Osztozkodás a Transelektro hagyatékán: hármas befutó
Népszabadság * Kapitány Szabó Attila * 2006. június 10.
Székely Péter, a távozó tulajdonosKép: Móricz Simon Tízmilliárdokat öltek a bankok és az állam Magyarország egyik legnagyobb magán-vállalatbirodalmába, de a Transelektro ennek ellenére összedőlni látszik. A cégcsoport hagyatékát elvben már el is osztogatták. Arra viszont még nincs válasz: hová lett a hitelezők pénze, és ki felelős a történtekért. Úgy tűnik, a válaszokra nem is kíváncsi senki igazán.
Végrendelet nincs, a Transelektro örökösei verekszenek meg a koncért. A taktikai csata a végkifejletnél tart és már megvannak az első vesztesek is. A hitelező bankok többségével legalábbis már elfogadtatták, hogy ötvenmilliárd forintjuknak legfeljebb egy részét szerezhetik vissza. A mintegy tízmilliárd forintot hitelező – és meglehet, az összeget utolsó fillérig elbukó – szállítókat pedig elvben a holding vezető vállalatának elkerülhetetlen felszámolásáról szóló híreknek kellene olcsó és gyors kiszállásra sarkallniuk. A még „el nem menekült” pénzintézetek és a tulajdonosok a színfalak mögött már a birodalom felosztásáról egyeztetnek.
Átvilágítás
Nem célunk vizsgálni, ki a felelős a Transelektro helyzetéért – jelentette ki néhány napja Tímár Gyula. A felszámolás küszöbén álló Ganz Transelektro Villamossági (GTV) Zrt. elnöke a transelektrós vállalkozások kilátásainak ismertetésére összehívott sajtótájékoztatón sokkal kevésbé volt fogékony a kényes problémák iránt, mint korábban. Igaz, akkor még az volt a kérdés: cége, a Vegyépszer és befektetőtársai, a Közgép és a Resonator Kft. felvállalják-e Székely Péter vállalatbirodalmának megmentését. A csoport több mint 76 százalékos részesedésének megvásárlását kilátásba helyező hármak eredetileg feltételül szabták a holding teljes átvilágítását.
Ami érthető is, hiszen nem babra ment-megy a játék. A Transelektro az egyik legnagyobb magyar magánbefektetők kezében lévő hazai cégcsoport. Tradícióit egészen 1845-ig, a Ganz Iparvállalat megalapításáig vezeti viszsza, hozzátéve, hogy jelenlegi üzleti struktúráját 2001-2002-ben nyerte el. Bajban lévő ipari holdingjának négy legnagyobb vállalata együttesen 1600 főt foglalkoztat. Alvállalkozóin keresztül pedig 10-12 ezer embernek biztosít megélhetést. Cégei együttes árbevétele a jobb években meghaladta a harmincmilliárd, megrendelésállománya 2005 elején a negyvenmilliárd forintot. Leányvállalatai a közel-keleti országokban az energetikai beruházások, erőműépítések kapcsán váltak ismerté, míg a kelet-európai piacon a közlekedési projekteknél szereztek nevet maguknak.
Arról, hogy a tulajdonosnak jelentkező befektetők vizsgálódásaik során mire jutottak, keveset tudni. Legfeljebb annyit: a Transelektro helyzete belülről nézve már tavasszal is sokkal rosszabbnak látszott, mint kívülről. Kóka János gazdasági miniszternek mindenesetre arról számoltak be, hogy szerintük a cégcsoport hiteleit rendeltetésszerűen használták fel, csak éppen eredménytelenül, hiszen az öszszességében mintegy 32 milliárd forint hitel sem tudta megmenteni és egyben tartani a holdingot. Így aztán most következhet a 18 milliárd forint garanciavállalás beváltása. És akkor még ott van a szállítók tízmilliárdja és az államnak járó hárommilliárd forint adótartozás.
A három új tulajdonos tényleges beszállásáról az előzetesen rögzített április 30-i határidővel nem született döntés. Ehelyett az opciós vételi jogot június 30-ig meghosszabbították. Mondván: előbb derüljön ki, megmenthetők-e a Transelektro cégei. Arról pedig, hogy Tímár Gyula sem lehet teljesen biztos a dolgában, éppen a hitelező bankoknak írt május végi levele árulkodik. Ebben ugyanis utal rá: ha a társaságokat az új csődtörvény július elsejei hatályba lépéséig nem sikerül megmenteni, nem vállalják tovább a Transelektro gondját. Mindez azt jelenti, mint hogy a Vegyépszer-Közgép-Resonator trió nem kíván anyagi felelősséget vállalni új szerzeményük korábbi vezetésének lépéseiért. Ami érthető, hiszen ha igaz is, hogy a cégcsoport vállalatai hiteleiket szabályosan használták fel, a pénzt ettől még elköltötték, most viszont fizetni kellene, de nincs miből. Van egy kétségtelenül milliárdokat érő cégvagyon, de ennek működtetésére már nincs meg a pénz.
