SZABÓ NOÉMI
Major János és a plátói szerelem
Tárlat
„Mivel minden dolog leglényegét kivontam, / Sarat adtál nekem, s arannyá tettem azt”, írta Baudelaire A romlás virágai kötetének utóhangjában, és citálta Major János egyik utolsó, 1997-ben megrendezett önálló kiállításának katalógusában. Az idézet egyre jobban érvényes a hetvenes éveiben járó művészre és műveire.
A kortársai körében mindig is különcnek számító Major soha nem tartozott a mainstream művészek közé. A csoportos tárlatokon (pl.: Iparterv) gyakran kiállító Majornak egyéni megnyilvánulási lehetősége alig volt, bár a hatvanas és hetvenes években készült grafikái és konceptjei a kor meghatározó alkotásai között foglalnak helyet. A grafikus ismertségének és elismertségének, valamint életműve feldolgozásának nyilván az is gátat szabott, hogy idegrendszerének összeroppanása miatt a hetvenes évek közepén megsemmisítette munkáinak jelentős részét. Nyomtatott grafikáit és rajzait elégette, rézkarcainak lemezeit pedig kidobta, és jó pár évre mindennemű művészeti tevékenységgel felhagyott. Azóta a számára „abszurd” világtól távol, a Történeti Múzeum restaurátorai között készít régészeti rajzokat a híres budavári gótikus szoborlelet darabjairól. Az átmeneti „szecesszió” azonban nem törte keresztbe pályáját.
A hatvanas években kezdetben Kondor grafikái hatottak rá, majd Derkovits és Dési Huber proletárvilága inspirálta. A korai expresszív munkákat hamarosan Vajda Lajos, Jakovics József munkáinak és Max Ernst erotikus montázsainak hatására a szürrealisztikus kompozíciók váltották fel. Majornál a szürrealizmus hatása leginkább az elvonatkoztatás képességében és analitikus szemléletében rejlik, amely során abszurddá csupaszítja a realitást.
A Kiscelli Múzeumban megrendezett kamarakiállítás nem öleli fel Major egész életművét, de a néhány kiállított grafikán keresztül pontos képet alkothatunk a művészetének legjellegzetesebb vonásairól. Grafikáját három fontos komponens egyidejű alkalmazása jellemzi; a világ és saját maga ironikus elemzése, a teljesen egyedi, virtuóz rajztechnika és a koincidencia eszköze.
Major János művészetének groteszk jellege, karikatúrához közeli formavilága a művész pesszimizmusra és öniróniára való hajlamában keresendő. Grafikáin szinte minden lerajzolt férfiarc a saját vonásait viseli, de önelemzése során karakterét a torzság és a rútság eszközeivel jeleníti meg. Majornál nincs helye a művészi nárcizmusnak, saját magát leplezi le, és ezzel a nézőt is önvizsgálatra kényszeríti. Míg egyfelől önmaga identitását, a zsidósághoz való viszonyát analizálja szürrealisztikus-expresszív módon, addig művészetének másik kardinális motívuma a mitikus, isteni szférából érkezett nő, amellyel szemben saját csúfsága képez ellenpontot.
A groteszk, ellentétekre épülő téma erős kontrasztban áll rajztechnikájának aprólékosságával és bonyolultságával. Major pályája kezdetétől szenvedélyesen kísérletezett a különböző grafikai eljárások együttes alkalmazásával, amelyek változatos faktúrájú lapokat eredményeztek.
Harmadik állandóan felbukkanó művészi eszköze a koincidencia, amely a térbeli kétértelműség jelenségére vonatkozik, és „a távlati ábrázolásban egyes tárgyak olyan együttállását használja ki, ami félrelátásra vagy félreértésre késztet” (Körner). Major nem kérdőjelezi meg a perspektíva klasszikus törvényeit, mint Escher, hanem kijátssza a meglévőket, és az ebből adódó abszurditást állítja mondanivalója szolgálatába. A 60-as évek közepén kezd foglalkozni a koincidencia problémájával művein, az első ilyen a Kiscelliben is kiállított Hieronymus Bosch emlékezete (1965). A művész úgy komponálja a két tárgyat, hogy azok a látvány szerint összeérjenek, a valóságban viszont soha, ahogy már Hogarth is rámutatott az Abszurd perspektívák című könyv címlapján (1754).
Művészetének minden egyes eleme a klasszikusoktól eredeztethető, úgymint a perspektíva alkalmazása, a figurativitás, a virtuóz rajztechnika, de ezek állandó konfrontálódása és a koincidencia kiskapuja segít a művésznek, hogy a valóságot és a látomást mind jobban egymásba olvassza az abszurd és ironikus végeredmény érdekében.
A kiállítás koncepciója szerint Major Jánost mint a „tudós művészt” ismerheti meg a látogató, ahol munkáinak intellektuális, filozofikus aspektusa kerül előtérbe, tehát senki ne keresse a nyolcvanas-kilencvenes évek pajzán-erotikus rajzait. Itt a sakkfeladványok és a koincidenca problémája játsszák a főszerepet.
A már említett 1965-ös, Hieronymus Bosch emlékezete című lap alapötlete; a köztéri lámpa világító körtéje és az ablakból kinéző emberi fej egybeesése jelenik meg a Sci-fi (1974) és a Franz Kafka című rajzokon. Bár Major grafikájából hiányzik az idealizmus és az optimizmus, tisztában van saját maga korlátaival, illetve az emberi lét esendőségeivel, de az (ön)irónia némely művén a legfelszabadultabb humorként manifesztálódik (Start a kettes rajtkőről). Konceptuális művekkel rokoníthatóak legújabb sakkfeladványai. 2000-ben a Dorottya utcai kiállítóteremben még nem valódi sakkfeladványokat, hanem paradox sakkállásokat mutatott be, ahol színtől függetlenül az veszít, aki indul. A korábban hibás és fiktív játszmák azóta professzionálisak, mindegyiküket sakknagymester hitelesíti.
A klasszikus távlati szabályok és a koincidencia problémájának ütköztetéséből született meg legújabb grafikai sorozata, ahol a főszerepet nem virtuózan megrajzolt figurák, hanem geometriai formák játsszák. A racionális, merev formarendhez kötött munkákon nyoma sincs a korábban gazdag fény-árnyék játékkal kidolgozott aprólékos rajztechnikának. A Memorial of Platonic Love című lap valamiféle végső, Major egész művészetét érintő következtetés levonásának tekinthető. A plátói szerelem legtökéletesebb, mindenféle testiséget nélkülöző szintje, az amor mysticus itt sallangoktól mentesen, a maga szögletes szimmetriájában ölt testet. A saját korlátain túllépő, idős művész szavai is lehetnének: „Mivel minden dolog leglényegét kivontam, / Sarat adtál nekem, s arannyá tettem azt.”
(Major János grafikái június 25-ig tekinthetőek meg a Fővárosi Képtár Kiscelli Múzemában.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 23. szám
