Kiállítás
Népszabadság * Rózsa Gyula * 2006. június 14.
A mű igazi címe: Liliomos önarckép (1936) Conditio Humana. Vajda Lajos önarcképei. Zsidó Múzeum
Az önarcképsorozat megrendítően katartikus, de egy tőle független abszurdot nem tudunk semmiképp sem megtakarítani.
Tegyük fel, hogy nekem meggyőződésem, miszerint a nagy Csontváry-képeken nem cédrusok, hanem páfrányok láthatók. A magam módján növénytani apparátussal bizonyítom, továbbá életrajzi és ideológiai érvekkel megtámasztom, hogy azok a nagy zöld levelek a spórás növényre jellemzők, következésképp a két főmű igazi címe Magányos páfrány és Zarándoklás a páfrányokhoz Libanonban. Kezdetben senki sem hallgat rám, sőt hagymázos dilettánsnak tartanak, de én nem hagyom az igazamat. Csontváryt kezdek gyűjteni, s először csak a tulajdonomba került műveket kezdem a meggyőződésem szerint átnevezni. Aztán, már mint műgyűjtő, cikkekkel igyekszem rést ütni a konzervatív tudomány begyepesedett falán, és ezeket a cikkeket az inkább liberálisnak, semmint elővigyázatosnak bizonyuló képzőművészeti szakfolyóiratok közlik is. Ettől vérszemet kapok, más lapokban is publikálok – ekkor a Marokkói tanító nálam már régen Egyiptomi vándorprédikátor, a Jajcei vízesés Niagara, nem beszélve a Süvöltőt leterítő karvalyról, amely az én kézenfekvő értelmezésem szerint énekesmadár. Idáig eljutván már az sem tart vissza, hogy az átkeresztelt művek nem az enyémek, sőt közgyűjtemények törzsdarabjai – de a győzelmet nehézfegyverekkel akarom véglegesíteni. Kibérelek egy múzeumot – a múzeumok mai financiális állapotában ez igazán nem nehéz -, ahol jó művekből kiállítást rendezek. A művek alá, a képtáraktól kölcsönzött főművek alá is a magam adományozta címeket írom, (hiszen én diktálok, én fizetek), a katalógusban a saját rögeszméimet publikálom, (hiszen a jegyzetapparátusban már saját publikációimra hivatkozhatom), mi több, az egész kiállításnak olyan képcímet választok, amilyen sosem volt az én tevékenységem előtt. Megkoronázás: a kiállítást elszállítom a nyugati külföldre is – ez Magyarországon a végső tekintélyforrás.
A képtelen történetet senki nem találta ki, az Vajda Lajos nagy műveivel történt meg és történik meg a jelen kiállításon. Csak a művész és a képcímek mások abban a valóságshow-ban, amelynek a főszereplője egy Vajda-gyűjtő, s amelynek az epizódjai némiképp tréfásabbak a fent elkapkodottaknál. Azt hogy a Felmutató ikonos önarckép miért lett Conditio Humana, s miért lett ilyeténképpen ez a kiállítás címe is, a katalógusból nem derül ki. Szép latin szavak, valamikor a gimnáziumokban tanítottak ilyeneket, ezzel az erővel szerepelhetne a főmű alatt az Eheu fugaces, Postume, Postume is. (Maiaknak: Horatius-verskezdet.) Hanem annak magvasabb oka van, hogy a Felemelt karú önarckép most éppen Önarckép felemelt ököllel („félreérthetetlenül rebellis pózban ábrázolta önmagát”), s jól teszi a Nemzeti Galéria is, ha a még Liliomos önarckép gyanánt kölcsönadott remek nyilvántartó kartonját átírja a most olvasható Olajágas önarcképre, lévén az olajág „ősidők óta a békesség és a jóindulat szimbóluma”.
A Plasztikus fej imigyen lesz mostantól Meditatív önarckép a pesti siker után a bécsi Érseki Dóm- és Egyházmegyei Múzeumban is, ahová a katalógus szerint augusztusban kiszállítják – de a dolog nem ezért nem tréfa. A köztudat és a művészettörténet van itt a földszintes színvonalról megtámadva. Egy-egy műalkotásnak ugyanazért van elfogadott és következetesen használt nacionáléja, mint az embereknek: hogy össze ne keveredjenek, hogy zavar ne keletkezzen, hogy egy dologról szólva mindenki ugyanazt a dolgot értse. Kivált így van ez akkor, ha már megjelent egy életmű szaklajstroma: Mándy Stefánia huszonhárom éve kinyomtatott oeuvre-katalógusa után nincs tetszőleges átkeresztelés. Már csak azért sem, mert – Vajda életében ritkán kaptak címet a művek – a hagyaték őrzői, Vajda Júlia és Mándy annak idején intellektuális öntudattal ügyeltek arra, hogy egyszerű, tárgyszerű címeket válasszanak, s ne tukmálják rá a védtelen Vajda-életműre a maguk ötleteit. A híres önarckép felmutat és ikonos; semmi fontoskodó kondíció, semmi szenvelgő humána.
Nézzék meg, csodálatos. És a többi láttán is el fogják felejteni, hogy némely magyar műgyűjtőnek – nem ez az egyetlen tolakodó példa – a művek mellé egyelőre szellemi érettséget és viselkedéskultúrát is be kellene szereznie.
