat a hetvenöt esztendős volt Stasi-altábornagy, Wolfgang Schwanitz és az államvédelmi minisztériumot egykor vezető Erick Mielke helyettese vezényli.
Hasonló esemény zajlott le nemrég a hohenschönhauseni kerületi küldöttek rendezvényén, ahol a pódiumon történészek, professzorok és politikusok foglaltak helyet. Senkinek sem tűnt fel az a több mint hatvanfős nyugdíjascsoport, amelynek tagjai tervszerűen elfoglalták a terem stratégiai pontjait, hogy aztán mindenütt jól hallható megjegyzéseket tegyenek. „A múzeumban hazugságokat terjesztenek!” – állította az egykori Stasi-alezredes, Wolfgang Schmidt. „A börtönben olyan jó állapotok uralkodtak, hogy a fogvatartottak egyenesen ide vágytak. Miért nevezhetik magukat a mai alkalmazottak áldozatnak? Bennünket pedig mint tetteseket pellengéreznek ki!” – szónokolt a hírhedt fegyház volt parancsnoka, Siegfried Rataizick ezredes. Emberei pedig kitartóan tiltakoztak a terv ellen, hogy emléktáblák figyelmeztessenek a diktatúra hermetikusan elzárt területére, amelyen belül még 1989-ben is több mint kétezer Stasi-ügynök dolgozott. A hetvenéves Rataizick az egykori titkosszolgák kemény magjához tartozik. „Semmi okom sincs rá, hogy bűnösnek érezzem magam!” – hangoztatja ezúttal is az, aki a határsértéssel, kémkedéssel, terrorizmussal, tiltott határátlépés megkísérlésével és gazdasági bűnökkel megvádolt, ellenzékinek minősített személyek ellen teljesítette a kiadott parancsot. Rataizick az egykori keletnémet állampárt központi bizottságától kapott kitüntetéseken túlmenően elsősorban arra a nyolcvanöt rubel értékű aranyórára büszke, amelyet a szovjet KGB-től kapott munkája elismeréséül.
A verbális támadás nyilai felkészületlenül érték az emelvényen helyet foglaló szakértőket. Még a berlini szenátor, a szocialista Thomas Flierl is tanácstalanul hallgatott. Lehet, hogy azért, mert jól tudta, az NDK egységpártjának örökét átvevő PDS sehol sem kap olyan nagy támogatást, mint éppen ebben a városrészben, ahol szavazásokon a voksok akár nyolcvan százalékára is számíthat.
A példák bizonyítják, hogy az állambiztonsági szervek öregjei rendre arról a kérdésről akarnak vitatkozni, hogy ki szólalhat meg hitelesen az NDK negyvenesztendős történetéről. E cél kezdettől fogva ott szerepelt a hajdani titkosszolgálat vezető funkcionáriusai által már 1990-ben felállított érdekképviselet programjában. Elvtársi hálózatuk hamarosan tovább bővült. Három évvel később megalakult a GRH (a jogi és humanitárius támogatás társasága), majd az ISRO (a fegyveres szervezetek és vámhatósági alkalmazottak jogi védelmére szakosodott csoport), hogy tanáccsal lássa el a Stasi egykori munkatársait. A tanácsadást revíziós kampány követte. A hohenschönhauseni emlékmúzeum ideális objektum arra, hogy akcióikkal ellenségképet alakítsanak ki.
A német sajtó – ha kritikus hangnemben is – nagy teret szentel a Stasi-veteránoknak. A Spiegel a „nyugdíjasok lázadásáról” beszél; a Die Welt megítélése szerint „a tettesek még mindig közöttünk vannak”. „A Stasi kigúnyolja áldozatait” – írja a Bild Zeitung, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung pedig „az öreg Stasi-káderek utolsó csatájaként” írja le az eseményeket.
Mielke egykori Stasi-miniszter utódai, a hírhedt szovjet Cseka munkamódszereinek késői követői a német egyesítés utáni években először áldozatnak tartották magukat, azután rájöttek, hogy az újraegyesített köztársaság – a jogállamiság szabályainak szigorú betartásával – kaput nyit előttük, és már nem kell elbújniuk múltjuk miatt. Az igazságszolgáltatás első lépésként igazodott ugyan a Stasit elítélő közhangulathoz, és több mint harmincezer esetben indított vizsgálatot a nép nyelvén csak „cégnek” titulált szervezet alkalmazottai ellen. A sorozat azonban kiábrándító következménnyel ért véget, a bíróságok mindössze húsz embert ítéltek el. A jogállam akarata ellenére rehabilitálta az államvédelmi szervek embereit. Ők pedig vérszemet kaptak, és megkezdték a Milke-minisztérium elvesztett becsületének helyreállítását. A régi szóhasználat is visszatért. „Nem vagyunk hajlandók tovább elviselni az osztályellenség hazugságait és ferdítéseit!” – jelentette ki Wolfgang Schwanitz exaltábornagy.
Az NDK megingatásában egykor oroszlánrészt vállaló polgárjogi harcosok ma letörten szemlélik az erőszakszervezet dicstelen múltjának újrakozmetikázását. Míg a II. világháborút követően bűnszövetkezetnek minősítették a hitleri Harmadik Birodalmat behálózó Gestapót, a keletnémet állambiztonsági minisztérium több besúgója ma a szövetségi parlamentben ül. Az NDK múltjával több könyvben is foglalkozó Hubertus Knabe – aki előszeretettel emlegeti a fegyházat mint a „Kelet Dachauját” vagy a „német Lubjankát” – jegyezte meg, hogy „a nácikra irányuló figyelem olyannyira elvakítja a németeket, hogy más kormányok büntetteit nem ismerik fel”. És felteszi a kérdést: „Miért szabad a szovjet lágerekben, a gulagon elkövetett tömeggyilkosságot és a Stasi-börtönökben alkalmazott vallatási módszereket nyilvánosan kétségbe vonni, amikor a holokauszt tagadása tilos és büntetendő?”
A Stasi-veteránok agresszív előrenyomulása még elgondolkoztatóbb, ha figyelembe vesszük, hogy a keleti tartományok évente 3,5 milliárd eurót fordítanak az NDK-tól örökölt, kiváltságokat élvező nyugdíjasok ellátására.