Nagy vesztesek
A Transelektro pénzügyi összeomlásának nagy vesztesei a hitelező bankok. Akik magukat is okolhatják ezért, hiszen túl sokáig bíztak a Transelektro-birodalom talpra állásában annak ellenére, hogy már legalább két éve tudták – nincs minden rendben a cég körül. Székely Péter kapcsolatrendszere, lobbizása és az, hogy az állami Magyar Fejlesztési Bank (MFB) visszatérően pénzeli a Transelektrót, elég volt ahhoz, hogy elhiggyék: nekik sincs mitől tartaniuk. Bíztak a már megszokott koreográfiában, mely szerint a végső fázisban az állam a Transelektrót nem engedi veszni hagyni.
A papírforma most nem jött be. A baj beütött, ám a költségvetés jelképes segítségnél többre nem volt hajlandó. A Transelektrónak adott hárommilliárdos hitel 75 százalékára csak úgy vállalt garanciát az állam, hogy előtte a társaság tulajdonosai a cég vagyonával kötelezettséget vállaltak a hitel teljes visszafizetésére. Ez a lépés azt mutatta: a kormány nem akar újabb pénzeket ölni a birodalomba, csak annyit akar elkerülni, hogy a választások előtt öszszeomoljon a cégcsoport, magával rántva 1600 munkahelyet és temérdek beszállítót.
Székely Péternek tudomásul kellett vennie: megváltozott az a politikai széljárás, ami korábban hitelekhez és tőkéhez segítette. E nélkül korábban ugyanis aligha sikerült volna elnyerni az MFB vezetőinek bizalmát, akik hajlandóak voltak pénzt pumpálni a likviditási gondokkal küzdő holdingba. Legutoljára 2004 decemberében, amikor ötmilliárd forintért 42 százalékos részesedést szereztek a GTV-ben.
Igaz, az állam bankjának lelkesedésében része volt a GTV tanácsadójaaként és auditoraként dolgozó Ernst & Young (E&Y) optimista jelentéseinek is. Az MFB-nél legalábbis azt állítják: a többi között az E&Y tanácsai alapján döntöttek a cégbe való beszállásról. Mivel szerintük a tanácsadónak tisztában kellett lennie a vállalat tényleges helyzetével, lehetséges az is, hogy pert indítanak ellene.
Új szelek
A fehér pontok a cég érdekeltségeit jelölik a világban. Transelektro-tájékoztató 2005. március Kép: Domaniczky Tivadar
A Transelektrónál 2005 vége felé borult ki a bili. Látszólag mellékes ügyben. A Fővárosi Bíróság jogosnak találta ugyanis a mintegy 15 millió forintnyi tartozása miatt eljárást kezdeményező Horváth Ipari Karbantartó (H.I.X.) Kft. kérelmét, és nem jogerős felszámolási döntést hozott a Ganz Transelektro Közlekedési (GTK) Rt. ellen. A határozat a Transelektrónál komoly meglepetést okozott, a nyilvánosságra kerülése után pedig már nem lehetett palástolni a bajokat. Ráadásul az addigi „barátok”, politikai támogatók is óvatosabbá váltak, mert azt már végképp nem tudták volna megmagyarázni, hogy miért hajlandóak még pénzt adni a Transelektrónak.
Tímár Gyula, a Vegyépszer elnök-vezérigazgatója immár a Ganz Transelektro elnöke is Kép: Móricz Simon
Mindenesetre az 1991-ben Székely Péter és üzlettársai kezébe került cég életében nem ez volt az első nehéz pillanat. Privatizációja után egy évvel – legalábbis az akkori vezetők visszaemlékezései szerint – a Transelektro szállítóinak bizony sokáig kellett sorba állniuk pénzükre várva. A gondokat azonban akkor közel-keleti megrendelések, így egy törökországi erőmű építési megrendelésének elnyerése átmenetileg megoldotta. Ezt jelzi, hogy az energetikai projektekben szokásos lassú átfutás miatt az átmeneti pénzhiányhoz már hozzászokott Transelektrónak 1994-ben ingatlanüzletág megalapítására is futotta. A közelmúlt cégismertetőiben még különösen sikeres, ám mostanában már az ipari holdingtól mereven elhatárolt ingatlanbefektetések nem tűntek rossznak, de további tőkét vagy hitelt igényeltek. Így aztán egyre nagyobbra hízott a csoport adóssághógolyója. Arra nincs hitelt érdemlő válasz, hogy vajon szívott-e el pénzt az ingatlanüzlet a többi részlegtől, vagy esetleg időnként éppen fordítva történt.
