Tutira kamuzunk; még mindig kamuzunk Nagyobb szabású lomtalanítás lehetett, engedjük meg: kiárusítás vagy szimpla árukapcsolás, mindenesetre idekeveredett a múlt századból egy francia vígjáték, s két hétre rá a folytatása, amit állítólag (mindig ezt mondják) az első rekordméretű honi (mármint küldőországbeli) sikere ösztönzött alig pár év spéttel (innen tehát az is jó régi). Tele is zokoghatnánk a zsebkendőnket, hogy micsoda hagyományai vannak a műnemnek, Jacques Tatitól Audrey Tatouig. Fernandel, Funés és a többi kis nevettető; többségük ma már – érdemei szerint – csak a kereskedelmi televíziók (egyes filmforgalmazókkal rokon) alacsony árak iránti fogékonyságának hála kavar a néplélekben.
De Funés-t akár műtörténeti előzményként is iderángathatjuk, derék Jákob rabbija miatt. Most Richard Anoconia (a francia mozi szerény válasza Márton Andrásra) keveredik vidám kis zsidózásba. Az ezredvég francia piaca törekvő rőföseinek jól megy soruk, bár nagy a konkurencia, törökök, arabok, kínaiak, németek igyekeznek megvetni lábukat a versenyben, csupa agresszív alak, de annyira hülyék, hogy eszükbe sem jut, miért is hívják Singernek a varrógépet. A slemilnek kétségkívül meggyőző Richard azonban, amint zsidónak nézik, menten menő seftes lesz, s míg a menyegzői sátorra nem vásik a foga, fenn is tudja tartani a látszatot. Ám a rabbi előtt már nincs mese – talán mégis Jákob rabbihoz kellett volna fordulnia (Funés idő előtti lelépése a vászonról alig-ha zavarta volna az alkotókat, a két epizód közti szereplőcserét is gond nélkül hozták).
Könnyű, ám lapos kis marhaságok a félmúltból, a tévében vagy a videokölcsönzőben nem is csodálkoznánk rajtuk.
– smaci –
Forgalmazza az FF Film
**
Csízió A szó eredeti jelentése (latin nyelvű vers jeles ünnepek memorizálására) mára kissé elhalványult, szekularizált tudatunkban mi már csak a szólásmondásból ismerjük, és kétségtelen, hogy a kötet összeállítója, Kozák Péter érti a csíziót. Az alcím mindent elárul a tartalomról: „neves személyek, jeles ünnepek és különös szavak magyarázata az esztendő minden napjára”.
Feltételezem, mindenki van oly hiú, hogy a maga születésnapján kezdje, január 6-ára, mely persze a vízkereszt ünnepeként egyébként is közismert, magyarázatot kaptam olyan fogalmakra, mint a kánai menyegző, a szenteltvíz, a lélekpénz, a három királyok, a betlehemi csillag, az epifánia, szó esik József Attiláról, Shakespeare-ről és az Anasztáz név eredetéről. (Utóbbi magyarázatok olykor igen tanulságosak, aki például nem tudja, hogy a manapság olyannyira gyakran használt név honnan ered, üsse fel január 9-ét, és ezt kapja: Jutas, Árpád fejedelem fia. A név török eredetű, jelentése „faló, nyelő”, az utóbbi időben ritkásan fordul elő; ismert névváltozata: Jutocsa.) És így tovább: minden napra jut egy bámulatosan érdekes adat ebben a kultúrhistóriai lexikonként is használható kötetben. Persze hibák is akadnak, az augusz-tus 31-i Hamlet-blokkban valósággal hemzsegnek: Polonius sosem mondta ezt: „őrültség, de van benne rendszer, hanem ezt: „őrült beszéd, de van benne rendszer”; Marcellus szövege Arany fordításában így szól helyesen: „Rohadt az államgépben valami.” És vitatható megoldás, kommentár is jócskán felbukkan. De hát ez a szótárak sorsa, használjuk és javítgatjuk őket.
