GYŐRI LÁSZLÓ
A rabbiánus kecsketartó
Egy köteg helyi újságot kaptam. Tavaszi nap sütött odakint, a kupéban egyedül, kellemes, már szinte túlfűtött melegben ültem, a fölcsapott asztalkára helyeztem a csomót, onnan szedegettem le őket egyenként. Amit elolvastam, balra, magam mellé, az ülésre hajítottam; módszeresen, következetesen, nyugodtan, úgyszólván hadvezéri fegyelemmel bántam el velük. Olykor-olykor vissza-visszaemeltem egyet-egyet, ismét felnyitottam, lassú, kimért mozdulatokkal lapoztam át a számot, mert hirtelen úgy tetszett, valami hírt, valami hirdetést, valami reklámot, valami riportot, valami interjút akaratom ellenére hanyagul futottam át, nem érdeme szerint betűztem végig, és most feltétlenül a velejéig kell jutnom, hiszen a papírlapokat éppen emiatt forgatom a rám egyébként kevésbé jellemző mohó fegyelemmel. Az újságtól nem vártam semmi jót, se többet, se kevesebbet, mint amenynyi megilleti: éppen olyan jó meg éppen olyan rossz, mint a nagyobb lélegzetű régió, a megye, vagy a még nagyobb lélegzetű régió, az egész ország egy-egy lapja, mind-mind a maga módján jó is meg rossz is, miért vártam volna ettől az egytől valami különlegesen pocsék vagy különlegesen ékes nyelvkezelést, de egyet igen: azt a bensőségességet, amelyet csak otthon érez az ember, azt a nem szélesen elterülő, hanem a mélybe nyúló többletet, amely abból fakad, hogy belülről, gyerekkora érintéseiből ismeri azt az utcát, ahol a gyilkos a múlt héten aljas indokból megölt valakit, s nem csak az utca, a gyilkos, az áldozat is meghitten ismerős. A lokalitás érzelme zsongott bennem, ahogyan egymás után olvastam a szülőváros kis pénzű, sovány újságjának a számait, amely – úgy tetszett – elfáradt már, nem is nagyon igyekszik a magasba szállni, ha volt benne valamikor buzgalom egyáltalán egyéb, mint az egyszerű, rideg szolgálat maga. Ez a hivatásos merevség azonban tökéletesen kielégített, nem is vágytam többre, csak az otthon, a szülőhely pirinyó, apró újdonságaira, az aszfaltbontások, a járdaépítések, a sportszakosztályok, a születések, a halálozások, az önkormányzat költségvetési vitájának a híreire, kiről bújik elő egy mondat, akivel együtt jártam óvodába, iskolába, futóedzésre, jó, rossz, mindegy, csak bukkanjon elő nem több, csak egy, csak egyetlen mondat, hogy ismét elevenné mozdítsa az emlékezet. Átjárta mindenemet a lokalitás, a régen óhajtott különlegesség. A különlegességben érdekességet sejtünk, az egyedi, a speciális esztétikumát, s az esztétikum esti hegyvonulatán túl még további fönt lévő szépségeket is. Ezek a gyűrött, itt-ott zsírpecsétes lapszámok nem voltak érdekesek, nem nyűgözték le az olvasó figyelmét, hogy is írtak volna sztárok magánéletéről, prostituáltakról, homoszexuális tisztviselőkről, a hivatalok tagjainak korrupciós ügyeiről, hiszen az önkormányzat adta ki őket, az újság alig-alig volt több mint a helyi hatalom erkölcsös aktája. Nekem olyan volt mégis, mint egy ritka bélyeg, amelyen feje tetején áll a Madonna, vagy ami nem azt a nagyembert ábrázolja, akinek rányomtatták a nevét, egyszóval különleges, többet ér, mint amennyi rá van írva. A körülmények, az utazás kényszere, a tavaszi napfény, a duruzsoló vonatfülke, a kellemes közérzet mind-mind hozzásegített, hogy különlegességgé, ritkasággá varázsoljam át, amit azonban egyáltalán nem éreztem annak, egyáltalán nem éreztem tündéri pillanatot, az átváltozás olyan természetes volt, mint az, hogy itt van a tavasz; a varázs minden további nélkül máris lábra állt. Szép, szép, de ugyan mi volt olyan fontos benne, hogy egy-egy lapszámért ismét az ülésre nyúltam, ismét a papírlapok közé csúsztattam a kezem, hajtogattam, simítottam, gyűrögettem őket, csakhogy ismét rátaláljak arra az életbe vágó közleményre. Nem a költségvetési veszekedés, a másik párt szidalmazása, nem, hogy merre halad a várost elkerülő, milliárdokért épülő út nyomvonala, hanem egy olvasói levél.
