KOLTAI TAMÁS
Mire vevő a magyar?
Színház
Gyanús volt, hogy Pesten tartják egy amerikai musical világpremierjét. Utólag érthető. A Rudolfnak se füle, se farka, se sztorija, se zenéje. Úgy tűnik, Habsburg Rudolf trónörökösről, Ferenc József fiáról akar elmondani valamit, akinek rejtélyes okból – talán mert Vetsera Mária bárónővel együtt romantikus öngyilkosságot követett el – jó a magyar kulturális piárja: Jancsó egykor filmet forgatott róla, az Operában pedig eltáncolják a mayerlingi kettős pisztolylövés előzményeit. Az Operettszínházban tartott bemutatóért felelős szerzőpárnak – Frank Wildhorn és Jack Murphy – azon kívül, hogy valami zenéset akartak írni, semmi sem jutott eszébe. Van ez a Rudolf, aki lázító cikkeket helyez el egy zsidó újságba, amit az apukája nem vesz jó néven, ezért a miniszterelnök titkos ügynökökkel figyelteti a titkolózni nemigen tudó fiatal demokratát. Az ifjú beleszeret Máriába, amiért viszont a felesége neheztel rá. A kettős szorításban vergődő vehemens nonkonformista hol bordélyban éli ki bánatát, hol a királyi koronát fölajánló magyar nemesek küldöttségével találkozik, hol különleges politikai érettséget tanúsítva egy kiállítás megnyitóján szavalja el eszméit. Most már tényleg mindenki ellene van, az apja és a neje váltig szekálja, a miniszterelnök föltűnően goromba vele, a magyarok egyike pedig (pünktlich egy magyar, még ez is!) beárulja a császárnak a titkosügynökök által földerítetlen titkos ládikát. Mindennek vége, nincs más kigázolás, mint elmenni egy ezoterikus bálba, és kétszer meghúzni a ravaszt.
A szerzők maguk is soványnak találhatták a dolgot, ezért kitalálták – hol tehettek szert erre az eredeti, sosem használt ötletre? -, hogy az egészet egy bábjátékos prezentálja mint színházat. A közhelybárgyúság átlagdózisát meghaladó szövegekért kellett még némi erőfeszítést tenniük, aztán jöhetett a megzenésítés. Bécsies karakterre vagy egyéni stílusra nem tellett, megelégedtek azzal, ami hangos, nyúlós és szirupos. Ha ismernék a Toscát, tudnák, milyen zenedramaturgiai viszonyok között lehet, például, templomi szituációban viselkedni és énekelni (utóbbit akár jó hangosan), de ez az igény csak addig merül föl a hallgatóban, ameddig szituációt, dramaturgiát és darabot feltételez; mihelyt kiderül, hogy kompozíciós elv nélkül egymás mögé rakott számokról van szó, amelyek bárhol, bármilyen háttér előtt elhangozhatnak, vagyis a „színház” itt nem megjelenít, pusztán dekorál, rájön, hogy túlzott várakozást táplált. A dekorációnak Khell Csörsz látványos díszlete és Velich Rita gazdag jelmeztára éppúgy megfelel, mint Kero – föltehetően védjegyként bevezetett márkanév – revü típusú rendezése, ködből kiemelkedő trambulinjaival, röpködő lézerfényeivel, szervezett tömegmozgatásával és rendesen fölpumpált szereplőivel, akik mintha állandó késésben volnának, folyton rohannak valahová. Énekeksztázisuk prózájukra is átragad, a legegyszerűbb közléseket is mikroportba kiabálva eszközlik, normális emberi hangon ezen a színpadon nem lehet megszólalni. A tehetséges Dolhai Attila duracell Rudolfját az elején feltöltik feszültséggel, ami végig kitart, nem higgad vagy enyész egy pillanatra sem, energiaforrásként elég Vágó Bernadett Vetsera Máriájának is a kettős izzáshoz. Mások szintén – ami a torkukon kifér. Különösen Németh Attila, aki amatőr gólemként miszlikbe ordítja önmagát mint Ferenc József. Karmestere nincs az előadásnak, csak musical supervisora, Koen Shoots. Megnézném ezt a Broadwayn. Amiképp egy valaha híres magyar író mondta, „így, ahogy vagytok”.