A hitelező állami bankok által lefolytatott vizsgálatokból csupán anynyi derült ki: a Transelektro két kuvaiti beruházását is vitatható módon hitelezte. Az Eximbank vizsgálatai szerint a társaság a projektekre először magyar bankoktól vett fel hiteleket, majd a fejlesztéseket Kuvaitban, ottani pénzintézetekkel is megfinanszírozta. Mindez az eddigi bejelentések szerint azzal járhat, hogy a cég ellen a magyar hiteleket garantáló Eximbank feljelentést tesz. Már ha tesz.
Bár maga az ipari holding soha nem volt aranybánya, egyes időszakokban komolyabb invesztíciókra is képes lehetett. A társaság 1993-ban megvásárolta a Ganz Danubius Kazán és Gépgyártó Kft.-t, majd a kiskunfélegyházi Április 4. Gépipari Műveket. Egyesítésükkel részben létrehozta a holding saját belső értékelése szerint pénzügyileg kevéssé sikeres Ganz Röck Kazán és Erőművi Berendezések Rt.-t. Egy Váci úti ingatlanját felhasználva pedig izraeli befektetőkkel közösen ingatlanholdingja tető alá hozta a rendszerváltás után épült első bevásárlóközpontot, a Duna Plazát, ami aztán kedvet csinált Székelynek a további ingatlanüzletekhez.
Az igazi nagy ugrás és az MFB színrelépésének pillanata a Ganz Ansaldo Villamossági Rt. 2000-ben lezárult megvásárlása volt. Az olasz tulajdonosai kezében a fizetésképtelenség szélére sodródott céget a Transelektro az állami bank akvizíciós hiteléből vásárolta meg. Átszervezése után ebből a társaságból jött létre a GTV Rt., majd néhány hónappal később telephelyek és eszközök átadásával a Ganz Transelektro Közlekedési Rt., amely trolibuszok gyártásába fogott, és később a Stadlerrel karöltve megnyerte a MÁV-motorvonattenderét. Az Ansaldo-leánycég azonban Székelynek sem hozott szerencsét: a két utódtársaság egyaránt a létéért küzd.
Bukásuk oka nem a váratlanul előálló külső tényezőkre vagy – mint azt a Transelektro sokáig igyekezett elhitetni – a tagvállalatok vezetésének hibás döntéseire vezethető vissza. Bár a bankoknak 2005 végéig szabályosan fizettek, ennél sokkal valószínűbb, hogy a cégcsoport már évek óta folyamatosan likviditási problémákkal küzdött. Ezt mutatja, hogy tavaly februárban Székely Péter egy likviditási bizottságra bízta a Transelektro-cégek pénzügyeinek intézését. A testület döntései ellen a vállalatvezetők nem sokat tehettek, ha nem értettek egyet, Székelyhez fordulhattak. A likviditási bizottság döntései alapján az látszik, hogy a csoporton belül a pillanatnyi fizetési problémák megoldására szükség szerint csoportosítottak át forrásokat egyik cégtől a másikhoz. A holding vezetői elsődlegesnek tartották az adótartozások rendezését, ezután jött a banki hitelek törlesztése, a munkabérek kifizetésére és a beszállítók tartozásainak rendezésére csak ezután kerülhetett sor.
A motorvonat sem volt elég
A Transelektro székháza
A nincset azonban a likviditási bizottság sem tudta szétosztani, így a csoportot olyan nagy megrendelések húzhatták volna ki a bajból, amelyek hoszszú távon biztos bevételhez juttatják. Ezért volt életfontosságú a MÁV motorvonattendere, amelybe a svájci Stadler oldalán szállt be a Transelektro közlekedési cége. A kétszer harminc elővárosi szerelvény szállítására és harmincéves karbantartására kiírt tenderen a GTK-nak tízszázalékos beszállítási hányadot szántak. A zavaros körülmények között, harmadik nekifutásra végül elnyert megbízásból azonban kiesett a társaság.
Igaz, Tímár Gyula a közelmúltban még arról beszélt: jogi következményei lehetnek, hogy a svájci partner egyszerűen kizárta a GTK-t a MÁV vonatainak gyártásából. A sors fintora, hogy a Stadler Trail Magyarország Kft.-t ma az a Dunai Zoltán vezeti, aki tavaly még a GTK vezérigazgatója volt. A Székely Péter által felmentett cégvezető megerősítette: a Stadler továbbra sem tart igényt a Transelektro cégeinek munkájára.
Ez a vonat is elment, így nem marad más hátra, mint menteni a menthetetőt, szétosztani a vagyont. Márpedig egy összeomlás szélén álló vállalat „reorganizációja” remek lehetőségeket tartogat azoknak, akik időben a tárgyalóasztalhoz tudnak ülni.
