PÁLYI ANDRÁS
Mítosz és valóság
Ketten egy új könyvről – Sándor Iván: Követés. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 280 oldal, 2100 Ft
Wallenberggel kellene kezdenem, akinek jó húsz esztendővel ezelőtt tanultam meg a nevét, akkor, a hazai szamizdat hajnalán jelent meg ugyanis közönséges stenciles, földalatti kiadványként John Birman riportkönyve a svéd diplomatáról, aki végül szovjet fogságban végezte. Egyetlen éjszaka alatt elolvastam, egyfajta szellemi-erkölcsi révületben! – micsoda ember!, micsoda sors! -, ráadásul volt egy felejthetetlen jelenet benne, amely évekig nem hagyott nyugton. Wallenberg megérkezik a józsefvárosi pályaudvarra, ahol már marhavagonba zsúfolták az elhurcolandó zsidókat, kijelenti, hogy ezek az emberek mind a svéd követség védelmét élvezik, s a nyilasok elengedik valamennyit. Volt ilyen? Van ilyen? Mi történt? Hogy történt? Kicsinyes Kádár-kori megalkuvásaink közepette az ébredő zsenge szolidaritás idején csodás olvasmány. Hát akkortájt nem álmodtunk-e egyre többen efféle lenyűgöző erkölcsi nagyságról, amely térdre kényszeríti a hétköznapok legaljasabb erőit is? Hosszan tűnődtem erről „a bennünk élő Wallenbergről”, de hát legfeljebb valamely földalatti orgánumba írhattam volna meg. Amikor meg érvényét vesztette a cenzúra, a téma aktualitása is elillant.
Vagy mégsem?
Sándor Iván nem erről ír, őt egészen más foglalkoztatja. Noha a Követés cselekménye, legalábbis részben, 44 őszén Budapesten az úgynevezett védett házakban játszódik, igaz, nem a svéd, hanem svájci védelem alá tartozó helyszíneken. Carl Lutz egykori svájci alkonzul, aki ebben a történetben kulcsfigura, és aki hasonló szerepet játszott a budapesti zsidóság megmentésében, egyes történészek szerint még fontosabbat is, mint Wallenberg, évtizedeken át ugyanolyan agyonhallgatott alakja volt a magyar közelmúltnak, mint svéd kollégája. A Követés mégsem ezt az igazságtalan történelmi némaságot akarja jóvátenni, hisz amikor íródik, Lutznak már, akit végül „hatásköri túllépés” miatt rendeltek haza, szobra és emlékszobája van Pesten, és a svájci televízióban ünnepi műsor foglalkozik alakjával, amelyen maga Sándor Iván is részt vesz, ez az epizód szerepel is a regényben. Az írót, mondom, valami egészen más, valami sokkal egyszerűbb és bonyolultabb kérdés izgatja.
Mondhatnám, az, hogy ő maga Carl Lutznak köszönheti az életét. De ez így máris pontatlan. Mondhatnám, inkább az, felfogta-e annak idején a tizennégy esztendős Iván, aki a tizenkét éves Vera társaságában egyik házból a másikba vetődik, állandóan a halál torkában járva, és mintegy újra meg újra ujjat húzva a végzettel, hogy hol jár, és mit tesz. Vagy inkább az, hogy hat évtized múltán reprodukálható-e, ami történt. Egyáltalán a helyszínek és az idő. És a tanúk. Megvannak-e, fellelhetők-e, mit tanúsítanak. Az ellentmondások, az azonosítás problémái. Utóvégre maga az „én”, az elbeszélő is hangsúlyozottan csak tanú, az „utókor” által ráruházott „túlélő” szerepet elutasítja, túl súlyos és hamis számára. Mondhatnám azt is, Proust óta minden valamirevaló regénynek a helyszín és az idő a témája, de itt ez sajátosan megduplázódik: „Mintha a város alatt volna egy másik város, és onnan hallanám a hangokat.” Van egy nyomozás a valóság, és egy másik a regény dimenziójában.