Felszólítást kaptam, hogy egy ismeretlen bejelentése alapján állatkínzást valósítok meg kecskéim tartási módjával kapcsolatosan: „Kecskéit állandóan megkötve tartja, egy helyen, télen, nyáron.” A bejelentést mint minden valóságos alap nélkülit s mint koncepciózus jellegűt, kérem, utasítsák el! A bejelentésből mindössze annyi az igazi tény, hogy valóban van három kecském, és legeltetési időszakban valóban megkötve legeltetem őket, de a saját kertemben s azon szomszédjaim kertjében, akik gyomtalanítási célból erre megkérnek. Hiszen bizonyára jogos felháborodást váltana ki termelő szomszédaim részéről a kerítés nélküli faluban, ha csak úgy szabadon kószálni hagynám eme étkes állatokat, amelyek a betonon és acélon kívül mindent tápláléknak tekintenek. De természetesen rendszeresen arrébb kötöm őket, amint fogytán a táplálékuk. Csak akkor vannak hosszabb ideig egy helyben, ha zöldet hozok nekik.
Kecskéim természete ridegtartást követel, életmódjukban az őzekkel, szarvasokkal azonos körülményeket kedvelik! Télen mégis fedett helyen tartom őket. Igényeiknek maximálisan megfelel, sőt inkább egy kicsit kényeztetőbb jellegű, mert például ha tehetik, kiállnak a hideg esőbe, sőt a hóesésbe is. Láthatólag élvezik. Táplálékuk bőséges: legelnek, de mellette évi tizenkét mázsa kukoricát, öt mázsa hullott gyümölcsöt, két mázsa szőlőt kapnak, télen pedig nemcsak szénát, szalmát, kukoricaszárat, hanem tököt, sárgarépát is.
A bejelentés karácsonyi örömmel töltötte el a szívemet! Mert még az a szomszédom is, aki kertje gyomtalanításával haszonélvezője volt kecskéimnek (A gyomos kertet bírságolhatja az önkormányzat!), aki csak eltűrte kecskéimet, és semmi rokonszenvet nem mutatott eme kedves állatok iránt, amelyeknek a szeme több szeretetet és értelmet sugároz, mint némely embertársamé, állatbaráttá vált, s hozzám hasonlóan aggódik riadozó kis állatkáimért! Kár, hogy megmaradt az ismeretlenség homályában, mert a feljelentés őszinte, mély barátság alapja lehetne közöttünk! Eddig bizony inkább csak olyan törekvésekkel találkoztam némely szomszédom részéről, melyek kecskéim eltávolítására akartak rábírni, illetve amelyek révén el akarták őket pusztítani. Légpuskával ingerelték őket, éjszakánként pitbull kutyát eresztettek rájuk, ami bizony nem állatbarát cselekedet! Még a pitbull kutyával szemben sem, mert egy nyolcvan kilós, lánccal megkötött, rémült és jerkéit védő kecskebak meglepő dolgokra képes!
Itt hívom fel ismételten (és most már nyilvánosan) adakozó kedvű szomszédaim figyelmét arra, hogy kecskéimet én bőségesen ellátom táplálékkal, nincs tehát szükségük éles kövekre, használt bakancsokra, csizmákra, bálamadzagra, fóliakötegekre, rongyokra, használt tamponokra, törött vibrátorokra. E két utóbbi különösen kecskebakom környezetében tűnik feleslegesnek.
Ezek a cselekmények kimerítik a birtokháborítás fogalmát, és csak addig maradhatnak büntetlenül, amíg az elkövetőket a bejelentő személyéhez hasonlóan az ismeretlenség homálya fedi. Nemes szándék nem vezérelheti őket, mert hihetetlen az olyan fokú tájékozatlanság, hogy azt hiszik, mindezekkel az adományokkal a kecskéimnek jót akarnak. Másként fogok eljárni, ha még egyszer gumióvszert találok: tartalmával együtt eljuttatom egy falubeli, mindenre elszánt hölgynek! A hölgy a gyermekszülés révén elindulhat a társadalmi felemelkedés göröngyös útján.
