SZÍV ERNŐ
Az én sírásóm
Tárcatár
Olyan finoman csinálta, olyan finom mozdulatokkal, hogy sokáig nem tudtam megtagadni tőle a pillantásomat. Csak azt vagy képes sokáig figyelni, aki akar tőled valamit. Az ég sokáig fehér volt, és lassan piszkolódott be. Kiléptem a májusi gesztenyefák alól, olyan jó, hogy ezek a fák a törzsükre is engednek néhány levelet, ott remegtek, libegtek, mint a papírpénzek. Egy embert temettek néhány perccel ezelőtt, s a szertartásnak vége. A rokonság már elvonult, csak ő, a legfiatalabb sírásó támaszkodik egy hosszú sírkőnek, ráérősen cigarettázik.
Ez a fiú, egy ilyen fiú, biztosan tele van rajongással, már kicsi kora óta iszik és cigarettázik, de a rajongása még győz bárminemű tehetetlenség fölött. Biztosan szereti a sült csirkecombot, a mákos gubát. Fröccsöt iszik, s az almába úgy harap, hogy szertecsap a gyümölcshús leve. Nézem a kezét. Erős, durva ujjai vannak, a kézfeje és a karja szőrös. Szőke. Hallom, hogy esni kezd. Ez érdekes, mert esőcsepp rám nem hull, de körben a sírok betonfedelét lassan fekete foltocskák pöttyözik be, s egy közeli japánakác levelei halkan dobolni kezdenek. Ennél kedvesebb és félelmetesebb zenét keveset ismerek. Aztán az eső hirtelen abbahagyja. A fiatal sírásó mindjárt elmegy, a csizmájáról kapargatja a sarat. Nincs nagy lába, a keze nagy és erős, a lába kicsi.
– Maga kicsoda – kérdezi nyugodtan, szinte félvállról -, rokon?
– Nem vagyok rokon – mondom -, az újságban olvastam, hogy ma van ez a temetés. Az újságok megírják a temetéseket.
– Én csak a sporthíreket olvasom – mondja és felemeli az ásóját. Komoly szerszám, karbantartott, gondozott. Sehol egy rozsdafolt. A nyél friss, erős fa. A fiú fésűt vesz elő munkanadrágja hátsó zsebéből, és úgy fésülködik, hogy közben a másik kezével lesimogatja a haját. Egy simítás, egy fésülés, az ilyen mozdulatokat idősebbektől tanulja az ember. A távolban, a temetőkapu felől dudáltak. Nyilván valamelyik rokon türelmetlenkedik. Valakire várni kellett, mert elkószált, elsétált egy másik sírhoz, megnézett egy másik halottat, egy másik rokont vagy ismerőst, és most a többiek miatta késnek a közös ebédről, mert valahol a közelben kibéreltek egy vendéglőt. Oda kellett figyelni, hogy ne legyen túl drága, de a célnak természetesen megfeleljen. S jobb, ha férfi pincérek vannak. Egyszerű, praktikus ételek. A vendéglő előtt legyen parkoló, ez fontos. Egyiküket már soha nem látják, ám az ő hiánya mégis alkalom arra, hogy összejöjjenek, és úgy tegyenek, mintha kíváncsiak lennének a másikra. S talán kíváncsiak is, miért ne, de biztosan lesz köztük egy, aki majd túl hosszan és körülményesen mesél. Figyelni kell, ki hová ül. Rokonnak lenni leginkább és elsősorban furcsa, már-már kényelmetlen kötelesség. Szomszédot, hazát választhatsz újat, de rokonságot semmiképpen sem. A rokonságot éppúgy kapod, mint apádat vagy anyádat, de a rokonaiddal kapcsolatban mindig érzel valami furcsa idegenséget is, valami akarnokságot. Nem egyszerű házi feladat, mint a saját életed, hanem még pluszpéldák is. Újra dudáltak, most hosszabban nyomták, aztán felberregett az autó motorja. Valaki kiáltott.
– Mióta csinálja? – kérdezem.
Szórakozottan néz körbe, mint aki a birodalmán tekint végig. Ott egy orvos házaspár sírja, mellettük egy húszéves lány arcképes sírkője, aki balesetben halt meg, rá emlékszem, őt is megírta az újság. Éjszaka halt meg, a barátja lebénult. Mind a ketten kirepültek az autóból. Hajnalban találtak rájuk, a dér fehérre festette a lány arcát, megírta az újság. A fiú elrakja a fésűjét, és úgy nevet fel, mint aki jó viccet hallott.
– Itt nőttem fel – mondja, s az ásóval körbemutat. Tökéletesen természetes, magától értetődő a mozdulat. A többi sírásó már elment, voltak vagy hárman, az egyiknek gyűrt füle volt, birkózott fiatal korában, aztán egy félig sikerült elvonókúra után nyilván idekerült. Ezt az állást kapta. Közbenjárt érte a klubelnök, aki ismerte a temetési vállalkozót, aki ismerte a papot, vagy legalábbis az egyházkerület egyik befolyásos előjáróját, és aztán minden ment a maga útján. A többi sírásó úgymond koros ember volt. Idesodródtak, ezek lettek. Csak ez fiatal, ez a szőke, nagydarab fiú lóg ki, úgymond a sorból. Nincs az ujján gyűrű. Nőtlen, de már volt nővel. Talán együtt is élt egy idősebb, frissen vált asszonnyal.