– banza –
Enciklopédia Kiadó, 2006, 507 oldal, 3500 Ft
**** és fél
Thievery Corporation: Versions A Rob Garza és Eric Hilton alkotta washingtoni illetőségű duó már túl van négy sorlemezen – rajongótáboruk igencsak számottevő, miként azok csapata is, akik szerint szinte minden számuk pont ugyanannak a modorosságnak a jegyében fogant, éppen ezért megkülönböztetni sem igazán lehet őket. Ez utóbbi típusú kritikák alighanem csöppet sem zavarják őket, különben nem fogtak volna bele legújabb munkájukba: ezúttal vettek tizenhét, általuk alkotott remixet (újat, régebbit, sajátot, másokét) meg egy vadonatúj, eredeti TC-szerzeményt (a Sister Nancyvel közös Originality), oszt” jól összepakolták őket. A nyersanyagok meglehetősen különböző stílusúak, s a zenei hatások sokfélesége üdítően hat a Thieverytől már megszokott dub-jazz-etno-oriental-ambient mártással leöntve is. A téma- és zeneválasztás programszerű: előbb a punnyadt kis szösszenetek jönnek – közöttük tán az Anoushka Shankar-remix a leginkább hipnotikus hatású, bár a Herb Alpert-klasszikus (Lemon Tree) átkeverése is bájos. A lemez közepétől jönnek a lendületesebb darabok – a Fear Of Pop In Love-jára készített dubváltozat több mint kellemesen ringató, s ha legyőzzük eredendő előítéleteinket, úgy a Doors Strange Daysének átértelmezése is teljesen rendben van, sőt már-már kifejezetten táncra hívogató. A Januaries The Girl”s Insane-jének saját verziója pedig elbűvölő – nem hiába: már a hozott anyag is megérte a pénzét, no és Sarah McLachlan Dirty Little Secretse is pontosan azt kapja, amit megérdemel: kicsit töredezetten, de kibontakozik egy majdnem tökéletes popdal, mindannyiunk épülésére.
– minek –
ESL Music/Deep Distribution 2006
****
Az eltakarítónő Legutóbb hatvan évvel ezelőtt készült szerethető fekete komédia; az Arzén és levendula hölgyei sötét tetteik büntetőjogi felelősségének teljes hiányában küldték felebarátaikat másvilági portyára. Maggie Smith az „eltakarítónő” – biztos levetítették neki a fenti vígjátékot, a Betörő az albérlőmet pedig magától is láthatta; jutalomjátéka e két mozi egyrészt nyájas, másrészt gyilkos hevületű hölgyeinek amalgámja. Stimmel az Anglia-imázs, a gyep nagyon zöld, a tea forró, és ha a széteső papcsaládhoz érkező házvezetőnőn múlik, mostantól nem csak a marhaszeletet eszik véresen. A család békéjének és a környék csendjének restaurálása érdekében az öreglányra a legváratlanabb pillanatokban infarktusként tör az ölhetnék – ásót, kapát, vasalót bevetve -, és likvi-dál hangos kutyát, okvetetlenkedő szomszédot, kukkoló szeretőt. Egyedül nem is bírja a terheket. Ráadásul a családapa Mr. Beant (a Négy esküvő, egy temetés után megint tiszteletesként szerepel) kellene rávennie házastársi kötelességeinek teljesítésére. Szerencsénkre Rowan Atkinsont most kellőképpen visszafogták, debil vigyorával, gügyögésével csak mértékkel szembesülünk, ehelyett angolosan elegáns, fanyar humorú, visszafogott komédiázás zajlik. A probléma a családi rémfilm kiszámíthatóságában rejlik, de főszereplőnőnk képes ebből erényt kovácsolni, epekedve várjuk, kire sújt le nyájas mosolya időről időre. Komédiának nem túl vicces, rémisztgetésnek nem elég morbid, de nagyszülőknek hasznos tipp.