Kerényi Miklós Gábor, akinek van köze a produkcióhoz, nézői lélektannal foglalkozó interjúba adta, hogy színházának közönsége „szélsőséges előadásokat akar, amelyben erő, szerelem és történet is van”, mivel „a magyarok nem vevők a fanyar humorra, a polgári darabokra, a könnyed egyvelegekre”. Szomorúan hallom. Ugyanis pont ilyet láttam Kaposváron. Zenés játék, sőt világpremier, bár nincs rá kiírva. Eredeti szerzője, Rejtő Jenő még úgy vélte, amikor Vesztegzár a Grand Hotelban című regényét – és az összes többit – megírta, hogy a magyarok vevők a fanyar humorra. Hát tévedett, szegény. Akik utólag színpadra adaptálták, különös okból mégis hittek neki. Hamvai Kornél például képes volt a regényből képtelen helyzeteket, összefüggő jeleneteket, sőt történetet kerekíteni (amiben az Operettszínház kifejezetten történetkedvelő közönsége a Rudolfban nem részesülhetett). Varró Dániel elmés, sőt szellemes verseket írt hozzá. Darvas Benedek pedig fülbemászó, játékos, stílusos zenével látta el. Épp az lett belőle, amire nem vevő a magyar: polgári darab és könnyed egyveleg. Vagy ami még rosszabb, még idegenebb a néplélektől: annak ironizált, parodizált, abszurdizált változata. Szélsőség még csak volna benne, hiszen a bubópestis miatt karantén alá helyezett szállodában a banánoxid nevű világraszóló találmány képletét keresik életre-halálra. De erő az végképp nincs, inkább gyöngeség és dekadencia, mivel a szereplők a halálhelyzetben annyira jól érzik magukat, hogy kollektíve az exkluzív összeomlás állapotába kerülnek. Ami a szerelmet illeti, az azért van, többféle is, bár egyik sem a lihegős-vértolulásos-öngyilkolós fajtából. Az egész borzalmasan régimódi: értelmes, elegáns, formatartó és fogyasztható. Már el is felejtettük, hogy létezik ilyen.
Az előadás pedig még rá is tesz. Ascher Tamás nem átall szerkezetet, ívet, arányokat vinni bele, hangsúlytalan és hangsúlyos szakaszokat váltogatni, kulminációs pontokat előkészíteni és a hatás kedvéért drámai csúcsokat fölépíteni. Khell Zsolt tervezte a hiteles helyszínekből álló, bravúrosan változó, pompás díszletet, Ignatovity Krisztina pedig a fölényes bájjal egyénített ruhákat. A szereplők emberi hangon beszélnek – erre a magyar néző végképp nem vevő -, Lázár Kati például kiérdemesült operadívát persziflál, Némedi Árpád buffó milliomoscsemetét tart bohózatilag is normakorlátok között, Kovács Zsolt papucs alól kibújt idősödő szeladonként kurizál, Pető Kata Karády-imázzsal kísérletezik (kissé mereven), Gyuricza István mint kétes egzisztencia lohol, Kocsis Pál detektívpanelban utazik, Hunyadkürty György kandi álpapja csuhában ülve él-hal titkos céljáért (mindkét állapotában igen kitartóan), Urbanovits Krisztina delnője aggszüzet takar, Végh Zsolt szerelmesen tekereg, Dobra Mária intrikában jártas dizőz, Nyári Oszkár gézbe csavart pszeudobeteg, Lugosi György és Lecső Péter úriemberi kettősének tartása van. További szereplők kapnak fajsúlyt, például Tóth Richárd táncban oldódó bármixere, és mindenki, aki huzamos időt tölt el a színpadon – vagyis sokan.
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a produkció közömbös marad a történelem tragikus fordulatai, a patetikus szenvedély és az önfeláldozás nemes eszméi iránt, sőt, az ilyesmit humorban pácolja, márpedig a humor – ezt már a közönséglélektan mai kutatói előtt megmondta Németh László – idegen a magyar lélektől. Ascher nem veszi komolyan a nagy érzéseket, csak a színházat, foltok és tömbök helyett életet visz bele, számtalan példa helyett a rózsaszín neon színpadkeretben bágyadt mozifénybe áztatott dalt említem, mely alatt fehéren lebeg az ablakfüggöny. Én erre vevő vagyok.
Mindig sejtettem, hogy baj van a magyarságommal.
(Wildhorn-Murphy: Rudolf – Operettszínház; Rejtő-Darvas-Hamvai-Varró: Vesztegzár a Grand Hotelban – Kaposvár)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 22. szám