– Három éve csinálom – mondja a fiú.
– Az nem kevés idő.
– Tudok olyanról – mosolyodik el -, aki negyven éve temet. – Miért nem olyannal akar beszélgetni? A Géza bácsi ma nem volt itt, mert beállt a dereka, a Géza bácsi negyven éve temet. Még a zsidók is megkérték néha. A Géza bácsi mindent tud, és szereti is, ha kérdezik. Én nem szeretem – mondja.
Hallgatok, hát igen, Géza bácsival nem lehet versenyezni.
– Mit akar megtudni? – kérdezi hirtelen szenvedéllyel a fiú, és előrehajol. Kócos lesz, a szél beleborzol a hajába. De tudom, hogy nem fog újra fésülködni, mert az már túlzás lenne. Vagy nem is az, hogy túlzás, hanem a mozdulatokat illetlenség pazarolni. Egyszer megfésülködött, ő megtette a magáét.
– Őszintén szólva nem tudom – válaszolok, s közben magam is rágyújtok egy cigarettára. Megkínálom, elfogadja. Nézi a cigarettát, megforgatja az erős ujjaival, ő nem ilyet szív.
– Figyeltem, hogyan csinálja – mondom.
Nem szól, csak néz, a csikket eldobja.
– Már a harmadik alkalommal vagyok itt – magyarázom, s érzem, hogy megsértem. Sértem és dühítem. A tulajdonát illetem, mintha a személyes holmija közt turkálnék. De a dühe és a szenvedélye gyorsan elpárolog, egyszeriben felnevet. Vele emelem az arcomat, újra tisztul az ég. Az ég keleti felén kondenzcsík habzik. A rokonok most szedik az első kanál levest, újházy tyúkhúsleves, a megboldogult is szerette. Aszott öregasszony közeledik a bejárat felől, kezében virág, locsolókanna. A fiú gúnyos lesz.
– Ez engem nem érdekel.
– Tudom – mondom.
– Akkor meg? – kérdezi, és most szinte hetyke. Mint egy kislegény.
– A papot se hallja?
– Nem hallom. Nem is mindig ugyanaz a pap jön. Egyszer azt hiszem, tavaly, amikor a pap azt sorolta, hogy ki mindenki búcsúzik tőle, attól az embertől, aki meghalt, a feleség, testvérek, a rokonság, odalépett hozzá egy nő, érti?!, csak úgy odalép, és azt suttogja a pap fülébe, hogy mondjon be engem is, atyám. Hallottam, mert közel álltam. A pap meg elvörösödött, mintha a reverendája alá nyúltak volna – a fiú nevet. Ez tetszik neki, a szerető megfogja a pap farkát a búcsúzás pillanatában. – Mondja be, atyám, hogy Éva is búcsúzik tőle – és a fiú a frissen ásott sír felé bök az ásójával. – A pap meg az özvegyre nézett, aki csak megrántotta a vállát. És pap persze nem mondta be az Éva nevű nőt, aki erre elment. Mindenki forgolódott, csak nézett az Éva nevű nő után, s az özvegy egyszerre egészen egyedül maradt. Na, ekkor kezdett sírni. De igazából én nem várok ilyesmikre egy temetés alatt. Az rossz, amikor hideg van. Inkább legyen meleg, a legyekkel könnyebb szót érteni, mint az esővel vagy a hóval. Próbált már elzavarni hópelyhet?
Az öregasszony elhalad mellettünk, köszön, de nem néz ránk.
A fiú pedig már szégyenkezik. Túl sokat beszélt, ennyit még a kocsmában sem, a nyolcadik nagyfröccs után. Itt van egy idegen, egy ilyen újságíróféle, és csak bevitte a csőbe.
– Menjen innen – mondja.
– Tudja, hogy legközelebb is eljövök?
– Tudom – bólint -, tudom, hogy itt lesz holnap is, és holnapután is.
– Magát nem érdekli, hogy kit kapar a földbe – mondom hirtelen.
– Így igaz, nem érdekel. Felőlem lehet férfi, nő, öreg, gyerek. Egyszer Géza bácsi azt mondja, te, fiú, figyeled, hogy két hete csak nőket temetünk? Géza bácsi mindenre figyel. De nekem ez mindegy – szív az orrán a fiú. Aztán közelebb hajol. Talán arra gondol, hogy most fog győzni. Mert olyan az arca, a nézése. – De mindig akkora gödröt ások, amekkorát kell. Magát az érdekli, ki kerül a gödörbe. Engem csak a gödör érdekel. Érti?
– Természetesen – mondom, és búcsúzóul a kezemet nyújtom. Meglep, hogy elfogadja.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 23. szám