Balázs Áron
Forgalmazza a Forum Hungary
***
VERDI RIGOLETTO című operájának Jean-Pierre Ponnelle rendezte filmváltozatából (színpadon 1973-ban játszották először San Franciscóban, a film 1983-ban készült) megtudható, honnan származik a budapesti Opera legutóbbi felújításának az az ötlete, hogy a történet a végén kezdődik, és a címszereplő visszapillantó (flashback) dramaturgiával mondja el a történetet. De Ponnelle-nek nemcsak ötletei vannak, ő az eredeti zenedrámai anyag mélyrétegeit kibontva építi föl önálló elképzelését – e nemben egyik utolsó tagja volt a szerzővel kongeniális operarendező nemzedéknek. A film többet megenged, mint a színpad, ennek köszönhető a reneszánsz Itália terein, palotáiban és színházaiban forgatott látványosság, a herceg orgiájának fellinis víziója, a nagy távolságból való ráközelítés Gilda repkénnyel körülfolyt mesei erkélyablakára, a folyóparti kocsma belső csapóajtaján vízre bocsátott hullazsák, vagy a hajnali reménytelen szürkeségben tóvá öblösödő vízfelület közepén veszteglő csónak az apával és halott lányával – a háttérben Mantova sziluettjével. Ahogy Rigoletto és a bérgyilkos Sparafucile – komplementer figurák – „körülbalettozzák” egymást a sötét sikátorban, az zseniális. (Utóbbi a még ifjonc Ferruccio Furlanetto.) A címszereplő Ingvar Wixell kemény figura: erős, kegyetlen és kaján. (Még egy párhuzam: ő énekli-játszsza a másik szerencsétlen apát, Monteronét is.) A Gildát alakító Edita Gruberova valószerűtlen angyal, úgy is hal meg, rituális gyilkosságban, átszellemülve. Pavarotti mint ifjú titán a fogain kívül jelentős magasságait is villogtatja. Csodás látni az öreg Fedora Barbierit sanda és gonosz kerítő Giovanna duennaként. A Bécsi Filharmonikusokat Riccardo Chailly vezényli. Különlegesség – ilyen ma már nincs, és többé nem is lesz.
– káté –
Deutsche Grammophon, Universal
*****
www.kistango.hu Ha egy új webfolyóirat alcíme „kulturális késdobáló”, az nekem már elég punk ahhoz, hogy érdekeljen, mit akar. Persze ettől még simán lehet csak egy véletlenül jól sikerült szókapcsolat, ami mögött semmi tartalom, vagy egyszerűen néhány kultúrember gyülekezete, akik demonstrálni szeretnék, mennyire szeretik Rejtő Jenőt.
De örömmel tapasztaltam, hogy a Kistangó tényleg vagány és formabontó, a fölösleges péhowardizmusok sem hatják át túlságosan, és egy rovat erejéig ez is elviselhető. Amellett, hogy laza, azért ko-molyan alternatívája kíván lenni a www.terasz.hu irodalmi oldalának, vagy a már ismertebb, később indult www.litera.hu-nak is. Erre utal például a rovatszerkezet. Az elektronikus fejezetek között a legtöbb a szépirodalomról szól: első meg-jelenések, radikális és könyörtelen irodalomkritikák, de mégsem úgy, ahogy a szintén elvetemült és egy ideig nagyon virulens Irodalom Visszavág csinálta valamikor, azaz nem személyeskedő. Fordítások, különleges irodalmi Top 10, aztán esszék, tanulmányok találhatók benne társadalmi jelenségekről, médiáról (ezek a legjobbak), sok filozófia, galéria, képregény, sajtófotórovat virtuális képmagyarázattal. Van itt még „zóna”, amely valószínűleg a határeseteket gyűjtené, ha szaporodna benne a tartalom. Mert bár jó nevekkel indult az oldal, a frissüléssel rosszul állnak – ez nem titok. A hálón pedig hamar elfelejtik azt, aki nem virítja a karaktereket.