A kínálkozó alkalmat Tímár Gyula és csapata a lehetőségekhez mérten kiválóan kihasználja. Néhány heti egyezkedés után a Transelektrónak hitelező pénzintézetek lassan beletörődnek pénzük nagy részének elvesztésébe, a Transelektróba való beszállás lehetőségét bekínáló cégtriumvirátus pedig úgy tudott azonnal tárgyalópozícióba kerülni a csoport nevében, hogy még alig reszkírozott valamit. Székely helyett már Tímár ült a tárgyalóasztalnál, és a hármak komoly invesztíció nélkül nézhettek szét a Transelektro háza táján.
A nehézségekkel küzdő holdingból akkor is értéket lehet csinálni, ha egyes tagvállalatainak bukása elkerülhetetlenné válik. Az ugyan természetes, hogy ha mondjuk a GTV-t valóban felszámolják, a társaságból szinte senki nem kapja vissza pénzét. A bankok és a beszállítók, alvállalkozók legfeljebb attól függően remélhetnek kisebb-nagyobb kárpótlást, hogy mennyire volt bebiztosítva követelésük. A cégbe beszálló új tulajdonosok viszont, ha mással nem is, üzleti információkban mindenképpen gazdagabbak lesznek. A GTV projektjeinek és beszállítóinak bizalmas szerződései ma nyitott könyvnek számítanak a Vegyépszer- Közgép-Resonátor hármas előtt.
Örökösök egymás közt
Tímár Gyula szerint csoda kell a cég talpon maradásához, hiszen a hitelezői által azonnal lehívható 16 milliárd forintnyi tartozás előteremtésére a GTV-nek esélye sincs. Ezzel együtt e pillanatban a GTV felszámolására mégsem lehet mérget venni. Az ugyanis ellentmond a szokványos üzleti logikának, hogy a Vegyépszer és befektető társai a napokban arról egyeztek meg az MFB-vel, hogy megveszik az állami bank ötmilliárd forintos részvénycsomagját. A 42 százalékos pakettért a hírek szerint egyelőre egymilliárd forintot fizetnek. Ha a GTV e vevők szerint is felszámolás előtt áll, akkor ennek az üzletnek látszólag semmi értelme. A Vegyépszer viszont a legkevésbé sem arról híres, hogy menthetetlenül öszszeomló társaságok tulajdonrészeinek megvásárlásába tetemes összegeket ölne bele. Ennek az egymilliárdnak csak akkor van értelme, ha a GTV-t végül mégsem számolják fel – vagy ha ez az invesztíció máshol hozza meg a hasznát. Például a Transelektro-csoport vagyonának elosztásakor.
Akármi is történjen a Transelektro meghatározó vállalkozásaival, a holding megmentésébe bekapcsolódott befektető hármas számára nem jelent majd gondot a különféle üzletrészek és projektek elosztása. Különösen az után, hogy a Vegyépszer egy alvó cégének, a Magyar Útépítő Kft.-nek a feltőkésítésével jött létre a Transelektro Fővállalkozó és Szolgáltató (TFSZ) Kft. Az egymilliárd forintos tőkéjű társaság feladatául a Transelektro még életképes projektjeinek finanszírozását jelölték meg. Ami pedig a maga is hitelekből nagylelkűsködő TFSZ számára jó lehetőséget kínál arra, hogy egy csődeljárás során a már hitelező pénzintézetekkel azonos súlyú érdekeltté fejlessze magát.
Az örökségből a Vegyépszer számára csábító falatnak számíthatnak az energetikai megrendelések: a paksi atomerőmű megbízásainak megszerzése, vagy a tuzlai és a zilahi erőművek építése. A Resonator Kft. feltehetően a GTK-t, vagy ha ez nem megy, legalább annak projektjeit vinné szívesen. Azt nem tudni, mit akar kapni a Közgép, amely eddig igazi csendestársként aszszisztált a történésekhez.
Itt tartunk most. Egy birodalom esik szét a szemünk előtt. A rendszerváltás utáni magyar nagyvállalkozók egyike nézheti végig „életművének” széthordását. Szemrehányást azonban csak magának tehet. Jellemző rá, ahogy az MGYOSZ élére akart állni – Széles Gábor „trónfosztását” pontról pontra megszervezte, szövetségeket is kötött, csak éppen a szövetségesek nem bíztak benne, mert az utolsó pillanatban kiderült – egyoldalú alkura gondolt: ők engednek az ő elképzeléseinek. Összeköttetéseiben és kitartásában bízva mindent egyedül és veszteség nélkül akart megoldani és egészen addig szorította vasmarokkal a gyeplőt, amíg a fogatban megdöglöttek a lovak.