Egyáltalán mi ez a könyv? Dokumentum vagy fikció? Emlékirat vagy mese? Tiszteletadás Carl Lutz emlékének vagy történelmi kulisszák közt megidézett superman-mítosz? De ha már a vagy-vagyoknál tartunk, kérdhetném így is: történelmi krimi vagy kriminalizált történelem? S mindjárt megállapítom, hogy ez utóbbi kifejezés igen találóan cseng. Persze túl az író kompetenciáján, de a Követés (egyik) kulcsa mégiscsak itt rejlik: 1944 őszének és telének Budapestje az a helyszín, ahol a történelem „színpadán” úgy elhatalmasodtak a közönséges bűncselekmények, hogy másnak jószerivel nem is jutott tér. Egy véres, kriminalizált színjáték, aminek élet vagy halál a tétje. Mondhatnám, mint minden belevaló krimi esetében. Ami jóllehet fikció és mese, ám attól az, ami, hogy az élet kultúrája és a halál kultúrája méri össze benne az erejét. Csakhogy rafináltan előre kódolva van benne az élet diadala. Itt nem, itt az utolsó percig minden kétséges. Az elbeszélő nyilván életben marad, különben nem ő beszélné el a történteket; de nem ez a lényeg. Az író egyébként gondoskodik is róla, hogy a kriminalizált színpadon, ahol ez a történelmi élet-halál játszma zajlik, egyre több fény derüljön a jövő úgynevezett titkaira (ki éli túl a vészkorszakot, kivel mi lesz a történtek után). Mert minél több fejleményt és adatot tudunk, annál inkább nyilvánvaló, hogy itt más a tét.
De mi?
Van tehát egy többé-kevésbé hiteles – úgy értem, dokumentumként is hiteles – emlékiratunk, némi fikcióval „megcsavarva”, és van egy fiktív történetünk az évtizedek múltán lezajló „nyomozásról”, némi biográfiai hitelességgel valószínűsítve, amely azonban csak látszólag irányul az egykori helyszínek, időpontok és személyek azonosítására. Hogy valójában mi a célja, az abból a harmadik cselekményszálból fejthető meg, amely ott húzódik búvópatakként az emlékiratban, miközben igazából a fiktív mese része: ez Carl Lutz története. A kamasz Iván nem tudja, nem is tudhatja, ki ez a svájci diplomata; annál járatosabb ebben az évtizedek múlva magánnyomozónak felcsapó író. Ő mindent tud róla, még rejtett gondolatait, kétségeit, töprengéseit is jól ismeri. Ha nem ismerné, valószínűleg meg sem írja a Követést: Carl Lutz adja a kezébe a könyv (másik) kulcsát. A svájci diplomata nyilván nem tudatlanságból követi el sorozatos „hatásköri túllépéseit”, egyszerűen nincs választása, meg kell állítania a fékevesztett bűnözést. Reménytelen, mégis egyedül reális vállalkozás. Ez is egyfajta „bennünk lakó Carl Lutz”, de éppenséggel nagyon más, mint amilyenek annak idején Wallenberget láttam; nem álomkép és nem mítosz, hanem a legnyersebb való. Persze Wallenberg is utólag lett mitikus alak. Sándor Iván viszont hangsúlyozottan az ellenmítoszt írja meg Lutz figurájában, az esendő, tépelődő, felháborodott embert, aki cselekszik. Jellemző módon, itt is találunk egy ahhoz hasonló jelenetet, mint amit Birman Wallenberg-könyvéből idéztem: a nyilasok behatolnak a védett házba, ahol a történet kamaszhőse tartózkodik, Carl Lutz megérkezik, és elzavarja őket. Igen ám, de utóbb – a nyomozás során – kiderül, hogy akkor már a svájci alkonzul nem tudott Budáról Pestre átjutni. Vagyis nem ő volt a szabadító? Akkor ki? Egyáltalán mi történt? Hatvan év után megállapíthatatlan. Nem is ez a tét. Hanem az, amit Lutz-magatartásnak neveznék. Ezt keresi ez a könyv, a kamaszkori emlékképekben is, az írói fikcióban is, az alkonzul budapesti életrajzi regényében is. Ezt húzza alá a regény utolsó lapjain az inkognitóját őrző fizikus „Laci bácsi” alakja, aki Carl Lutz valamiféle pesti inkarnációjaként ott is jelen van és ott is cselekszik, ahová a diplomata már nem ér el.
A Követés írója mesteri kézzel szövi egymásba valóság és mese e három szálát, de túl ezen kiváló dramaturg is: egy végsőkig feszített dráma képei peregnek előttünk, mely az utolsó percig a színpadra szegezi tekintetünket. A fejezetek vagy stációk számozásukat tekintve az időrendet követik, sorrendjük azonban ettől eltér (az ötödik után jön a tizenkettedik, a hetedik után a tizenharmadik stb., stb.), az író kézen fogja az olvasót, és végigvezeti a „kizökkent idő” tébolyult labirintusán is, a „jövőn” is, hogy a könyv utolsó lapjain még mindig ott, ama emberségért üvöltő káosz földjén tartózkodjunk, ahol a legszörnyűbb dolgok megeshetnek. És a csoda is, amelyre mindnyájan szomjazunk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 22. szám
