Az örökmosolygós lány, akivel legelőszőr 1993-ban a Reznickben, a Héber Egyetem kollégiumában találkoztam azonnal megragadott. Zita ekkor már pár éve Izraelben élt, egyetemista volt, jól beszélt ivritül, és azok közé tartozott, aki mindenkivel barátkozott. Szivesen megosztotta tapasztalatait, kedvességével és segítő szándékával már akkor is kitűnt az egyetemen tanuló magyar diákok közül. Sok hétvégét és ünnepet töltöttünk együtt, amikor az izraeli diákok hazamentek és a kollégiumban csak néhányan maradtunk akkor sem voltunk magányosak, mert társaságára mindig lehetett számítani. Otthonos hangulatú szobája tele volt családi fényképekkel, jó érzés volt belépni hozzá. Szombatonként, a jeruzsálemi napsütéstől szikrázó fehér köves, kihalt kollégiumunkban, amit vagy a forró, sivatagi szél vagy a zord hideg járt át, pesti világunk és életünk egy kis szelete is megelevenedett, és bár Zita szívesebben hallgatta meg a másikat, azért ő is sokat mesélt a Radnótiról, ahová középiskolába járt, az ottani barátairól és főleg a családjáról, akiket annyira szeretett és hiányolt.
Szorgalma inspiráló volt, pedagógiát és irodalmat tanult, rengeteget kellett olvasnia, ami nem kis türelmet és nyelvtudást igényelt. Ő keltette fel az érdeklődésemet a zsidó költészet iránt, és miatta kezdtem el szépirodalmat olvasni ivritül. Szellemisége és vitalitása minden területen megmutatkozott, diákmunkában gyerekeket korrepetált, jókedve és optimista szemlélete mindenkire hatást gyakorolt. Nagyon hamar beilleszkedett az izraeli életbe, és miközben ismerőseink közül sokan visszatértek Magyarországra, mi az első egyetemi év után Zitával és még egy barátnőnkkel közösen úgy döntöttünk, hogy a kollégiumi élet túlságosan sivár nekünk, így lakást béreltünk és első izraeli otthonunkat együtt teremtettük meg. Tanultunk, dolgoztunk, kis életünket építgettük, szerelmek szövődtek, és közösségünkben elsőként Zita esküvőjét ünnepelhettük a jeruzsálemi nagyzsinagógában. A film pereg tovább, családalapítás, diploma, gyerekek, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Zita közben a Jad Vasemben kezdett el dolgozni, nagyon szerette a munkáját, és pályája tovább ívelt felfelé. Mi is szétröppentünk, de bárhol, bármikor találkoztunk, ugyanaz az életörömtől sugárzó, kedves és elragadó Zita állt előttem, mint régen.
És itt megszakad a film, az utolsó kocka a Kozma utcai temető ravatalozója, ahol azokkal találkozom, akikkel egy évtizeddel ezelőtt Zita esküvőjén. Halála több, mint tragédia, az űr, amit maga után hagyott betölthetetlen. Az „emlékezz” parancsolat örökérvényű, sose felejtünk, emléked legyen áldott!
Antony Keren