Miért neveztem a bejelentést koncepciózus jellegűnek?! Mert állatbarát, sőt állatvédő vagyok, aki télen még az árva madarakat is szalonnával eteti, tehát az állatkínzás a legképtelenebb vád ellenem. Méltó Sztálin elvtárs agyalmányaihoz! Ennek emlékére a kecskebakon már fűrészelem a táblát, mely Hotel Sztálinnak fogja feltüntetni a bakkecske téli szálláshelyét.
Végezetül megemlítem: jószágaimat nem csak gyomtalanítási céllal tartom, egy ősi genetikai állományt próbálok megőrizni a jövőnek, amelyre pedig Seimüller Mordeháj rabbiánus tudással felfegyverzett kecskeszakértő néhány évvel ezelőtti, rádióban elhangzott előadása indított. Tisztelettel és szeretettel. Cím a szerkesztőségben.
Nem tudtam, nevessek-e vagy sajnálkozzam rajta, komolyan vegyem-e egyáltalán; arra gondoltam, a szerkesztő megunta a sok hivatalos közleményt, irodalmi ambíciókat dédelget, s így élte ki őket. A nyelvi ügyetlenségek is a stílus részei, ismeri a posztmodern irodalmat, s posztmodern mókát űzött olvasóival. Seimüller Mordeháj kecskeszakértő emlegetését egyenesen a játékok játékának gondoltam, ez már aztán csakugyan a tréfa teteje. Kecskebakszakértő? Ismeretes, hogy a zsidók egy kecskebakra tolják minden bűnüket, s kikergetik a sivatagba, hogy bűneikkel együtt ott pusztuljon el, Seimüller Mordeháj talán ennek a műveletnek a szakértője, a „Tisztelettel és szeretettel” csak félreértette a rítust, s tévedésből kecsketenyésztőnek tette meg a tudós rabbit. Akárki teremtette, nem volt híján bizonyos stilisztikai képességeknek – nézzük csak például azt a mondatot, amelyben azt írja, hogy kecskebakon fűrészeli bakkecskéinek a táblát. Eleven érzékkel vette észre a lehetséges mulatságot, amely a kecske meg a bak szavakkal történhet, egyszer az egyik van elöl, máskor a másik, úgy fonódnak össze kétféleképpen, hogy amikor az olvasó fölismeri a változatokat, önkéntelenül is elneveti magát a furfangos kecsketartón, azt a mindenit, milyen jól kitalálta, a tilitolit én észre se vettem. Gyanakodtam, hogy talán valamelyik írónk komédiázik velünk, képes volt egy kis helyi lapot fölhasználni arra, hogy megkísértse, mit tud még azon is túl, amit már eddig is tudott, el bírja-e hitetni a szerkesztővel, hogy míve egy jámbor kecsketartó ember feneketlenül őszinte, gúnyolódó, dühösködő levele, hiszen ilyesmi már nemegyszer megtörtént. Megfogadtam, hogy ma élő írók nevét bizonyos okokból nem vetem papírra, azét sem, aki hajdanán egy ízben hölgynek adta ki magát, és a fél ország rágta hetekig a körmét, ki lehet az a nő, aki ezzel a regényes marhasággal jelentkezik, és micsoda öröm volt, visítottam a gyönyörtől, hogy suba alatt, egy beavatott révén még a nagyközönség előtt kiszaglásztam, ismét a nagy csalfa játszik mivelünk. Többször is átvizslattam a művet, kézbe vettem, forgattam ide-oda, színére, visszájára, szinte szóról szóra áttapogattam, felboncoltam, kiveséztem, s végül úgyszólván csalódottan dőltem hátra a kupéban: ez a levél bizony valódi, igaz olvasói levél, a név, amelyet én a békesség kedvéért letakartam, szintén hiteles, hamisítatlan, eredeti, a szerkesztő pedig botfülű hivatalnok, nem is sejtette, amikor elénk tárta, hogy ennek a levélnek a mélyén író rejtezik, naiv író ugyan, mint van festő is naiv, de író, igazán kár, hogy csak dühében veselkedik neki. Kész csehovi hős, isten mentsen a tollától engem!
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 23. szám