– sisso –
****
Wilhelm Furtwängler Mozart-felvételeiből ad közre néhány rendkívülit az EMI új sorozata. Micsoda?! Hát nem rendkívüli minden ettől a karmesterzsenitől? Igen, bizonyára, de az itt hallható „Gran Partita”, vagyis a 13 fúvós hangszerre írt B-dúr szerenád (K. 361) minden elképzelést felülmúl. Az 1947-ben Bécsben készült felvétel tökéletesen kibontja a mű hatalmas dimenzióit (negyven perc!), a látszólag könnyed tánctételekben rejlő félelmetes mélységeket; alig hihető, hogy Mozart 25 évesen írta ezt az arányaiban is tökéletes remeket. A Bécsi Filharmonikusok fúvósai csodálatos teljesítményt nyújtanak, a hangzás sosem vastag, mindig könnyedén lebegő, áttetsző, olykor eszményien szép (lásd az első tétel lassú bevezetőjének szinte vallásos ihletettségét vagy az Adagio ringató lüktetését és az operásan éneklő Romanze tételt), olykor felszabadultan száguldó, már-már kacagó (a Romanze középrésze, a Rondo egésze, a maga „törökös” koloritjával). Nem ismerek ennél érdekesebb felvételt a műből.
Nem mondható el ugyanez a d-moll zongoraverseny (K. 466) élő felvételéről, melyen Yvonne Lefébure beugró szólistaként játszik Luganóban 1954. május 15-én. Már a nyitó ritornell is suta, a zenekar bizonytalan, talán a karmester is, a tempó túl lassú, vontatott az egész, a harmadik tétel sem hozza a várt kirohanást. Annál izgatottabb a g-moll szimfónia (K. 550), az első tétel szinte hektikus, és ez marad a meghatározó – bár a lassú tétel nyugalma a Furtwängler-féle csodák egyike – , a Menuetto és a záró Allegro egyaránt démonikus léptű.
– csonta –
EMI Classics Historical, 2006
*****
„men Az ördöggel (vagy a patás családfő bármely egyenes ági leszármazottjával) való riogatás régi rögeszméje a mozinak. Mint mindennek, ennek is megvannak a bejáratott iskolái, melyek közül az „men-pártiak kifejezetten a gyermekded borzongatást tűzték zászlajukra, míg az Ördögűzők hagyományosan a nehezebben gyógyuló félelmekben utaznak. „menileg mindeddig váratott magára a felújítás (az Ördögűző előzményeit kétszer is elbábozták nekünk a közelmúltban), az obligát remake azonban nemcsak a sorozat jövőbeli útját jelöli ki, de új megvilágításba helyezi Richard Donner 1976-os eredetijét is. Ami persze maga volt a hollywoodi eszképizmus, de legalább egyszer sem kellett tartanunk attól, hogy az ördögfiókával hadakozó Gregory Peckre rászakad a díszlet, vagy hogy Lee Remick szoknyája szegélyét bekapja a szélgép. Ezzel szemben az új „men komoly félelmeket ébreszt a közreműködők testi épségét illetően. Példának okáért midőn egy londoni autós hajsza közben a cseh főváros cégérei úsznak be a képbe, vagy amikor a kopár olasz tájban egy kelet-európai utasellátó hivatott az egzotikus helyi ízeket erősíteni, nehéz nem arra gondolni, hogy ha ilyen az utcafront, milyen veszélyek leselkedhetnek a díszletek mögött. A produkció oda nem illő ékei közé tartozik Mia Farrow is, akinek elmulasztottak szólni, hogy nem lehet évtizedekig játszani Woodynál az Upper East Side-i értelmiségit, majd büntetlenül átvedleni pörölykalapáccsal hadonászó sátáni bébiszitterré. Mert ez még akkor is szánalmas, ha éppenséggel a Rosemary gyermekét hivatott megidézni.
– kénköves –
Az InterCom bemutatója
*
narancs
